A Nyugat egyetemes szégyene és a vörös csillag

Kelet- és Közép-Európa nem kommunista, sokat szenvedett emberei és csoportjai immár sokadszor kaptak a szimbolikus térben is egy nagy pofont. A strasbourgi ítészek szerint a vörös csillag szabad, mert attól nem kell félni. Az egy régi szép nemzetközi kifejeződés, szemben – mondjuk – a horogkereszttel, amely ugyan jóval ősibb, de végletesen gonosz szimbólummá lett, amelytől félni kell. Nesze neked, nyugati intellektualizmus!
A strasbourgi bírák – miután nekik és elődeiknek nem kellett félni életük, vagyonuk és életesélyeik szociális származás szerinti elvesztésétől (bár megjegyeznénk: ilyen értelemben a horogkereszttől sem) – úgy gondolják, hogy a kommunizmus megmaradt kevés közvetlen szellemi szegénylegényei flangálhassanak teljes díszben. Ellentétben a szintén periférikus újnácikkal, akiktől persze minden petyhüdt idegzetű progresszív értelmiséginek automatikusan félnie kell, és harcos állásba meredni.
Lehet ünnepelni a baloldalon az „európaiság” győzelmét? Azt, hogy különbséget tesznek gyilkosság és gyilkosság, népirtás és népirtás, hazugság és hazugság között? Hát persze, nagy is a különbség. Az egyik gyilkos rezsim üldözöttei utódainak sok pénze van ma, s így nagy a politikai-kulturális befolyásuk, míg a másik áldozatainak utódai is szegények (például az ukrán parasztok), s nyelvileg sem tudják a „progresszív” újságírókat meggyőzni. Micsoda szégyen az eredetileg keresztyén gyökerű Európára nézve az, hogy az istenképűség egyenlő méltóságával bíró ember a modern ateista–materialista–neoliberális trendiknél nem egyenlő! Nem egyenlő még az egyként erőszakos halálban sem. Mert most Strasbourg ezt mondta ki. S az ottani mainstream újságírás is ezt sulykolja. Persze, ha meggondoljuk, hogy a liberális nagytőke egy része évtizedeken át jó üzleteket kötött a kommunistákkal (nota bene: egy ideig a nácikkal is), s nem zavartatta magát a mások ellen irányuló diktatúrától, akkor persze érthető minden. Távoli, másképpen élő és beszélő bennszülött népek ügye volt a kommunizmus, olyanoké, akik akkor sem nagyon értették a demokratikus kapitalizmus önérdekű finomságait. Miért is ne lehetett volna szeretni a vörös csillagot, amely olyan érdekes, lelkesítő figurákhoz kapcsolódik, mint Lenin vagy Che Guevara? A Nyugat egyébként is nagyvonalú, és nem szereti a tiltásokat (hogy az ördög helye ne maradjon üresen a hitetlen világban: a horogkereszt és Hitler kivételével), ha valakinek tetszik a vörös csillag, Che és a cseka, netán a velejéig hazug antifasizmus, nos, azokon az egzotikus keleti vidékeken, hát tessék, szabadon, végül is a „liberalizmus” csak jobbfelé zárt. A kommunizmus nagy reményű modernizáció volt, bár ebbe nagyon sokan belehaltak. Na és?
Ez az egész álságos humanistáskodás és européerkedés mire jó? Mire jó egy olyan helyzetben, amikor inog az egykor antikommunista célzattal is kiépített jóléti rendszer mindenhol? Miért hiszik itt egyesek, hogy csak egy gonosz politikai variáció fenyegetheti őket? Ha lett volna rá módjuk a nyugati bíráknak, hogy pár hónapig a vörös csillag uralkodjon rajtuk – némi akasztással, kilakoltatással, bebörtönzéssel, csekkfüzet nélküliséggel, kisajátításokkal stb., talán másképp vélekednének. Ez esetben érezték volna meg igazán a nem félelmetes munkásmozgalmi modernizációt! A neoliberalizmus/neokonzervativizmus ugyanis újra szépen készíti elő a hazug egyenlősítést hirdető kommunizmust. Azt a rendszert, amely a felszínes embereknek mindig igazság lesz, s így meg tudja alapozni a terrort is. A neoliberalizmus világában megszületik a kommunizmushoz szükséges gyűlölet is. A szegény és gazdag között szükségszerű materialista életérzés. Miért is lennének különbek az egyébként verbálisan egyenlő emberjogúnak hirdetett gazdagok? Nekik minden jut, míg a szegénynek semmi. A békítő tendenciájú keresztyénséget démonizáló neoliberálisokat már most is érik világszerte meglepetések.
Többek között a terrorizmussal – valószínűleg meglepő, de 1989 végén a Ceausescut megbuktató román kommunisták (Iliescu és köre) rémisztgettek napokig terroristákkal, akik aztán sehol sem voltak –, amely egyébként nem más, mint az egykori régi anarchista merényletek magasabb szinten szervezett ellenállási formái egy egyre tökéletesedő politikai hazugságrendszer ellen. Jelen sorok szerzője viszolyog minden erőszaktól, de nem vak a nyomorúság egyetemesen növekedő világával szemben. A vörös csillagot pozitívan megkülönböztető bírák még megérhetik azt, hogy likvidálandó burzsoá talpnyalók lesznek. A strasbourgi típusú progresszívek egy ideig mindig hasznos idióták a leninista igazságosztóknak. A jövőben sem lesz másként. S így járnak majd mind az „emberjogosok” is. A nép általuk kitenyésztett új vezérei nem sokat fognak feltétlen uralmuk érdekében lacafacázni. Ilyen-olyan értékeket romboló kisebbségek majd megtanulják azt – mint egykor a mi szerencsétlen régiónk! –, hogy a formális burzsoá jog csak a nép mákonya, mint a most is démonizált keresztyénség. Csak ebben az a szomorú, hogy zömmel nem a gátlástalanul mohó újsütetű burzsoák fogják az általuk teremtett nyomor keserű levét meginni, hanem ismét az értékelvű polgárok és értelmiségiek tömegei. A neoliberalizmus primitívvé teszi a világot, s a primitívek elpusztítják az értékelvű emberiséget. A neoliberálisok és primitívvé tettjeik egyébként egyként materialisták, ugyanis mindkettőnek ősellensége az értékelvűség őszinte tükre.
Elképesztő a nyugati demokraták (magyarán: neoliberálisok) vaksága, de hát a valódi műveltség és tájékozottság hiánya mindig ilyenné tesz. Viszont a múlt nem ismerése és érdektelensége mindig megbosszulja magát. Mert kedves strasbourgi ítész, aki a kommunizmus szörnyűségét nem képes átérezni, hiteltelen akkor is, amikor a nácizmussal kapcsolatban kemény. Hogyan beszélhetünk közös Európáról akkor, amikor csak egyesek fájdalmára és félelmére vagyunk érzékenyek, míg másoké legfeljebb távoli egzotikum?
S ebben az a legszomorúbb, hogy közép- és kelet-európai hóhérokat mentesítenek még a lelkiismeret-furdalástól is. Emberiségellenes bűnöket elkövető szervezetekről – ellentétben a hasonló nácikkal – mint „modernizációs” segéderőkről lehet írni. Ha van szégyen, akkor ez a Nyugat egyetemes szégyene.

A szerző történész, egyetemi docens