Hazatért Betancourt a dzsungelből

Íngrid Betancourt, a 2002-es elnökválasztási kampány során elrabolt volt elnökjelölt több mint hat év után ismét szabad, tegnap megérkezett Bogotába. Az elrabolt Íngrid a kolumbiai hadsereg kockázatos, de ezúttal sikeres akciója révén szabadult ki három amerikai és tizenegy kolumbiai katona társaságában.

A bátor asszony. Az 1961-ben született Íngrid ízig-vérig politikus család sarja: apja Gustavo Rojas Pinilla tábornok-elnök (1953–1957) kormányában volt oktatási mi-
niszter, majd UNESCO-nagykövet
Franciaországban, szépségkirálynő édesanyja, Yolanda Pulecio pedig a bogotái közgyűlés tagja volt. A Párizsban politológusi végzettséget szerző Íngrid határozott szókimondásával hamar rátalált a politikai pályára a Liberális Pártban, amikor 1989-ben meggyilkolták édesanyja közeli munkatársát és barátját, Luis Carlos Galán liberális elnökjelöltet. Válása után hazatért Franciaországból – kilenc évet töltött az országban, itt született két gyermeke is, Mélanie és Lorenzo első férjétől, Fabrice Delloye-tól –, és a korrupció kérlelhetetlen ellenségeként, valamint az országban dúló rejtett polgárháború tárgyalásos rendezésének híveként két miniszter tanácsadójaként dolgozott, egyikük éppen a jelenlegi védelmi miniszter, Juan Manuel Santos volt. 1998-ban megalapította az európai környezetvédőkéhez hasonló Zöld Oxigén Pártját, és a legtöbb szavazattal lett szenátor, majd négy évvel később az őt körülvevő, tovább emelkedő népszerűséget kihasználva megcélozta a kolumbiai elnöki posztot is. 2002-es fogságba esése után bebizonyította, hogy szókimondásánál csak bátorsága nagyobb. Íngrid Betancourt ugyanis többször próbált megszökni a gerilláktól. (S. T.)

Betancourt és legközelebbi munkatársa, kampányfőnöke és alelnökjelöltje, Clara Rojas kiszabadítására minden évben kísérletet tettek, de az akkor még jóval erősebb gerillák nem engedték el egyre értékesebb foglyukat. A tavaly megválasztott francia elnök, Nicolas Sarkozy még kampányában is megígérte kiszabadítását, mert remélte, hogy tőkét kovácsolhat térségbeli kapcsolataiban, ha gyorsan sikerül elérnie a kolumbiai–francia kettős állampolgárságú politikus szabadon bocsátását. Amikor augusztusban még a venezuelai elnök, Hugo Chávez is bekapcsolódott a nemzetközi emberiességi akcióba, a kolumbiai elnök, de még inkább az Egyesült Államok elnöke, George W. Bush azonnal felmérte a közvetítésével járó kockázatokat, miszerint megerősödhet Chávez nemzetközi, főleg térségbeli és hazai tekintélye, Kolumbiában is számukra végzetesen növelheti befolyását, amit semmiképpen nem akartak engedni. Egyértelmű cél volt tehát, hogy ne Chávez, hanem a kolum-biai elnök érje el a foglyok kiszabadítását és/vagy a gerillaszervezet felszámolását.
A két egymásra utalt szövetséges ezért minden eszközzel igyekezett meghiúsítani a sikeres vene-zuelai közvetítést. November végén Uribe megtiltotta Cháveznek, hogy közvetítsen a gerillák és a kolum-biai kormány között – Chávez minden írott és íratlan diplomáciai szabálynak szándékosan fittyet hányt –, majd március 1-jén több legyet ütöttek egy csapásra: amerikai logisztikai támogatással ecuadori területen bombázták le a radikális marxista gerillaszervezet, a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) egyik táborát, megölték egyik alvezérét, Raúl Reyest, és kis híján háborút robbantottak ki Venezuela, Ecuador, illetve Kolumbia között. A kolumbiai kormány azt feltételezi, hogy március végén nem szívrohamban – ahogy bejelentette a FARC –, hanem a légierő bombázása következtében halt meg a FARC-vezér, Manuel Marulanda is. Utódjáról, Alfonso Canóról úgy vélik, hogy rugalmasabb, és talán hajlik a fegyverletételre. Feltételezhető, hogy a kolumbiai alelnök egy hónappal ezelőtti oroszországi útján a vendéglátó is bekapcsolódott a közvetítésbe, Cano ugyanis éveket töltött a néhai Szovjetunióban.
Eközben Kolumbia elnöke hiába népszerű, a negyvennégy éve tartó gerillaharc és a kábítószer-kereskedelem kezdi teljesen felőrölni az államot, s bár a már második mandátumát töltő Uribe népszerűsége igen magas, egyre mélyül a politikai válság. Az elnök vesztegetési botrányba keveredett, a képviselők és a szenátorok egyre nagyobb száma követeli, hogy hozzanak politikai reformokat. Betancourt kiszabadítása a legjobbkor történt. A politikus asszony a halálos betegsé-geiről szóló blöff ellenére jó erőben van, és szemmel láthatóan akármikor bekapcsolódhatna a politikai életbe. Akár ismét elnökjelöltként.