Forró szél. Surda semmit sem tudott róla, a szaúdiak igen. Európa legszélsőségesebb klímája is friss tavaszi szellőnek tűnik Rijádból nézve. Az égen hónapokon át nincs felhő, a nap pedig nagyon-nagyon tűz. Éjszaka 25–30 fokra hűl le a levegő, nappal pedig ostromolja az ötvenet, néha sikerrel. Ennek megfelelően a szaúdi városok általában nem nyüzsgő forgatagukról híresek. A széles sugárutak járdái kihaltak, az úton viszont sebesen száguldanak az óriási benzintemetők. Felhúzott ablakkal, persze, bent 15 fokra lehűtött levegővel. Szaúd-Arábia valószínűleg nehezen viselné, ha varázsütésre megszűnne a légkondicionálás az országban, de ez szerencsére csak ritkán történik meg. Ha viszont igen, akkor az komoly gondot okoz. Mostanság épp a Vörös-tenger partján fekvő Dzsidda lakói érezhették bőrükön, milyen is a nyár a maga dühöngő valójában. A négymilliós metropolis egyes kerületeiben ugyanis technikai galiba következtében megszűnt a vízszolgáltatás, a csapok helyett lajtos kocsi vitte ki az ivóvizet a lakóknak. Egy szaúdi újságíró szerint ha valaki épp nincs otthon, mikor megjelenik a teherautó, akkor egész napra nincs mit innia. Vele ez történt, s mikor hazaért szomjasan, és szomorúan csavargatta a csapokat, akkor varázsütésre elment az áram is. A szerző szerint ebben a helyzetben csak egyet lehet csinálni: nevetni.
Pedig Szaúd-Arábia nem az a kifejezetten nevetős ország. Nem arról van szó, hogy szomorúak lennének az emberek vagy félnének valamitől. A társadalom itt beduin alapokon nyugszik, akik évszáza-
dokon át éltek a sivatagban, s európai szemmel nézve talán túlzottan is jól neveltek a hangos nevetéshez. A bennszülött szaúdi lakosság legnagyobb részének nagyszülei még ismerték a nomád sátras életmódot, tevét vagy birkát hajtottak maguk előtt, keresve a kutakat és a le-geltetőhelyeket. Mikor Abdul-Aziz al-Szaúd király 1932-ben magához egyesítette a törzseket, és kikiáltotta a Szaúd-Arábiai Királyság függetlenségét, a nagyvilág biztos volt abban, hogy csakis a vallás mentheti meg az éhenhalástól a fiatal államot. Ibn Szaúd királynak ugyanis jószerivel csak annyi bevétele volt, amennyit a két szent hely, Mekka és Medina hozott számára zarándokok képében. A harmincas évek elején a vallásuk törvényét követő hívők száma évente az ötvenezer főt sem érte el, így két út állt volna a király előtt: a koldusszegény, de büszke, az iszlám eredeti tisztaságát kereső állam vezetése, vagy a függőség valamely nagyhatalom oldalán. Majd megjelentek a Standard Oil amerikai olajcég emberei, és felkutatták a sivatag mélyét. 1938-ban megtörtént a világot is megrengető üzenetváltás az amerikai központ és a kutatók között, az egyik olajkút, az arrafelé legendássá vált dammami hetes ugyanis elkezdett termelni. Aztán a többi is, mára pedig az immár teljesen szaúdi állami kézben levő Saudi Aramco olajóriás naponta tízmillió hordó fekete aranyat ad a világnak. Az érte kapott pénzből pedig a királyi ház építi az országot, amelyet számos kisebb-nagyobb regulával tartanak a kijelölt úton.
Megolajozott jövő
Szaúd-Arábia ugyanis nem demokrácia, s ez nem is cél. Az uralkodó, Abdullah bin Abdul-Aziz az államalapító fia, s a hatodik királya a fiatal monarchiának. A hatalmat nem adja ki a kezéből, helyette óriási beruházásokat eszközöl, amelyek felkészítik az országot az olaj nélküli világra. Megtehetik, hogy az olajjövedelemből új városokat építenek – jelenleg hat új város készül az ország különböző szegleteiben –, egyetemekkel, gyárakkal, lakónegyedekkel, tengerparti kikötőkkel és üdülőövezetekkel. Az ígéretek itt általában teljesülnek, azaz az ígért új városok valóban meg fognak épülni 2020-ig. Addig folyik a többi építkezés a metropolisokban és a falvakban. Rijád és Dzsidda is folyamatosan épül, növekszik, fejlődik. A szaúdi főváros fölé magasodik az egymásnak „felelgető” két torony, a Fajszalíja és a Mamlaka. A magas házak közül is kimagasodnak, az egyiket a tetején csillogó aranyszínű gömb, a másikat formabontó külalakja teszi egyedivé. Odabenn pedig valóságos kisvárosi élet folyik, irodákkal, éttermekkel, s amely itt a legfontosabb, bevásárlóközponttal. Szaúd-Arábiában – és a Perzsa-öböl monarchiáiban általában – ugyanis az élet nagy része itt zajlik.
Plázák népe
Az ember bevásárlóközpontban találkozik a barátaival, üzletfeleivel, beszélgetnek az örökké ugyanolyan időjárásról és a futballról. Ebben nem különbözik semmiben a nyugati plázák közönségétől. Szaúd-Arábiában viszont arról szó sem lehet, hogy beüljenek a soktermes moziba megnézni egy filmet. Mozi vagy színház ugyanis nem működik az országban, a legközelebbi lehetőség Bahreinben van. Ott még alkoholt is lehet kapni, ellentétben Szaúd-Arábiával, amelynek területén minden alkohol tilos. A nyugatiak szállodáiban sincs, sem az éttermekben. Van viszont tökéletesen alkoholmentes iszlám sör, s Franciaországból importált szeszmentes chardonnay is, persze aranyárban. A szaúdiak ráadásul igencsak komolyan veszik a vallást, az országban így az iszlám napi öt imája hivatalos munkaszünettel jár. A Fajszalíjában levő étterem-szinten kisebb tömeg lődörög kora délután, mikor felhangzik a hangszórókból a müezzin imára szólító hangja. „Isten a legnagyobb!” – hallatszik az étkezők feje fölött a szent ige, a gyorséttermek pedig pillanatok alatt bezárnak. Lehúzza a redőnyt a McDonald’s és a kínai ételeket árusító kifőzde, miközben a fiatal eladósrácok egymással viccelődnek. „Tizenöt perc az egész, addig várjon!” – mondja egy Fülöp-szigeteki kinézetű eladó kedvesen a hoppon maradt éheseknek. Még mindig jobb a helyzet, mintha már evés közben jött volna az imaidő, akkor ugyanis a személyzet pillanatok alatt kiüríti az éttermet, a kirendelt étel-ital pedig veszendőbe megy. Nem véletlen, hogy a külföldiek számára a legfontosabb oldal az angol nyelvű napilapokban a 3., ahol az imaidőket közlik minden nap, városokra lebontva.
Mozlim országok jellemzője, hogy az utcákon nagy a forgalom, ám igen kevés a nő. Szaúd-Arábiában viszont vannak nők az utcákon, mindannyian ugyanolyan fekete lepelbe burkolózva, s csak a szemüknek hagynak kis rést. Az arab nők szeme pedig minden esetben gyönyörű. Megszólítani őket mégis botorság lenne, ez errefelé egyszerűen nem szokás. Az általános politika hivatalosan nőpárti, akkor is, ha a hölgyek sokszor nem elégedettek ezzel a gyámkodással. A kormány megvédené a nőket a durva közlekedési vitáktól és az esetleges balesetektől, ezért tilos nekik autót vezetni, viszont sok cég női alkalmazottjának sofőrt fizet munkabére mellett. A szaúdi fér-
fiak némi malíciával megjegyzik, bárcsak a férfiakat tiltanák el a vezetéstől, s nekik kellene senyvedniük a sofőrjük mögött! A lányok viszont úgy érvelnek, ha lehetne, valószínűleg akkor sem ülnének a volán mögé, de a választás lehetőségét megkövetelik. A döntés alighanem megszületett, csak a konzervatív monarchia döntéshozóin nehéz keresztülvinni, de a nők előbb-utóbb biztosan vezetni fognak Szaúd-Arábiában is. Most még nem, s érdekes a látvány, ahogy a sofőrök parkolóhelyet keresnek a szépségszalonok előtt, miközben a ház úrnője odabenn csinosíttatja magát. A gyönyörűen kisminkelt hölgy a kúrát követően felveszi a fekete abaját, az arca elé kendőt von, s beül a hátsó ülésre. Felmérések szerint a szépségápolási cikkek Szaúd-Arábiában egyre népszerűbbek, a szépségipar saját eladási csúcsait döntögeti, és még mindig van terjeszkedési lehetőség. A lányok emellett sportolni is eljárnak, futnak vagy csak sétálnak, mivel – ahogy ezt az angol nyelvű KSA 2 tévéadó egyik műsorában egy fiatal lány elmondta – a legújabb divat szerinti ruhákat is fel akarják venni, ahhoz pedig a karcsú derék alapkövetelmény. A szépség azonban csak a férjnek vagy vőlegénynek szól, senki másnak. Érdekes megokolással – de valamennyire érthetően – a nők védelme miatt kötelező a fekete lepel minden asszonynak, így harcolva a túlzottan kíváncsi, szemérmetlenül kutakodó férfitekintetek ellen. A sivatagi neveltetés pedig megoldja a többit, hiszen bár az arc eltakarása egyáltalán nem kötelező, a nők legnagyobb része mégis felveszi arckendőjét. Az igazán konzervatívok emellett kesztyűt is húznak, a fátyol és a fejkendő tetejébe pedig egy újabb fátylat tesznek, nehogy az említett gyönyörű szempár látszszon. Az emberek mégis emberek maradnak: a dzsiddai repülőtér csomagkiadója felé tartó házaspár kézen fogva megy. A férj két fehér kendőt, ihrámot visel, jelezvén zarándok mivoltát. A feleség mélysivatagi módon elrejti magát a kíváncsi tekintetek elől, körülöttük két kisgyermek futkározik. A jelenet Európában megszokott lenne. Szaúd-Arábiában azonban nagyon ritka, na nem a szeretet hiánya, inkább a mindenben a visszafogottságot megkövetelő szokások miatt.
Kis Hitler
A szaúdi férfi egyetlen ruhát szeret, ez hosszú, fehér színű ingszerűség, amelyhez járul a szintén fehér sapka, fölé pedig a piros-fehér – vagy tiszta fehér – fejkendő, fekete szalaggal leszorítva. Ez a hétköznapi és az ünnepi viselet is. Ez persze nem azt jelenti, hogy a társadalom elmaradott lenne, s ne lehetne mást is látni, csak megállapítható, hogy ez a jellemző. A Tahalíja utcán, a szaúdi főváros szívében van a Bliss House nevű libanoni étteremlánc egyik üzlete (itt nemrégiben még lehetett Hitler nevű koktélt kapni, kis és nagy méretben, ezt átnevezték Tahitire). Az étterem ingyenes wifikapcsolatot ígér a betérőknek, s érkeznek is a fiatalok laptopjukkal hónuk alatt szép számban. Egyenfarmer, rövid ujjú póló, napszemüveg teszi teljessé a képet. A srácok kiülnek az utcára, hogy zenét hallgassanak. Szól a drum’n’bass, az egyik pedig felkiált: „Come on, just play the music!” Szaúdi társaságban egyáltalán nem furcsa, hogy néha angolra váltanak, főként a fiatalok. Ők vannak többségben, a lakosság negyven százaléka húsz év alatti, akik el fogják dönteni az ország sorsát. Akik farmert vesznek fel, és akik kefíját tesznek a fejükre. Tökéletes angoltudással és az iszlám törvényeinek alázatos betartásával különleges társadalmat építettek a sivatagban. Szakértők szerint a pénz most Dubajban folyik számolatlanul, oda érdemes menni. A szigorú regulák és az ambiciózus társadalom tagjai azonban itt láthatóak teljes valóságukban, itt vannak a céltalanul lődörgő, gazdagságba született aranyifjak céltudatos társaikkal, akik nyugatias viselkedésük ellenére naponta ötször fordulnak Mekka felé azt mormolva: Isten a legnagyobb!
origo.hu
Menczer Tamás: Mi lesz így velünk?!
