A demokrácia szigora

Megerősítette az isztambuli kettős robbantás a török népet, hogy együtt küzdjön a terroristák ellen – szól a kínai hírügynökség cikke a török államfő beszédéről. A mondat ismerős, hiszen világszerte minden vezető azzal igazolja egyes népcsoportok vagy társadalmi rétegek elleni büntetőintézkedéseit, hogy kiáll a terrorizmus elleni harc mellett. A Xinhua is csak azért foglalkozik ilyen lelkesen a török ikermerénylettel, mert épp a napokban járta be a világsajtót az ujgur radikálisok fenyegető üzenete. Ugyanígy tett Amerika 2001. szeptember 11-e után, s Izrael történelme során bármikor. Utóbbi országban a választási kampányban is szerepet kap a terrorizmus, pontosabban az ellene való harc és az összefogás igénye.
Törökországban a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártjának más célja is van a nyilatkozattal. Abdullah Gül, az említett nyilatkozatot tevő elnök ugyanis szerepel azon a listán, amely a politizálástól eltiltandó személyek nevét tartalmazza, s az alkotmánybíróság előtt fekszik. Az egyébként mondhatni minden területen sikeres török kormánypárt politikai-jogi harcot vív az életben maradásért, mégpedig épp a nyugati doktrínák felett őrködő régi gárda tagjaival. A kemali reformokat védik, a szekuláris török köztársaságot a szultánság, az iszlám birodalom ellenében, amelynek visszatérésére ma már semmi esély, ám a vallást kizárni az államhatalomból szintén lehetetlen. Az iszlámban nincs egyház, mint a kereszténységben, nincs pápa és papok sincsenek. A török lakosság 99 százaléka márpedig muszlim, a parlamenti képviselők és párttagok túlnyomó része is az, naponta ötször imádkozik Mekka felé fordulva, nem iszik alkoholt és nem eszik disznóhúst. Vajon szét tudja-e választani a képviselő saját politikus énjét és vallásos énjét, ha dönteni kell egy morális kérdésben?
Az európai értékrend alapján kimondható, hogy „nem EU-konform” viselkedés a kettő személyiség összekeverése, a vallást rég kiűzték az európai nemzetgyűlések falai közül, Brüsszelbe és Strasbourgba pedig soha nem is költözött be. Törökország is csak abban az esetben reménykedhet nagyon halványan az uniós tagságban, ha nincs köze a vallásnak a parlamenthez, azaz a most iszlamizmussal vádolt AKP betiltása Brüsszelből teljes mértékig megindokolható. Az AKP-t tavaly választották újra, a lakosság mintegy fele szavazott Recep Tayyip Erdogan kormányfő „iszlamista” pártjára, amely engedélyezte a fejkendő viselését az egyetemeken.
Törökországban a kemali eszmék szilárdan állnak, ám a friss és fiatalos, öntudatos, ugyanakkor vallásos Törökország is létezik. A kettő nem zárja ki egymást, kisebb engedményekkel létezhet egy demokratikus, de hívő mozlim ország, ám abból az unió nem kér. Az AKP esetleges betiltása esetén az bizonyosodik be, hogy demokratikus eszközökkel is létre lehet hozni egy olyan demokratikus rendszert, ahol a diktatúráknál ismertnél is szigorúbban, kőkeményen őrzik a demokratikus vívmányokat. A nyugati demokráciák pedig ünnepelnek.