Köznapló

Június 21., szombat
A bontások napja. Szerelők szedik szét a fürdőszobát. A régi csempét leverik, a nehéz kádat kiemelik, megújulunk. Én eközben felnyitottam a ládát, amelybe a szellemi komposztnak valót szórom egy ideje. Kivágott cikket, fotót, leveleket, régi átszállójegyet, a vásárlások riasztó blokkjait, könyvből kimásolt idézeteket, alpesi képeslapokat, kiállítási meghívókat – úgy gondoltam, ezek serkenthetik a szellemet. Netán növelhetik, bár ez kissé fennkölt. A növekedés ráadásul közhely. A pártpolitikusok meg a jósdákat üzemeltető közgazdászok száján a szó olyan lett, mint egy olcsó sláger refrénje. Hamisan énekelt refrénje.
Mert fejlődés nincs: csak az eszközök változtak. Jobbak lettek az autók, gyorsabban száguld a hír, a tévé műsorkészítői a szobánkba hozzák a világot. Jó, jó, de miért csak hitványságokat? Az érdemesek szinte sose jelennek meg a képernyőn. Távol tartják magukat a botrányos nyilvánosságtól. Az ő nevükkel ne takarózzon senki.
A kérdésre: maga az ember vajon fejlődött-e, a Guinness-könyv marhaságain s a sportrekordokon kívül nincs biztató válasz. Akit az érdekel, csökkent-e a kapzsiság a rómaiak óta; tisztességesebb-e az ember, mint volt a reformáció idején; múlóban-e a birtokvágy, és kevesebb-e a szegény, szomorúan konstatálhatja: nem, nem és nem. Hát akkor?
Bach megírta a h-moll misét, Shakespeare a Lear királyt, Bolyai János is megalkotta az Appendixet – a világban mégis ugyanúgy több ezer gyerek hal éhen naponta. Az a fejlődés, hogy a cigarettát ma már nem kézzel kell sodorni, elvégzi a dohányosok helyett a világcég? Nincs himlő, igen, de az élelmiszerláncok boltjai mérgezett ennivalót kínálnak „korszerű” csomagolásban. Vagy azt vegyük fejlődésnek, hogy a spórolt pénzt nem a sublót alján, hanem bankok üvegpalotáiban tartják a hiszékenyek?
Jobb, ha a változásnál maradunk. Vagy kis engedményt téve mondjunk haladást. (Persze nem úgy, ahogy világnézeti propagandisták értik.)
A szellemi komposztban találtam egy interjút. A Balkon egyik régi, 1994-es számából való. Könyvtári kérőlapra írtam fel Gábor György kérdését és Sorin Dumitrescu válaszát.
– Nincs az önök gesztusában valamiféle szent anakronizmus?
– Aki hitben él, az antinómiák világában, az háttal halad előre, ellentétben az avantgárddal, amelynek fundamentuma az apagyilkosság. Vagyis ha előre akar jutni, rombolnia kell, hiszen a múlt elsöprése, lerombolása vezeti előre. Mi a múltat használjuk fel, hogy előre lássunk. Ez paradoxonnak tűnhet, és anakronizmusnak mondhatja, aki foglya lett az öngyilkos avantgárdnak. Én megbocsátanék neki, mert tudomásul venném, hogy az illető analfabéta.
Ez a néhány mondat több héten át fogva tartott. Dumitrescutól igazolást kaptam arra, miért helyes a metódus, amelyet jó ideje gyakorlok: egymásra fektetem a jelen és a múlt (máskor a Nyugat és a Kelet) adott esetének kontúrját, és a kettő eltéréséből – vagy ahogy a csillagászok mondanák: parallaxisukból – vonom le a tanulságokat.
De találtam a komposztban mást is.
Leírtam, a hét napjaihoz melyik szín illik. A hétfő színe szerintem fehér, a keddé zöld, a szerdáé narancssárga, a csütörtöké szürke, a pénteké bíborvörös, a szombat kék, a vasárnap pedig arany. És megleltem azt a cédulát is, amelyre följegyeztem: Borges szerint Nagy Sándorra oly nagy hatást tett találkozása a Kelettel, hogy feladva görögségét, bizonyos mértékig perzsa lett.
A szellemi komposzt javát évek óta egy naplóba ragasztom. Két kötet már tele van.

Június 22., vasárnap
A nyugati világ folyton a demokráciáról papol. A diktatúrákban tönkretett kelet-európai lelkeknek is ezt a csinosan bútorozott államrendet ajánlja, csakhogy én gyanakvó vagyok, és nem hagy ellágyulni a memóriám. Földereng Truman képe – gyerekként egy mozdony nevének hittem. (Oka volt: a népnyelv így hívta a 411-es gépet. A jenkik nem vitték vissza a háború végén, s még két évtizeden át húzgált tehervonatokat szerte Európában.) Felnővén értesültem: Truman amerikai elnök volt, ő vetette be az atombombát Japán ellen, s tőle való az a kijelentés, hogy a világnak az amerikai demokráciamodellt kell követnie. Truman nem tréfált. És utódai sem. Gondoljunk Irakra és Guantánamóra…
De kanyarodjunk vissza Európába. Üssük fel a Handke-dossziét. Bár előbb talán nem ártana emlékezni, mint háborgott a „szabad” világ, amikor Homeini ajatollah egyik könyvéért halálra ítélte Salman Rushdie-t. Nem volt ez rég: 1989-ben. A „demokratáknak” hat év elég volt, hogy Rushdie-t feledve elbánjanak az osztrák Handkéval. A szemtelen firkásznak nem tetszett, hogy bombák hullnak Szerbiára. Meg kellett leckéztetni.
Nyugaton a demokrácia képlete egyszerű. Szajkózd, ami a kánonban áll, és részesülsz a vívmányokból. Ha nem, pályádat kisiklatják, s ha tovább jár a pofád, úgy besároznak, hogy az édesanyád se ismer rád. Nos, mit választasz? Handke úgy döntött, marad a különvéleménynél. Hogy ez mit jelent, arról a magyar média spórolósan számolt be.
De hát arról se sokat szóltak, amikor a szánalmas Nobel-díj-bizottság eldöntötte: Ausztriát kárpótolni kell a sok évtizedes mellőzésért. (A díjat már rég nem érdemek szerint osztják. Kárpótlás lett. A Zsivago-ügy miatt Paszternakot írótársai megfenyegették, s a díjat visszautasította. Nosza, küldöttség utazott Stockholmból Moszkvába, és szinte rimánkodtak, döntse el a párt, ki méltó a díjra. Solohov akkortájt kért halálbüntetést két perbe fogott íróra, Danyielre és Szinyavszkijra. Ezt jutalmazni kellett. És a Kremlben úgy döntöttek, kapja az irodalmi Nobel-díjat 1965-ben a zavaros Donban halászó kozák: Solohov. És tényleg ő kapta.)
Stockholm okosai Ausztriában is tájékozódtak. Bizonnyal mondták nekik, bárki lehet, csak Handke nem. De hát ő az osztrákok legismertebb írója! Ő, de sok van a rovásán. Amikor a NATO igazságosztó repülői bombázni kezdték Belgrádot és Szerbia hídjait, Handke visszaadta a legrangosabb német irodalmi kitüntetést: a Georg Büchner-díjat. S mivel a bombázást nem hagyták abba, kilépett a katolikus egyházból. „Tetézte” mindezt azzal, hogy sűrűn átjárt Szerbiába. A Format magazin interjújában nem átallott ilyeneket mondani: „Ez a mai kor emlékeztet a Római Birodalom utolsó éveire. De most Amerika az egyetlen világhatalom, ezért ennek a kornak talán sosem lesz vége. Ma nincsenek se keleti, se nyugati gótok, nincsenek vandálok sem. Sajnos. Akkoriban a vandálok talán nem is ártottak annyit [értsd: a Római Birodalomnak]. Ma a média viselkedik vandál módra.” Arról is szólt, hogy a bombák a Fifth Avenue folytatását akarják kihasítani az öreg földrészből. S hogy jelezze, átlát a sűrű szitán, amelyet elé akarnak rakni, hozzátette: „Lassan a médiáé lesz az egyetlen legitim nyelv, amely a világ történéseiről tudósít.”
Pedig tudta, ha nem enged, cenzúrázhatják is, mint Thomas Bernhardot. (A kitűnő osztrák író 1989-ben hunyt el, föl lehet lapozni életrajzi könyve második kötetét: az Egy okkal több magyar kiadója, az Ab Ovo korrekt módon x-szel jelölte meg, hol rendelt el a salzburgi bíróság 1977. május 5-i ítélete kihagyásokat.)
Handke tudta ezt, mégsem adta meg magát.
Harcolt tovább a „demokratákkal”, pedig szórták rá a mocskot rendesen. Megrágalmazták: nem ítélte el a srebrenicai vérengzést – többször is elítélte. Nekiestek, amikor 2004-ben meglátogatta a hágai börtönben Milosevicset. 2006-ban Düsseldorf városának 50 ezer eurós Heinrich Heine-díjáról a szekírozások miatt lemondott. Pár hét múlva a Berliner Ensemble – Brecht egykori színházának társulata – kérte a németeket, adják össze az 50 ezer eurót Handkének az általuk dacból létrehozott „berlini” Heinrich Heine-díjra. Az író köszöni, nem kéri, de azt igen, hogy ha összegyűlik a pénz, adják egy koszovói falunak, amelyet többségében szerbek laknak. (Így történt.)
Handkét lehet szidalmazni, lehet elítélni, egyet nem lehet. Rossz írónak mondani. A Lajtától nyugatra nem is teszik. Kisebb hírveréssel ugyan, de könyvei megjelennek, drámáit néha betiltják, néha előadják. Az Osztrák Nemzeti Könyvtár archívuma kézirataiért 500 ezer eurót fizetett 2007 telén. A marbachi Német Irodalmi Archívum 2008 elején megvásárolta 1966 és 1990 között írt 66 kötetnyi naplóját igen magas – nem publikált – összegért.
Nálunk az ilyesmire legyintenek. Vagy észre se veszik. De miért figyelne a provinciális szellemiség azokra, akik nem alibiirodalmat művelnek?
Magyarországon 1990 óta Peter Handkének egyetlen könyvét se adták ki. Állítólag azóta van nálunk demokrácia. Truman-féle…

Június 24., kedd
Filmsorozat megy délutánonként az M 2-n. Propagandafilm a román kori Ibériáról. Pár mondata emlékeztet a hitleri és sztálini kultúrkommandó hasonló készítményeire. Ez egyébként dicséret: a nácik és a bolsevikok nagyon értettek ehhez. Amiben gyengék voltak: az irányzatos művészet, bár volt néhány zseniális kivétel: Dovzsenko, Riefenstahl…
A román kori Ibéria nem tart számon kivételeket. A csodás templomok, a festmények, a szobrok felmentik a katolikus propagandistákat. Krisztus után 1000 körül a hit még erős volt és tiszta, az értékrend vertikális, nem sekélyesítette el Kolumbusz horizontja. Még nem dőlt hajószám az arany Európába, hogy az csillogjon, ne a kereszten megállapodott szemek.
A sorozatból a jövő héten még sugároz a tévé néhány részt. A szemükkel nézzék, de rögtön tereljék a szívük felé, amit látnak.