A kommunizmus kísértete

„Jönnek az évek, mennek az évek, azért a komcsik pártja kemény ” (Cseh Tamás – Bereményi Géza)

Kállai Ernő szerint az 1930-as évek Németországára emlékeztet napjainkban a magyar társadalomban tapasztalható kisebbségellenesség. A kisebbségi ombudsman, aki a roma holokausztról szóló nemzetközi konferencián beszélt erről, azt is hozzátette mindehhez, hogy azok a kampányok, azok a bűnbakképző mechanizmusok és az a társadalmi támogatottság, amik akkor is megvoltak, úgy tűnik, itt is formálódnak. Kállai tehát fasiszta veszélyt szimatol Magyarországon, azazhogy ne essünk a sztálinista csapdába: fasizmus Olaszországban volt, a 30-as évek Németországában legfeljebb a nemzetiszocialista – náci – eszmék terjedhettek. A kisebbségi ombudsman vészjelzésén többen felháborodtak, mások megmosolyogták, megint mások pedig buzgón helyeseltek. Hogy igaza van-e, vagy sem, azon lehet vitatkozni, én azonban úgy látom, Magyarországon ma az emberiség történelmének egy másik, éppoly irgalmatlan eszméje, vagyis inkább hatalmi gyakorlata szüremkedik fel a múlt a sötét bugyraiból, a kommunizmusé.
Ismerjük be: az Emberi Jogok Európai Bírósága nagyon helyesen döntött, amikor lényegében visszahelyezte jogaiba a vörös csillagot, amely, mint tudjuk, sohasem hull le az égről. Igaz, az európai alapjogok védelmén munkálkodó testület egyedi döntést hozott, megállapítva, hogy sérült a Vajnai nevű főproletár véleménynyilvánításhoz való joga, amikor önkényuralmi jelkép használatának vétsége miatt a Fővárosi Bíróság jogerősen elmarasztalta, de szerintem csak azért egyedi és nem általános érvényű a verdikt, mert a nagy tiszteletű kollégium nem ismerte elég jól a magyarországi viszonyokat. Magyarországra ugyanis visszatért a kommunizmus kísértete. A dunai széllel belopakodott a Parlament falai közé, onnan egy ugrással a Miniszterelnöki Hivatalba lebbent, az átvonuló viharok szárnyán végigsüvített Budapest utcáin, s ma már ez a lebegő lidérc remegteti a közintézmények függönyeit, beletúr a szerkesztőségi asztalok papírhalmaiba, elhomályosítja jeges leheletével a televíziók kameráit is. Kísértetünk titkos szavakat suttog vidéki párttitkárok és hajdani munkásőrök füleibe, akik, mintha hosszú és rossz álomból ébrednének, az oldalfegyverükhöz kapnak, de csak a pénztárcájukat találják, zavarukban azt töltik hát „csőre”.
Hogy Magyarországra visszatért a kommunizmus, azt gyakorlatilag a kormány is elismerte, amikor az említett strasbourgi döntés ellen nem kívánt a jogorvoslat lehetőségével élni. Ezzel önmaga is mintegy rehabilitálta a vörös csillagot, amely, gondolom, a hatalom mostani bitorlóinak a horizontján mindig is ott ragyogott titkos vezérlő csillagukként. Vajnai, szinte belevörösödve a sikerbe, már a sarló és kalapácsos jelkép megdicsőítésén gondolkodik. A Magyarországi Munkáspárt 2006 politikusa ez ügyben is a fent említett bírósághoz fordul, annak megállapítását kérve, hogy csakúgy, mint ahogy a vörös csillagé, a sarló-kalapács viselése sem jogellenes. Mellesleg: ezzel szinte egy időben a bolsevik rendszer elítélését sürgette a moszkvai patriarkátus. A legnagyobb létszámú ortodox egyház külügyi hivatalának helyettes vezetője szerint többek között azért van erre szükség, hogy többé ne azonosítsák az orosz néppel a szovjet idők alatt elkövetett bűnöket. Vszevolod Csaplin főesperes emellett szorgalmazta a szovjet rendszer emlékműveinek eltávolítását, s követelte, hogy a Kreml tornyairól a vörös csillagot távolítsák el, továbbá kijelentette: a néhai kommunista funkcionáriusoknak nem a Kreml falai mellett kellene nyugodniuk, s a „bűnös bolsevik vezetőknek”, például Leninnek állított emlékműveknek semmi keresnivalójuk az oroszországi városok szívében. Hiába, lassan Oroszország is elhagy bennünket ezen a téren.
Fiatalabb olvasóink kedvéért: az egymást keresztező sarló és kalapács igazi kommunista jelkép, a munkásosztály és a parasztság „történelmi” szövetségét jelképezi, s a többi között a hazánkat fél évszázadnyi ideiglenességgel megszállva tartó Szovjetunió zászlaját is díszítette. (Ezekhez a szimbólumokhoz képest a mi szegény turulmadarunk – némi képzavarral élve – úgy repked itt körülöttünk sebzett szárnyakkal, mint egy ma született bárány.)
A jelképeknél – amelyek egyébként fontosabbak, mint sokan hiszik – persze sokkal többet elárul, ha szétnézünk az országban: ugyanaz a reménytelenségbe beleszürkülő ég borul fölénk, mint a hetvenes–nyolcvanas években, a hatalom kisebb-nagyobb csúcsairól ugyanazok az ostoba és rosszindulatú arcok néznek vissza ránk, akik azért – tudjuk, különleges fából faragták őket – a hatalom megragadásához és minden áron való megtartásához még mindig nagyon jól értenek.
Kommunizmus Magyarországon? Persze, nem az a világproletárjaiegyesüljetek- meg mindenhatalmatadolgozónépnek-fajta. Olyan soha nem is volt, sehol a világon, nálunk különösen nem. Igazi kommunista viszonylag kevés tűnt fel itt, a történelem barokk színpadán, s ha mégis, hamar kinyílt alatta a csapóajtó, s még örülhetett, ha nem a nyakán feszülő kötél fogta vissza zuhanását. Túlzás lenne? Lehet. Nevezzük akkor a mostani rendszert a kommunizmus 3.0 verziójának, mert polgári demokráciának mégis lehetetlen nevezni azt, amiben mi, magyarok élünk itt évek óta. Tudom, mindenkinek csömöre van és hányinger kerülgeti, ha újra és újra fel kell idézni és el kell sorolni, mi minden történt nálunk az elmúlt hat évben. De mégis muszáj néha. Nehogy feledésbe merüljön egyetlen bűnük is ezeknek a mai utóbolsevikoknak. Ezektől a ráolvasásoktól ugyan nem változik semmi, az igazság úgy pereg, úgy hull le róluk, „mint ruha másról a boldog szerelemben”, de talán lesz idő, amikor a bűnök felsorolása után a büntetési tételek felsorolása következik majd, így hát egyetlen percig sem feledhetjük az ellenünk, az egész ország ellen elkövetett bűnöket.
Lehet-e igazi demokráciának nevezni a felelőtlenség, a hozzá nem értés, a hírhedt következmény nélküliség országát? A milliárdos költségekkel színesített hazugságpropaganda országát, az őszödi beszéd országát? Itt és most ugyanúgy egy cinikus kisebbség uralkodik felettünk, mint egykor, a kommunizmus előszobájában, a létező szocializmusban. Akkor szovjet szuronyok, tankok és persze a megroggyanó térdek, a csüggedten és fásultan meghajtott fejek „védték” az élcsapat hatalmát. A szuronyok és a tankok eltűntek, a fásult és beletörődő tekintetek viszont lassan visszatértek, ha ugyan eltűntek is valaha.
A vörös csillag, a sarló-kalapács csak jelképek. Jól őrzött raktárakból visszalopott fétisei egy hazugságra, erőszakra és kizsákmányolásra épített rendszernek, ahol semmi sem számít, csak a párt és az élcsapat minden áron való hatalmon maradása. Magyarország most egy olyan járműhöz hasonlatos, amelyet a sofőrje rossz irányba kormányzott, azt hazudva az utasoknak, hogy az általa választott az egyetlen helyes és járható út. Normál esetben ez a gépkocsi bármikor megállítható és visszafordítható. A korábban még lelkesen körültekintgető utasok most csüggedten veszik észre, hogy menet közben kilopták a kocsiból a féket és a kormányművet is, s most irányítatlanul suhan a semmibe. Lehet, hogy útját állja majd egyszer az úton keresztbe fekvő kidőlt fa, lehet, hogy szakadékba zuhan. Mindenesetre nekünk, akik ebben a kipukkant kerekű országban utazunk, talán nem kellene a sors kezére meg az idegesen kapkodó sofőrünkre bíznunk, hogy hol köt ki járművünk.
Előbb-utóbb el kellene gondolkodnunk, hogyan állítsuk meg ezt a fékevesztett száguldást.