Régi dicsőségük

A történelmi tapasztalatok azt mutatják, egy nemzetközi szervezetet akkor lehet egyben tartani, ha a tagországok érdekei majdnem tökéletesen egybevágnak. Ezek mindig fontosabbak, mint az általános alapelvek szem előtt tartása, a közjó, a környezetvédelem és az emberi jogok előmozdítása. Ha ez a szervezet az Európai Unió, akkor 27 tagállam véleményét kell kikérni, olyanokét, amelyek foggal-körömmel ragaszkodnak saját útjukhoz, jogokat akarnak maguknak, s féltékenyen őrzik önállóságukat. A legnagyobbak, legerősebbek pedig hajlandók magukat az unió motorjának nevezni, pedig néha nehéz nem észrevenni a szépen hangzó európai szlogenek mögött felsejlő egyszerű nemzeti érdekeket.
Ezzel persze nincs baj, minden kormánynak az a feladata, hogy saját népét vezesse az üdvös jövőbe, a közös európai gondolkodás több sebből vérzik, talán nem is létezik. Írország egyedül képes volt visszautasítani a további keleti bővítést, Portugália az uniós alapszerződés aláírását azért siettette saját elnökségi ideje alatt, hogy annak megnevezésében benne legyen a Liszszabon szó, Hollandia és Franciaország megásta a sírját az első alkotmánykezdeménynek. Párizs most új egyesületet talált ki, mégpedig az uniós eszme felhasználásával, ám kissé saját használatra. Az Unió a Mediterrán Térségért (UM) érdekes módon felöleli azt a területet, ahol a legkomolyabb a francia kulturális és gazdasági hatás, köszönhetően a régi francia gyarmatbirodalomnak. A 43 tagországból 27 EU-tag, azaz köztük hazánk kizárólag azért lett hirtelen a mediterrán medence része, mert az összes uniós állam részvétele nélkül Németország nem engedte volna az új klub megalakítását. A régió déli része – amely talán a legfontosabb jelenleg – viszont egyértelműen francia érdekszféra. Nyelvi és történelmi kapcsolatai miatt Mauritánia, Marokkó, Algéria, Tunézia, Libanon vagy Szíria sokkal könnyebben tud Párizson keresztül szoros kapcsolatokat kiépíteni Európával, mint mondjuk Berlin segítségével. Arról nem is beszélve, hogy Franciaország európai alternatívát jelent az elfogult és elhasználódott amerikaiakkal szemben.
A párizsi találkozón voltaképp az történt, hogy Nicolas Sarkozy francia államfő – saját hazája érdekeit szem előtt tartva – épített egy házat régi barátainak új barátai pénzén. Az örökmozgó politikus persze sokkal távolabb tekint. Az együttműködés azt is jelentheti, hogy a háta mögött a kettős unióval elkezdi az igazi tárgyalásokat a régió stabilitása érdekében, kifogva a szelet az amerikaiak vitorlájából. Hiába a sokszor megénekelt atlanti elkötelezettség, Sarkozynek az Egyesült Államokhoz fűződő jó viszonya mellett fontos a sokat siratott, de tökéletesen soha el nem veszített gloire visszaszerzése. Szíriát és Libanont most rá tudta venni a diplomáciai kapcsolatok felvételére, sőt Aszad szíriai államfő és Olmert izraeli miniszterelnök is ugyanannál az asztalnál ült, igaz, más időpontban.
Képes lesz-e Franciaország betölteni azt a szerepet, amelyet az Egyesült Államok egyre kevésbé tud, azaz nagyhatalomként elsimítani a regionális konfliktusokat? Párizs gazdasági hatalma nem mérhető ugyan a tengerentúli gigászéhoz, a palesztin– izraeli viszályban szerzett tapasztalatai és összeköttetései is csekélyek Washingtonéhoz képest, ám Sarkozy eltökélt. A másik nagy kérdés, hogy az Európai Unió hogyan fogja kezelni a szövetség kissé túlzottan ambiciózus motorját. A francia és német érdekszférára osztott unió rémképe a teljes EU-tagság UM-részvételével halványulni látszik, ám tény, hogy a mediterrán együttműködés nem segíti a huszonhetek vitáinak csillapodását. Franciaország ráadásul nem veszíthet semmit. Ha könynyűnek találtatik az UM, egyszerűen bezárja a házat, a kulcsot pedig a Földközi-tengerbe hajítja.