Kutatóárok

Emberi csontokat talált 2004-ben egy mára már bozótossá, erdőséggé váló területen, Kőszeg határában, a Guba-hegy lábánál fellelhető Lovagló-dűlőben Horváth Ferenc nyugdíjas fizikatanár, mellesleg amatőr régész kollégájával, L. Kiss Csabával. Édesapja és nagybátyja elbeszéléséből szerzett tudomást a szóban forgó helyről, ahol a család emlékezete szerint tömegsírokban földelték el a környékbeli településekre szállított és valamilyen oknál fogva itt meghalt zsidókat. Megerősítette feltételezésüket, hogy 1947-ben a Lovagló-dűlőben exhumálásokat végeztek, s a kiemelt tetemeket a mártírok rokonainak kívánságára Budapesten, a rákoskeresztúri temetőben, „egy végtelen hosszú sírban, rengeteg virág között”, nagy pompával temették el.
Kovács József szombathelyi alispán 1947. március 8-án kelt határozatában a következő olvasható: „A Kőszegen elhunyt munkaszolgálatosok legnagyobb része fertőző betegségben hunyt el, a holttestek kettős koporsóban, légmentesen szállíthatók csak el.” Aztán kiderült, hogy a rendelet nagyon megnövelte volna a költségeket, éppen ezért a Munkaszolgálatosok Országos Antifasiszta Szövetségének (Musz) a kérésére Vikol János, a Népjóléti Minisztérium államtitkára engedélyezte, hogy „tömören elzárt (szurokkal hézagmentesített) koporsókban (ládákban) öt holttestet helyezzenek el”, és így szállítsák őket csukott vasúti kocsikban a fővárosba. De „a szállítás után a kocsikat haladéktalanul fertőtleníteni kell”.
Az 1947-es exhumálással kapcsolatban iratanyagot nem találtak. 1945. szeptember 12-én Gyöngyös Endre, Kőszeg polgármestere határozatot fogalmazott, amelyben ez állt: „Az ún. Szálasi-kormány alatt meggyilkolt zsidó közmunka-szolgálatosok exhumálását és megfelelő helyen való eltemetését határoztuk el. A munkálatok előkészítésével a mérnöki hivatalt bízom meg. […] Tudomásom szerint kb. 2000 (2500?) munkaszolgálatos van itt eltemetve, kik közül kb. 400-nak a neve ismeretes.”
Az újratemetést a Musz szervezte és bonyolította le, amelynek nincs jogutódja. Az iratok sorsa ismeretlen. A Vas megyei levéltárban egy olyan anyag és adatsor található, amely az újratemetés lebonyolítását elősegítő, úgynevezett igazgatási feladatokat tükrözi. De hogy kik végezték az exhumálást, és pontosan mit dokumentáltak, kibogozhatatlan.
A budapesti újratemetésre 1947. április 3-án került sor, amelyről beszámolt az Új Élet című lap. „Zsúfolásig tömött 28-as villamosok rohannak végcéljuk, a rákoskeresztúri zsidó temető felé. Utasaik, gyászba borult apák és anyák, párjukat vesztett házastársak és árván maradt gyermekek a nagy temetésre igyekeznek…” A heti filmhíradó 65. számában a képsorok alatt a következő szöveg hallatszott: „A rákoskeresztúri temetőben 2500 kőszegi munkaszolgálatos hamvait helyezik közös sírba. A mártírhalált halt ifjak (és idősebbek) tömegsírjánál a gyászoló nemzet lerója kegyeletét…”
Eddig az előzményekről.
Horváth Ferenc 2004 nyarán megelégelte a hallottakat, és az elbeszélésekre hagyatkozva társa segítségével a helyszínen ásni kezdett. Próbálkozását siker koronázta, mert két koponyát, továbbá egyéb csontokat és ruhaneműt talált. Első dolga volt, hogy értesítette a helyi polgármesteri hivatalt, kihívták a rendőrséget, és elkezdődött az államigazgatási eljárás. (Ma egyértelműen a rendőrség dolga, hogy hasonló esetekben szakértőket rendeljen ki.) Bevonták a vizsgálatba a Szombathelyi Igazságügyi Szakértői Intézetet is, de antropológus híján a fővárosi Igazságügyi Szakértői és Kutatóintézet (ISZKI) főigazgatóját, Susa Évát kérték meg, mondjon véleményt a fellelt csontokról. A szakvéleményből kiderült, hogy mindkét koponya emberi eredetű, és akár 60 éve is a földben lehettek. Az egyik egy idős, 60 év körüli férfi földi maradványa, a másik egy hasonló korú nőé. Sérülés nyomai nem voltak láthatók rajtuk. Az egyik koponya arca keletmediterrán jellegre utalt, így feltételezték, hogy nem magyar populáció, hanem egy zárt zsidó közösség tagjainak földi maradványai kerültek elő.
Annyi nyilvánvaló volt korábbról, hogy Kőszegen és környékén dolgozott a legtöbb magyar kényszermunkás. Az itt végzett erődítési robot, a lövészárokásás és tankcsapdakészítés, nem beszélve a brutális bánásmódról, az ütlegelésről és egyébről, hatalmas áldozatokkal járt: 1947-ben 2000–2500 halottat exhumáltak. A csontmaradványok fellelői tevékenységükkel azt kívánták elérni, hogy felhívják a figyelmet: az 1947-es exhumálás nem volt teljes, és a Lovagló-dűlőben valószínűleg további földi maradványok találhatók. A Susa Évának címzett levelükben azt írták: „Hét darab bombatölcsérbe földelték el a halottakat. Ebből egy bombatölcsért 1947-ben feltártak – helye általunk ismert –, a többinek a pontos helyéről nincs információnk. A területen öt darab bombatölcsérszerű mélyedésről van tudomásunk, amely lehet, hogy tömegsír. A hetedik bombatölcsért még keressük.”
A Magyar Nemzet 2004-ben beszámolt a felfedezésről, de akkor még bizonytalan volt, mit hoz a jövő. A polgármesteri hivatal ugyanis felismerte: ahhoz, hogy a tömegsír kutatható legyen, szakértőkre és pénzre van szükség. 2008 elején Kőszeg város önkormányzata értesítette az ISZKI-t, hogy az Oktatási és Kulturális Minisztérium miniszteri keretéből hárommillió forint támogatást kaptak a tömegsírok kutatására. (Nem megerősített információk szerint amerikai zsidó szervezetek juttattak nagyobb öszszegű pénzt az oktatási minisztériumba.) Az önkormányzat arra kérte az ISZKI-t, hogy végezze el a kutatómunkát.
A feltáráshoz, a szakma szabályai szerint – a 2004-ben talált csontmaradványok helyén –, egy 4x11 méteres kutatóárok szolgált, továbbá egy munkagép segítette az agyagos, kötött talajon a föld kibányászását. Tapasztalt szakemberek csapata vonult fel a dűlőben, akik már a 301-es parcella és a váci rabtemető exhumálási munkáiban is részt vettek: Éry Kinga régész-antropológus, Kovács László, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének munkatársa, Szőke Mátyás, a visegrádi Mátyás Király Múzeum régésze és Susa Éva biológus-antropológus.
– Az egyméteres mélységből először furcsa módon ruhafoszlányok jöttek elő – mondta Susa Éva főigazgató. – Aztán ahogy haladtunk lefelé, a ruhák alatt, teljes összevisszaságban megjelentek a csontok is. A bakancs a fejnél volt, kezek-lábak keresztben, rendetlenségben, a koponya arccal lefelé fordulva, és így tovább, tehát egyértelmű volt, hogy nem egyenkénti temetésről volt szó, hanem a holttesteket beborították a gödörbe, és mindenképpen tömegsírral állunk szemben. A csontmaradványokon csak könnyű ruhadarabok voltak. Az volt az érzésünk, hogy a munkaszolgálatos rabokon haláluk bekövetkezésekor csak egy ing vagy egy nadrág volt. Ugyanakkor nem láttunk a csontokon lövési nyomot vagy bármilyen sérülést. A Mazsihisz (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége – K. A.) irattárában megmaradt jegyzőkönyvek arról tanúskodnak, hogy a munkatáborokban az emberek tömegével haltak meg súlyos fertőző betegségekben, tífuszban, vérhasban a rossz táplálkozás, a hideg vagy végelgyengülés következtében. Ily módon a meghaltak ruháit, amelyekre már nem volt szükségük – a nagykabátot vagy a zakót –, bedobták utánuk. A csontmaradványokat nem emeltük ki, mert az összehasonlításhoz szükséges adatok nem állnak a rendelkezésünkre. Különben is a Tóra azt mondja, hogy mindenkinek ott kell pihennie, ahol meghalt, tehát egyfajta kegyeleti szempont is vezérelt bennünket ebben. A DNS-minták segítségével való azonosítás egyszerűen lehetetlen. Ezt pénzben sem lehet vállalni, hiszen minden csontot mindenkiével képtelenség összevetni. A Horváth Ferenc által fellelt csontok is visszakerültek a földbe.
A főigazgatótól megtudtuk, hogy érdekes tárgyakat találtak a csontok mellett. Egy pénztárca jellegű bőrzacskót és elég sok gombot. A gombokon három csillag volt látható, és rajtuk a felirat: „for gentleman”. 1944–45-ben kevesen hordtak ilyen márkás angol feliratú ruhaneműt. Ezenkívül jó minőségű, halszálkás gyapjúszövetek maradványai is előbukkantak. Külön említésre méltó egy egyfajta gallér alatti, öltözetkiegészítő dísz, amelyből több is akadt. Vagy magas szárú, fűzős cipő, áthajtós pántokkal.
Ami a Lovagló-dűlőben talált földi maradványok jövőbeli sorsát illeti: a szakemberek azt javasolják, nyilvánítsák védetté a területet, és alakítsanak ki a helyszínen kegyeleti helyet, hogy ide ne lehessen semmit sem építeni. Ez az egyetlen járható út, ugyanakkor kötelessége is az utókornak.
Van azonban még valami, ami elgondolkoztatja az újságírót. A polgármesteri hivatal kezdetben élére állt az ügynek. (Ugyanez történt 1947-ben, jóllehet akkor még éltek az áldozatok hozzátartozói, akik az exhumálással akartak szeretteiknek végtisztességet adni.) Aztán a város vezetői ambivalens módon álltak hozzá a néhány hete befejeződött feltáráshoz, és nem is látogattak ki a helyszíni munkálatokhoz. Mintha szégyellnék, hogy ezek a tömegsírok Kőszeg történelméhez kötődnek. Mintha úgy éreznék, hogy emiatt megbélyegzik őket. Pedig a német fennhatóság alá tartozó táborokhoz a helybelieknek semmi közük. Ahogy a Szálasi-bunkerhez sem volt. Félő, hogy Kőszeg sohasem fogja feldolgozni azt, ami itt történt. Pedig a történelem zavaros halmazában – amíg lehetséges – rendet kell teremteni.
Horváth Ferencet pedig díszpolgári címmel tüntethetnék ki, éveken át mondta, mondogatta a magáét, sokszor már dilinósnak is nézték, mert rögeszméjévé vált, hogy az 1947-es exhumálás nem volt teljes. Ha tanártársával együtt nem ennyire megszállott, akkor ma nem jutottunk volna közelebb az igazsághoz a tekintetben, hogy vannak-e tömegsírok a Lovagló-dűlőben vagy nincsenek. Sok olyan igazság van, amelynek mélységét mindaddig nem fogjuk fel, amíg a tapasztalat nem teszi számunkra érzékelhetővé. Ugyanakkor a tényeket ismerni és az igazságot ismerni – nem ugyanaz. A tények olyanok az igazság számára, mint a történelem számára a dátumok. Rögzítenek eseményeket, de semmit sem mondanak ezek lényegéről, fontosságáról. A történész, az antropológus, a régész, a kutató dolga, hogy rendezze az összefüggéseket, és az igazság fontosabb legyen, mint a tények.
A főigazgató azt mondta: „A feltárási kísérlet kemény, de szép munka volt.” Végig hitt abban, hogy a Horváth Ferenc által megtalált csontmaradványok nem civil emberek földi maradványai, hanem sokkal többre utalnak.
Fotók: Kurilla Miklós