„Japánok” a Várban

Sajátos színt képvisel a Pintér Béla Társulat a hazai színházi világban. A Korcsula, A sütemények királynője, az Anyám orra, a Gyévuska című produkciók után, az eddigi „nyomvonalon” haladva született meg A démon gyermekei, amely az idei POSZT igen várt unikuma volt.

Kétezerkettő nyarán történt, augusztus hó hetedik napján, tizennégy óra harminc perckor jelentették a rendőrségen, az első kerületi kapitányságon, hogy eltűnt egy asszony a budai Várból. Yamamoto Kovácsné Faragó Zsuzsa, a japán kultúra professzora, néprajzkutató és műfordító, a piacra indult hetedike reggel, de sem a csarnokban, sem otthonában nem látták őt soha többé – ez a kiindulópontja Pintér Béla új, a POSZT-on is szerepelt darabjának. A profeszszornő (Pintér Béla) a várbeli lakásban élő családot szélsőséges eszközökkel tartja sakkban: többször hajléktalansorba kényszerített férje (Quitt László) gyakorlatilag házi rabszolga, szexuálisan megnyomorított lánya („phalloszfóbiában” szenved, a szerepet Friedenthál Zoltán alakítja) pedig képtelen normális kapcsolatot kialakítani vőlegényével. A történet apropóját éppen ez a kapcsolat adja: leánykérőbe érkezik a másik család, a szakévedeléstől antikol-kapszulabeültetéssel távoltartott volt komcsi, egyben „vadjapán” papa (Szalontai Tünde), a nyugdíjas csehszlovák pénztárosnőre emlékeztető mama (Thúróczy Szabolcs), s a felmenőit részben szégyenlő fiú.
A két família közt természetesen pártellentét is húzódik, a gyakran magánéletünket is mérgező politikai ellentétek megjelenítéseként itt az egyik kompánia a „Japán Szocialista Pártot”, a másik a „Fiatal Japánok Szövetségét” támogatja tűzön-vízen át. A befejezés kiábrándító: a professzor asszony az elemi erővel feltörő, a „gonosz, gonosz!” kiáltásokban manifesztálódó gyűlölet elől a padlásra menekül, ahol felköti magát. Kábítószer-élvező fia és a decens, kissé tehénjellegű anyósjelölt szerelme, mint arra számítani lehet, csúf véget ér, a fiatalok esküvőjéből pedig nem lesz semmi. A lány viselkedése egyre inkább elhunyt anyját idézi, a fiú pedig „hazaszalad a személyiéért”, ami elengedhetetlen kelléke a házasságkötésnek. Sejteni lehet, hogy többé nem tér vissza.
A találóan kínos, kényszeresen nevetséges történetbeli elemek akár soha be nem gyógyuló, egyéni és társadalmi sérelmekre utalhatnak. Finoman szólva is ironikusan abszurdnak hat az a japán közeg (tetézve a no-színház elemeivel), amelybe a mai, vadkapitalista-posztkommunista, tudathasadásos keveréktársadalmat helyezi a szerző. A viccesen lehetetlen helyzet ugyanakkor valós mikroközeget tár elénk. A nemcserére is épített színészi játék, mint ezt a Szkénén működő társulattól már megszokhattuk, hiteles és jó. Pintér Béla, Thúróczy Szabolcs és Friedenthál Zoltán alakítását külön ki kell emelnünk. Kéménczy Antal zeneszerzőnek az előadás szövetéhez nemcsak természetesen illeszkedő, de az értelmezési lehetőségekben is új lehetőségeket felvillantó muzsikája helyenként A csodálatos mandarin című Bartók-szvitet idézi. Színházi életünk kereteit feszegető, valóban progresszív, a hazai színjátszás megújulásának lehetőségét magában hordozó nemcsak maga az előadás, hanem Pintér eddigi tevékenysége is. Az év végén tízéves születésnapját ünneplő társulat a hírek szerint újra műsorra tűzi korábbi produkcióit.
(Pintér Béla: A démon gyermekei. Pintér Béla Társulat; Szkéné.)