Mágikus realizmus

A túszkérdés egyes mozzanataiból úgy tűnik, az egyre erősödő latin-amerikai integráció gondolata kezd hatni az emberek gondolkodására, hiszen az eddig kiszabadult foglyok nem feledkeztek meg kötelességükről, és – igaz, más-más eszközökkel, de – minden követ megmozgatnak sorstársaikért. Erőfeszítéseikre szükség is van.

Az egész világsajtót bejárta Íngrid Betancourt megrázó vallomása több mint hat évig tartó fogsága mindennapjairól, amelynek csak egyik borzasztó és különösen megalázó mozzanata, hogy ennek az elpocsékolt időnek a jelentős részét rabláncon kellett töltenie. A világ tavaly nyárelő óta méltóztatott szörnyülködni, hogy milyen viszontagságokon mehetett keresztül a kampánya kellős közepén, 2002. február 23-án elrabolt kolumbiai–francia állampolgárságú elnökjelölt. Pedig „csak” annyi történt, hogy a közvélemény már a sokadik nem hétköznapi ízelítőt kapta a latin-amerikai, úgynevezett mágikus realizmusból, és azért kísérte egyre nagyobb figyelem Betancourt és 14 sorstársa szerencsésen végződő kálváriáját, mert Íngrid magas rangú politikus.
Betancourt-hoz képest jóval kevesebb figyelmet kapott például két tavalyi túsztörténet. A kolumbiai kormány jelenlegi külügyminisztere, Francisco Araújo több mint másfél évvel ezelőtt szökött meg fogvatartóitól – szintén több mint hatévi rabság után –, és csak hatnapi koplalás és gyaloglás után érkezett meg az első emberlakta településre egy olajvezeték nyomvonalát követve. Gustavo Moncayo, az egyszerű kolumbiai angoltanár megindító története is éppen olyan, mintha a mágikus realista írók valamelyik regényét olvasnánk. Tavaly júniusban a békezarándoknak nevezett Moncayo azért kerekedett fel a csendes-óceáni Narino állam Sandoná nevű városkájából, hogy elgyalogoljon a több mint ezer kilométerre fekvő fővárosba, Santa Fe de Bogotába, és személyesen ajánlja fel magát Álvaro Uribe elnöknek és a 44 éve megalakított radikális marxista gerillaszervezetnek, a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erőknek (FARC) az önfeláldozó túszcserére, mondván, felváltaná az akkor már tíz éve raboskodó katonafiát.
A fenti megindító történetrészletek, sorsok, tragédiák az 1967-ben diadalútjára indult latin-amerikai irodalmi irányzatot, a mágikus realizmust idézik. A világ azóta valósággal falta az irányzat szerzőinek könyveit, hogy ebben az évben megjelent a kolumbiai baloldali író, Gabriel García Márquez Száz év magány című regénye, aki többek között ezért is kapta meg 1982-ben az irodalmi Nobel-díjat. Az irodalmi irányzat révén Latin-Amerika fejlődéstörténetének tragikuma – ahol alapvetően a korábbi spanyol, brit és amerikai gyarmatosítók, illetve gyarmatosítottak közötti ellentétek dominálnak az európai értelemben vett jobb- és baloldali pártküzdelmek helyett – és nehézségei ettől kezdve még jobban bekerültek a köztudatba a többi író (a politikai pályával sikertelenül próbálkozó perui liberális Mario Vargas Llosa, a guatemalai diplomata-író Miguel Ángel Asturias vagy az argentin Julio Cortázar) művei révén, amelyeket ma már latin-amerikai boomnak emlegetünk. (Itt kell megjegyezni, hogy Vargas Llosa győztes vetélytársa, a most bíróság előtt álló perui–japán Alberto Fujimori egyszerűen ellopta és megvalósította ellenfele neoliberális programját.)
A műfaj ismertetőjegyei és a végéhez közeledő kolumbiai túszdráma nyilvánosságra kerülő elemei nem véletlenül emlékeztetnek a Száz év magány fő mondanivalójára, miszerint Macondo lakói, tulajdonképpen a latin-amerikaiak azért ismétlik meg saját sorsukat újra meg újra, mert elfordultak, elidegenedtek egymástól. Márquez ennek gyilkos következményeire figyelmezteti nemcsak Latin-Amerikát, hanem az egész XX. századot. És a túszkérdés egyes mozzanataiból úgy tűnik, az egyre erősödő latin-amerikai integráció gondolata kezd hatni az emberek gondolkodására, hiszen az eddig kiszabadult foglyok nem feledkeztek meg kötelességükről, és – igaz, más-más eszközökkel, de – minden követ megmozgatnak sorstársaikért. Erőfeszítéseikre szükség is van, hiszen még több mint hétszáz túsz várja, hogy kiszabaduljon a gerillák fogságából.
Márquez regénye akkor jelent meg, amikor már három éve létezett a FARC, az 1948. április 9. után kitört nyílt kolumbiai polgárháború pedig már véget ért, de a fegyverletételre szólító felhívásban nem bízó gerillák az őserdőkbe vették be magukat. Az akkori elnökjelölt, Jorge Eliécer Gaitán meggyilkolása előtt mondott szavai pontosan kifejezik a latin-amerikai temperamentum indulatait és a háttérben kialakult, bár azóta sokat enyhülő ellentéteket: „Ha elárullak titeket, öljetek meg! Ha meggyilkolnak, bosszuljatok meg!” A rejtett polgárháború közben szinte akadálytalanul terjedő kábítószer-kereskedelem, a gyilkosságok, az emberrablások, a korrupció azóta fokozatosan felőrölték az államot, és Kolumbia az Andok térségének több államával, Bolíviával, Ecuadorral, Peruval együtt a csődbe jutott országok közé került. És hiába népszerű most az Egyesült Államok legszorosabb szövetségesének számító Álvaro Uribe elnök – elfogadottsága 91 százalékon áll –, hiába mért segítségével sorozatos és súlyos csapásokat a gerillaszervezetre, hiába hiúsította meg, hogy a legértékesebb FARC-túszt a venezuelai elnök közreműködése révén szabadítsák ki, csak csatát nyert, nem háborút. Még nem tudni pontosan, mit tervez a csak minap kiszabadult és a hírek szerint a több mint hatévi fogság ellenére örvendetes módon makkegészséges politikus asszony. De biztosra vehetjük, ha az alkotmánymódosító csalásba keveredett Uribének valamilyen csoda folytán sikerül elérnie, hogy 2010-ben harmadszor is induljon az elnökválasztásokon, Íngriddel találja magát szembe, akiről úgy tudják, már 190 pontig jutott új programja kidolgozásában, amikor a gerillák elkobozták tőle. Pénteken, Párizsba indulása előtt olyan nyilatkozatot tett, amelyből arra lehet következtetni, hogy nincs kifogása a tőle teljes joggal tartó Uribe indulása ellen, és már azt is rebesgetik, hogy felajánlotta neki a külügyi tárcát. Nyilván azért, mert szemmel akarja tartani, még akkor is, ha végül elolvad Uribe eddigi tetemes előnye. Íngrid így diadalmenetben térhet vissza a politikába, de emlékeznie kell, hogy akkor döntött politikai pályafutás mellett, amikor 1989-ben meggyilkolták Luis Carlos Galánt, a győzelemre esélyes és szintén liberális elnökjelöltet.
És amíg a közvélemény azt firtatja, hogy a múlt heti túszszabadítás három lehetséges változata közül vajon melyik a valódi, addig az Egyesült Államok már azt a lehetőséget sem tartja kizártnak, hogy a nélküle megszervezendő Dél-amerikai Védelmi Tanács létrejötte után katonailag teljesen kiszorul a térségből. Ezért július elseje óta működésbe hozta a IV. flotta újjászervezésével a Latin-Amerika felségvizein tevékenykedő mozgó támaszpontjait. Az Egyesült Államok térvesztése és a latin-amerikai integráció gondolatának terjedése révén Dél-Amerika az Egyesült Államokhoz közeli diktatúrák felszámolása óta már egyre inkább a demokratikus szabályok szerint működik – még azokban is, ahol nagyok a hiányosságok, és egymás közötti háborúra utoljára 1995-ben került sor Peru és Ecuador között. Sőt az eddigi ősellenségek már partnerként képesek rendezni korábbi ellentéteiket, az Egyesült Államok közvetítése nélkül. Íngrid Betancourt egyénisége és képzettsége alapján minden kétséget kizáróan arra a feladatra termett, hogy leküzdje a dél-amerikai integráció útjában álló egyik utolsó akadályt, és Kolumbiát is a dél-amerikai integráció táborába vezérelje. Ha ő is így akarja.