Japán vitáinak eredete – az évezredes ázsiai istenkirály-birodalmaknak köszönhetően – a múlt ködébe vésznek, ám azt leszögezhetjük, hogy a II. világháborús békeszerződések kellőképpen barátságtalanok voltak Tokióra nézve. Az említett Kuril-szigetek csak annyiban különböznek a többi vitatott földterülettől, hogy ott volt és most is van lakosság, ám már nem az, amely a világpolitika vérre menő játszmáiban sorra kapta a pofonokat a különböző hadseregektől. Az Egyesült Államok a szigeteket a világháborúban többször lebombázta, a Szovjetunió pedig a háború végén, a nukleáris támadások után néhány nappal elfoglalta. Két évre rá az ott élő mintegy 17 ezer japánt kiűzték otthonaikból. Ma is ennyien élnek a szigeteken, főként oroszok, fehéroroszok, koreaiak, tatárok, valamint őslakos ajnuk. Japán nem enged a negyvennyolcból, és visszaköveteli a szigeteket, Oroszország számára azonban fontos a környéken található ásványkincsek miatt, így előveszik a régi térképeket, a régi szerződéseket, hogy bizonyítsák igazukat. A vita pedig megfeneklett, megoldás nélkül.
Kissé délre haladva a Japán-tengerben van a Liancourt-sziklák néven ismert apró szigetcsoport, amelyért Japán Koreával küzd. A koreaiak már a tenger nevét is vitatják, s régi térképeken mutatják a Koreai-tenger elnevezést, de főképp a 35, összesen 187 ezer négyzetméter területű szigetecskét akarják maguknak. A terület nagyjából félúton van a két ország között, két állandó lakossal, 37 koreai rendőrrel, akik felügyelnek a biztonságra, három ember a koreai halászati minisztériumból állomásozik itt, s hárman felügyelnek a világítótoronyra. Dél-Korea szerint ez a szigetcsoport épp úgy az elveszített területek közé sorolandó, mint a többi, amelyet a San Francisco-i megállapodás felsorol, Tokió viszont a világháborút lezáró szerződést lobogtatja, amelyben nem szerepel a Liancourt-sziklák neve.
A Japántól délre eső vizek szigetei miatt nem Korea, hanem Kína és Tajvan vitatkozik. Kevés ügyben értenek egyet a kínai és a tajvani tisztviselők, s ebben a kérdésben sem tökéletesen, ám nagyjából úgy vélik Tajpejben és Pekingben is, hogy a japánul Szenkaku-, kínaiul Gyaojutaj- (Diaoyutai) szigeteknek nevezett föld Tajvanhoz tartozik. Tajpej úgy véli, a terület őt illeti meg, Kína pedig még a földtörténeti ókorba is visszanyúlik, hogy bizonyítsa fennhatóságát Tajvan felett, így voltaképp egyetért a vörös Kína és renegát tartománya. Ebben az esetben viszont Japán van nyerő pozícióban. Tokió álláspontja szerint már az 1894–95-ös, általa megnyert japán–kínai háború előtt is az övé volt a Szenkaku-szigetvilág, az akkor aláírt Simonoszeki-megállapodás – amely Tajvant és a környező szigeteket Japánnak adta – ezt a területet nem érintette. A Simonoszeki-szerződést ugyanis később annullálták a világháborús vereség után megkötött egyezmények, az Egyesült Államok megszállta Okinavát, a Szenkaku-szigeteket pedig lőgyakorlati terepként használta. Kína nem tiltakozott, épp eléggé el volt foglalva saját polgárháborújával és a kommunista hatalomátvétellel, Japán megszállt országként és háborús vesztesként, két atombomba után szintén nem aggódott a Szenkakuért. Okinavát azonban Amerika visszaadta Japánnak 1971-ben, a tiltakozások pedig elkezdődtek.
Nemcsak a régi térképek ábrái, hanem az új felfedezések miatt is, ugyanis egy 1969-es kutatás lehetséges olajlelőhelyet mutatott ki a lakatlan szigetek alatt. Japán gyorsan különleges gazdasági övezetnek nyilvánította a Szenkaku-csoportot, amelyet Kína azonnal kétségbe vont. Peking úgy véli, a Szenkaku-szigetek déli tagja, az Okinotorisima-sziget ugyan Japánhoz tartozik, ám az egyáltalán nem sziget, csak egy szikla a tengerben, így nem lehet gazdasági térséget kijelölni körülötte.
Az ENSZ véleménye szerint a szigetet a sziklától az különbözteti meg, hogy az előbbi képes emberi élet fenntartására, ezért is szoktak katonák facsemetékkel kiszállni egy-egy tengerből kiálló szikladarabra, ahol növényzetet teremtenek, felállítják saját zászlójukat, így téve egyértelművé az immáron szigetté varázsolt terület hovatartozását. Persze Kínának nem csak a lehetséges olajra fáj a foga. Ha az Okinotorisima nem sziget, úgy hadihajói diplomáciai bonyodalmak nélkül megközelíthetik, s kelet felől is Tajvan közelébe kerülhetnek, megregulázandó a renegátokat. Tajvan persze nem hagyja magát és a szigeteket sem. Liu Csao-sjuan (Liu Chao-shiuan) tajvani parlamenti elnök egy idén júniusi kakaskodás után nem volt hajlandó elvetni az erő alkalmazását sem, hogy „megvédjék a Gyaujutajt a japánoktól”.
Két évvel korábban a hongkongi központú – tehát a népi Kínához tartozó – Gyaujutaj-szigeteket Védő Akciócsoport hajtott végre „kvázi-partraszállást” a szigeteken. A kísérletet a japán parti őrség hiúsította meg, amely visszafordította a huszonkét fős legénységet. A Hongkongba viszszatérő csoportot helyi beszámolók szerint hősöknek kijáró üdvözlés fogadta.
origo.hu
Két tehervonat szakított szét egy átjáróban elakadó autót Komáromnál
