Köznapló

Végh Alpár Sándor
2008. 07. 07. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Június 21., szombat
A bontások napja. Szerelők szedik szét a fürdőszobát. A régi csempét leverik, a nehéz kádat kiemelik, megújulunk. Én eközben felnyitottam a ládát, amelybe a szellemi komposztnak valót szórom egy ideje. Kivágott cikket, fotót, leveleket, régi átszállójegyet, a vásárlások riasztó blokkjait, könyvből kimásolt idézeteket, alpesi képeslapokat, kiállítási meghívókat – úgy gondoltam, ezek serkenthetik a szellemet. Netán növelhetik, bár ez kissé fennkölt. A növekedés ráadásul közhely. A pártpolitikusok meg a jósdákat üzemeltető közgazdászok száján a szó olyan lett, mint egy olcsó sláger refrénje. Hamisan énekelt refrénje.
Mert fejlődés nincs: csak az eszközök változtak. Jobbak lettek az autók, gyorsabban száguld a hír, a tévé műsorkészítői a szobánkba hozzák a világot. Jó, jó, de miért csak hitványságokat? Az érdemesek szinte sose jelennek meg a képernyőn. Távol tartják magukat a botrányos nyilvánosságtól. Az ő nevükkel ne takarózzon senki.
A kérdésre: maga az ember vajon fejlődött-e, a Guinness-könyv marhaságain s a sportrekordokon kívül nincs biztató válasz. Akit az érdekel, csökkent-e a kapzsiság a rómaiak óta; tisztességesebb-e az ember, mint volt a reformáció idején; múlóban-e a birtokvágy, és kevesebb-e a szegény, szomorúan konstatálhatja: nem, nem és nem. Hát akkor?
Bach megírta a h-moll misét, Shakespeare a Lear királyt, Bolyai János is megalkotta az Appendixet – a világban mégis ugyanúgy több ezer gyerek hal éhen naponta. Az a fejlődés, hogy a cigarettát ma már nem kézzel kell sodorni, elvégzi a dohányosok helyett a világcég? Nincs himlő, igen, de az élelmiszerláncok boltjai mérgezett ennivalót kínálnak „korszerű” csomagolásban. Vagy azt vegyük fejlődésnek, hogy a spórolt pénzt nem a sublót alján, hanem bankok üvegpalotáiban tartják a hiszékenyek?
Jobb, ha a változásnál maradunk. Vagy kis engedményt téve mondjunk haladást. (Persze nem úgy, ahogy világnézeti propagandisták értik.)
A szellemi komposztban találtam egy interjút. A Balkon egyik régi, 1994-es számából való. Könyvtári kérőlapra írtam fel Gábor György kérdését és Sorin Dumitrescu válaszát.
– Nincs az önök gesztusában valamiféle szent anakronizmus?
– Aki hitben él, az antinómiák világában, az háttal halad előre, ellentétben az avantgárddal, amelynek fundamentuma az apagyilkosság. Vagyis ha előre akar jutni, rombolnia kell, hiszen a múlt elsöprése, lerombolása vezeti előre. Mi a múltat használjuk fel, hogy előre lássunk. Ez paradoxonnak tűnhet, és anakronizmusnak mondhatja, aki foglya lett az öngyilkos avantgárdnak. Én megbocsátanék neki, mert tudomásul venném, hogy az illető analfabéta.
Ez a néhány mondat több héten át fogva tartott. Dumitrescutól igazolást kaptam arra, miért helyes a metódus, amelyet jó ideje gyakorlok: egymásra fektetem a jelen és a múlt (máskor a Nyugat és a Kelet) adott esetének kontúrját, és a kettő eltéréséből – vagy ahogy a csillagászok mondanák: parallaxisukból – vonom le a tanulságokat.
De találtam a komposztban mást is.
Leírtam, a hét napjaihoz melyik szín illik. A hétfő színe szerintem fehér, a keddé zöld, a szerdáé narancssárga, a csütörtöké szürke, a pénteké bíborvörös, a szombat kék, a vasárnap pedig arany. És megleltem azt a cédulát is, amelyre följegyeztem: Borges szerint Nagy Sándorra oly nagy hatást tett találkozása a Kelettel, hogy feladva görögségét, bizonyos mértékig perzsa lett.
A szellemi komposzt javát évek óta egy naplóba ragasztom. Két kötet már tele van.

Június 22., vasárnap
A nyugati világ folyton a demokráciáról papol. A diktatúrákban tönkretett kelet-európai lelkeknek is ezt a csinosan bútorozott államrendet ajánlja, csakhogy én gyanakvó vagyok, és nem hagy ellágyulni a memóriám. Földereng Truman képe – gyerekként egy mozdony nevének hittem. (Oka volt: a népnyelv így hívta a 411-es gépet. A jenkik nem vitték vissza a háború végén, s még két évtizeden át húzgált tehervonatokat szerte Európában.) Felnővén értesültem: Truman amerikai elnök volt, ő vetette be az atombombát Japán ellen, s tőle való az a kijelentés, hogy a világnak az amerikai demokráciamodellt kell követnie. Truman nem tréfált. És utódai sem. Gondoljunk Irakra és Guantánamóra…
De kanyarodjunk vissza Európába. Üssük fel a Handke-dossziét. Bár előbb talán nem ártana emlékezni, mint háborgott a „szabad” világ, amikor Homeini ajatollah egyik könyvéért halálra ítélte Salman Rushdie-t. Nem volt ez rég: 1989-ben. A „demokratáknak” hat év elég volt, hogy Rushdie-t feledve elbánjanak az osztrák Handkéval. A szemtelen firkásznak nem tetszett, hogy bombák hullnak Szerbiára. Meg kellett leckéztetni.
Nyugaton a demokrácia képlete egyszerű. Szajkózd, ami a kánonban áll, és részesülsz a vívmányokból. Ha nem, pályádat kisiklatják, s ha tovább jár a pofád, úgy besároznak, hogy az édesanyád se ismer rád. Nos, mit választasz? Handke úgy döntött, marad a különvéleménynél. Hogy ez mit jelent, arról a magyar média spórolósan számolt be.
De hát arról se sokat szóltak, amikor a szánalmas Nobel-díj-bizottság eldöntötte: Ausztriát kárpótolni kell a sok évtizedes mellőzésért. (A díjat már rég nem érdemek szerint osztják. Kárpótlás lett. A Zsivago-ügy miatt Paszternakot írótársai megfenyegették, s a díjat visszautasította. Nosza, küldöttség utazott Stockholmból Moszkvába, és szinte rimánkodtak, döntse el a párt, ki méltó a díjra. Solohov akkortájt kért halálbüntetést két perbe fogott íróra, Danyielre és Szinyavszkijra. Ezt jutalmazni kellett. És a Kremlben úgy döntöttek, kapja az irodalmi Nobel-díjat 1965-ben a zavaros Donban halászó kozák: Solohov. És tényleg ő kapta.)
Stockholm okosai Ausztriában is tájékozódtak. Bizonnyal mondták nekik, bárki lehet, csak Handke nem. De hát ő az osztrákok legismertebb írója! Ő, de sok van a rovásán. Amikor a NATO igazságosztó repülői bombázni kezdték Belgrádot és Szerbia hídjait, Handke visszaadta a legrangosabb német irodalmi kitüntetést: a Georg Büchner-díjat. S mivel a bombázást nem hagyták abba, kilépett a katolikus egyházból. „Tetézte” mindezt azzal, hogy sűrűn átjárt Szerbiába. A Format magazin interjújában nem átallott ilyeneket mondani: „Ez a mai kor emlékeztet a Római Birodalom utolsó éveire. De most Amerika az egyetlen világhatalom, ezért ennek a kornak talán sosem lesz vége. Ma nincsenek se keleti, se nyugati gótok, nincsenek vandálok sem. Sajnos. Akkoriban a vandálok talán nem is ártottak annyit [értsd: a Római Birodalomnak]. Ma a média viselkedik vandál módra.” Arról is szólt, hogy a bombák a Fifth Avenue folytatását akarják kihasítani az öreg földrészből. S hogy jelezze, átlát a sűrű szitán, amelyet elé akarnak rakni, hozzátette: „Lassan a médiáé lesz az egyetlen legitim nyelv, amely a világ történéseiről tudósít.”
Pedig tudta, ha nem enged, cenzúrázhatják is, mint Thomas Bernhardot. (A kitűnő osztrák író 1989-ben hunyt el, föl lehet lapozni életrajzi könyve második kötetét: az Egy okkal több magyar kiadója, az Ab Ovo korrekt módon x-szel jelölte meg, hol rendelt el a salzburgi bíróság 1977. május 5-i ítélete kihagyásokat.)
Handke tudta ezt, mégsem adta meg magát.
Harcolt tovább a „demokratákkal”, pedig szórták rá a mocskot rendesen. Megrágalmazták: nem ítélte el a srebrenicai vérengzést – többször is elítélte. Nekiestek, amikor 2004-ben meglátogatta a hágai börtönben Milosevicset. 2006-ban Düsseldorf városának 50 ezer eurós Heinrich Heine-díjáról a szekírozások miatt lemondott. Pár hét múlva a Berliner Ensemble – Brecht egykori színházának társulata – kérte a németeket, adják össze az 50 ezer eurót Handkének az általuk dacból létrehozott „berlini” Heinrich Heine-díjra. Az író köszöni, nem kéri, de azt igen, hogy ha összegyűlik a pénz, adják egy koszovói falunak, amelyet többségében szerbek laknak. (Így történt.)
Handkét lehet szidalmazni, lehet elítélni, egyet nem lehet. Rossz írónak mondani. A Lajtától nyugatra nem is teszik. Kisebb hírveréssel ugyan, de könyvei megjelennek, drámáit néha betiltják, néha előadják. Az Osztrák Nemzeti Könyvtár archívuma kézirataiért 500 ezer eurót fizetett 2007 telén. A marbachi Német Irodalmi Archívum 2008 elején megvásárolta 1966 és 1990 között írt 66 kötetnyi naplóját igen magas – nem publikált – összegért.
Nálunk az ilyesmire legyintenek. Vagy észre se veszik. De miért figyelne a provinciális szellemiség azokra, akik nem alibiirodalmat művelnek?
Magyarországon 1990 óta Peter Handkének egyetlen könyvét se adták ki. Állítólag azóta van nálunk demokrácia. Truman-féle…

Június 24., kedd
Filmsorozat megy délutánonként az M 2-n. Propagandafilm a román kori Ibériáról. Pár mondata emlékeztet a hitleri és sztálini kultúrkommandó hasonló készítményeire. Ez egyébként dicséret: a nácik és a bolsevikok nagyon értettek ehhez. Amiben gyengék voltak: az irányzatos művészet, bár volt néhány zseniális kivétel: Dovzsenko, Riefenstahl…
A román kori Ibéria nem tart számon kivételeket. A csodás templomok, a festmények, a szobrok felmentik a katolikus propagandistákat. Krisztus után 1000 körül a hit még erős volt és tiszta, az értékrend vertikális, nem sekélyesítette el Kolumbusz horizontja. Még nem dőlt hajószám az arany Európába, hogy az csillogjon, ne a kereszten megállapodott szemek.
A sorozatból a jövő héten még sugároz a tévé néhány részt. A szemükkel nézzék, de rögtön tereljék a szívük felé, amit látnak.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.