Keserű nyár

Nem tudom, mit vártak Fodor Gábortól. Aki a semmire tippelt, győzött. Aki ennél rosszabbat, mehet lottózni. Mert mi a tárgyalások vége, a sok kézfogás, vakucsattogás és lapogatás eredménye? Semmi. Az időhúzás nagy semmije. Lássák előbb Gyurcsányék két évre szóló stratégiáját! Fodor Gábor ne tudná, hogy akinek hat év óta nincs épkézláb terve, annak ezután sem lesz? De ha majd kiderül – kérdés, ki fogja kideríteni –, hogy az esetleges terv nem állja ki a szabad demokraták komoly egzaminációját, akkor majd szóba jöhet egy szakértői kormány. Ez sem előre hozott választás.
Mindenki sejtette, hogy így alakul, de volt némi remény, hogy az SZDSZ egyszer képes túllépni önös érdekein. Most már illúziónk sem lehet arról, hogy a szabad demokraták egy pillanatig is komolyan gondolták a kormány eltakarítását. Sokkal inkább értelmet nyert Horn Gábor hebehurgya megjegyzései közül az, amelyikben bevallja: sokkal jobban érdekli, mi lesz a pártjával, mint hogy mi lesz Magyarországgal. Azzal a Magyarországgal, amelyet Vágó István enyhe idiotizmusa szerint Orbán Viktor akarata kormányoz idestova tíz év óta. „Óh, be jó is volna, óh hatalmas ég…” Csak ott az idiotizmus, hogy nem igaz.
Magyarország hat éve szenvedi az MSZP-t közös koalícióban az SZDSZ-szel. A legutóbbi időkig. A koalíció felbomlásához fűzött remények is hamar kifújtak. Az SZDSZ formailag otthagyta ugyan a kormányt, ám gyakorlatilag ugyanazon az úton mennek tovább, legfeljebb nem karonfogva, hanem libasorban. A harcos kis ellenzék formatervezett új szlogenje: nem értünk egyet a kormánnyal, de megszavazzuk, mert ha nekik fontos, nem állunk az útjukba. A feledékeny szavazó, ha mégoly véges is az emlékezete, nem szabad, hogy feledje: egy közös nagy átverési show szenvedő alanya. Közösen csapták be, közösen szédítették, és teszik tönkre a hat év alatt erősen megrogyasztott Magyarországot.
Nem érdemes belemenni sokadjára a gazdasági helyzet elemzésébe. Magyarországon kilencmillió amatőr közgazdász az otthoni költségvetése fölött tördeli a kezét, a többiek pedig a kamera előtt magyarázkodnak. Közben az interaktív műsorok SMS-huszárainak megkövesedett csapatain kívül mindenki érzi és tudja, hogy óriási a baj. Ők alkotják az elszánt közösséget, akik még mindig Orbán Viktort hibáztatják a Gyurcsány-kormány összes kudarcáért. Ők is szavazók: látják, hallják és tapasztalják a folyamatos lecsúszást, de nem érdekli őket. Valaki úgy jellemezte gondolatvilágukat: ha Gyurcsány sortüzet nyittatna rájuk, haldokolva is az MSZP-re szavaznának. Ne feledjük azonban, hogy Vágó István szavazata is számít. Pontosan annyit, mint Fábry Sándoré. Ennyit a „béküljünk meg gyerekek; fogjunk össze; ne civakodjatok; az ellenzék ne akadályozza a kormány munkáját” szlogenekről.
Hát igen. Se lenyelni, se kiköpni nem tudjuk, amire annyira vágytunk. Legyen többpártrendszer, de ellenzék nélkül, legalábbis Fidesz-ellenzék nélkül. A választók komoly hányada hiszi azt, hogy a nyilvánosságra kerülő „ügyek”, a Parlamentben zajló „cirkuszok”, az ellenzék korrupcióra vonatkozó kérdései mind a kormányzás ellen hatnak, és mennyivel jobb volna, ha Feri békén tehetné a dolgát, és „csinálná” a maga Új Magyarországát. Tulajdonképpen szerencsések vagyunk, hogy „csak” ennyi mindenről tudunk, hála néhány embernek, akiknek fontos volt, hogy a médiahegemónia megtörjön. Még így is óriási a hátrány. Elég elolvasni a beszámolókat a galgagyörki esetről, hogy világos legyen: egészen magas információs forrás is hazudik, ha az érdekei és a megrendelői úgy kívánják. Gigantikus pénzek folytak és folynak el különböző médiumokhoz, médiaszemélyiségekhez. Csak egy morzsányi, ami megismerhető, de már az is kétségessé teszi a Gyurcsány-adminisztráció médiabeli hitelességének legkisebb mozzanatát is. Azokról a közírókról, szépírókról, antifasiszta tollnokokról, háziszerzőkről, mikrofonállványokról, udvari filozófusokról, szociológusokról, esztétákról és rendezőkről, akik eddig azt hirdették magukról, hogy ők a mérték, a zsinór, a hitelesített platina méterrúd, szép csendben kiderült, hogy kitartottjai az aktuális baloldali kormányoknak. Elhűlve olvassuk, mennyi pénzt kapnak „ezek” akkor, amikor óvodát, iskolát, kórházi osztályokat zárnak be pénzhiányra hivatkozva. Hány forintot érhet a poszt, amelynek viselője azért alkalmatlan a cigányügyek képviseletére, mert beteges magyargyűlölő, amiből egyáltalán nem is csinál titkot? Mekkora összegbe kerülhet több olyan lap rejtett támogatása, amelyek bőségesen adnak teret mindenfajta egyházellenes, magyarellenes, Fidesz- és Orbán-ellenes véleményeknek? Kedvenc tevékenységük a jobboldal bármiféle piszlicsáré, szóra sem érdemes botlását hatalmas botránnyá dagasztani, miközben a kormány hat éve húzódó semmittevését bombasztikus interjúkkal pótolják. Hiszen tudjuk! Árnyékállam, árnyékkormány, mindent Orbán irányít. Ha egy kereskedelmi csatorna százmilliós támogatást kap, hogy egy szappanoperában két vakbélműtét között arról sopánkodjanak, de nehéz uniós pályázatokat írni, akkor mennyit kaphatnak azok a televíziós állomások, ahol nyíltan folyik a kormánypropaganda? Ahol szombatonként, ha nem lenne elég hétköznap, a sok derék szocialista politikus tündököl a példás családapa és családanya szerepében. Amikor is a riporter köhögve, hörögve és fújtatva – mert nálunk ilyen is létezik a közszolgálatban – bátran megkérdezi: hát hogy lehet huszonnégy órán keresztül így helytállni ezen a poszton?
Ennek a hat évnek a termése az a fenyegető depresszió, amellyel az emberek fogadják a sorsukat. A rendszerváltás környékén felszabadultan tiltakoztak, háborogtak, telefonáltak, felvonultak, tüntettek és reménykedtek. Mivel megtapasztalták, hogy a kormány még a hazugságokból is erényt kovácsol, sőt 2006. október 23-án a „polgárbarát” rendőrség ártatlan embereket vert nyomorékká, azóta a tömeg fél, és lesütött szemmel veszi tudomásul: a törvénytelen a törvényes. Számtalanszor hallja, hogy a miniszterelnök mit és hogyan válaszol az ellenzéknek, képviselő a szavazójának, államtitkár a képviselőnek, igazgató a tanárnak, polgármester a földijének, hivatal az ügyfélnek, eladó a vevőnek. Némi idő múltán elmaradnak a kérdések, csak a sértett keserűség gyűlik.
Pedig akad néhány kérdés. Miért nézi el a kulturális kormányzat, hogy verjék a tanárokat? Miért tehetetlen, sőt kihívóan lassú a rendőrség, amikor cigány–magyar összecsapásra, verekedésre, ne adj’ isten, gyilkosságra kerül a sor? Miért kell az egészségügyet olyan módon „reformálni”, hogy az emberek fejébe tudatos népirtásként vésődjön be? Miért nem érdekli a kormányt, hogy a lakosság jelentős része ősztől nem tudja kifizetni a közüzemi számláját? Abnormális a közöny, amivel nézik a magyar népesség drámai fogyását.
Azt is nehéz lenyelni, hová folynak el milliárdok. Szóbeli tanácsadásokra, szakértésre, Hyde-parkra, hirdetésekre, brosúrákra, weboldalakra, „fizetéskiegészítésekre”, a hatalomból kiesett szocialisták zsíros állásaira, erotikus regényíróra, a multik szponzorálására, madárinfluenza-sikerreceptre; mindenre, amire a józan ész azt mondja: minek? És ami eddig legalábbis rejtve volt: a magyar közéletben legyintéssel intézik el a hatalmat gyakorlók köztörvényes „ügyeit”, legyen az áfacsalás, sikkasztás, korrupció, börtön, számla nélküli kifizetés, kenőpénz, családi összefonódás. Mindezen szeméthegyek tetejében pedig ott ül Gyurcsány Ferenc, az egy és oszthatatlan – mondja Daróczi Dávid. Szegény fiú, mekkora sokk ez neki…