Egy aljas politikai játszma áldozatai

Lassan nincs olyan nap, hogy ne borzolná a kedélyeket a híradás cigányokról, akik megrugdossák a mentőt, megverik az orvost, megfenyegetik a polgármestert; önkényesen beköltöznek mások házába és elüldözik a tulajdonost; földet nem művelnek, nem vetnek, de aratnak, s megfenyegetik az újságírót, aki minderről hírt adna. Siófokon cigány emberek megverték és életveszélyesen megfenyegették a (cigány) biztonsági őrt, aki nem engedte lopni őket.
Legutóbb Sátoraljaújhelyen rasszizmust kiabálva tüntettek, mert lakhatatlanná vált (és korábban is életveszélyes) házukból ideiglenes állami gondozásba vették iskolába nem járó gyermekeiket. Az eset kísértetiesen emlékeztet a zámolyi történet kezdeteire. Vihar után ott is lakhatatlanná vált a ház. A polgármester a művelődési házba szállásolta el a családokat, ahol a kilakoltatott emberek majd’ egy éven át várták, hogy egy jóságos tündér majd felépíti a házat, ahová egy szép nap csak úgy beköltöztek, mert üresen állt, s mely (nem mellékesen) az ő gondatlanságuk miatt került az összeomlás állapotába. A művelődési házban fűtésért, villanyért nem fizettek, és amikor erre felszólította őket a falu, iszonyú ricsaj támadt. Tévéstábok, jogvédők adták egymásnak a kilincset, de végül érdemes volt várakozni: megjelentek a jóságos tündérek, s egy budai öröklakásba repítették őket, majd bérelt buszon Strasbourgig, az emberjogi bíróságig, hogy elpanaszolják, hazájukban üldözik őket. Ne feledjük, az akció 2000–2001-ben zajlott, s voltak, akiknek semmi nem volt drága, hogy az Orbán-kormányt cigányüldöző színben tüntessék fel. Negyven magyar „közéleti személyiség”, magukat „magyar értelmiséginek” nevező emberek 2001. március 3-án Jospin akkori miniszterelnökhöz írt levelükben köszönték meg „az egész francia nemzetnek”, hogy „…az 1956-os forradalom leverését követő időszakhoz hasonlóan – ismét felkarolta azok ügyét, akik menekülni kényszerültek hazájukból… mert üldöztetés áldozatai lehetnek”. Figyeljünk a primitíven ravasz fogalmazásra: nem „üldöztetés áldozatai”, kijelentő módban, hanem „lehetnek”. A „menekülő” cigányok és a szemlátomást minden kritikai érzéküket elveszítő „értelmiségiek” mélyen hallgattak arról a csákvári fiatalemberről, Csete Feriről, aki 1999.
augusztus 28-án este a cigánytelepen lelte halálát, ott verték agyon. S néma csend övezte a „menekülők” további sorsát. Voltak, akik drogtúladagolásban haltak meg, mások halált megvető bátorsággal havonta hazautaztak Franciaországból a segélyt felvenni, és jellemző a polgármesterek naivságára (vagy félelmére?), hogy meg is kapták. Az „üldöztetés” dacára hazajáró vezérüket sikkasztásért és tizenkét éves unokahúga megrontására tett kísérletéért fogták perbe. Az „értelmiségiek” minderről elfelejtették értesíteni a francia miniszterelnököt, s elfelejtettek bocsánatot kérni azoktól a magyar emberektől, ’56 hőseitől, áldozataitól és tisztelőitől, akiket az összehasonlítással mélyen megsértettek.
A Franciaországtól menedékjogot kérő zámolyiak közül az egyik férfit valamikor 2002-ben a tévé képernyőjén láttam. Egy strasbourgi vendéglőben mosogatott. Foghíjas szájával nevetett, boldog volt, mert rendes a tulaj: egész napi mosogatásért kosztot ad neki. És nem szaladt oda egy jogvédő sem, egy levélíró se szállt önmagába. Minden okuk megvolt az elégedettségre: házat ugyan nem kapott Jospintől, de ételmaradékot igen: jó helyen van a Józsi gyerek.
A történetet azért érdemes felidézni, mert megmutatja azt a mérhetetlen képmutatást és hazugságot, ami Magyarországon az úgynevezett cigány jogvédelmet övezi. El fog egyszer valaki számolni azokkal a milliárdokkal, amelyeket a cigány szövetségek, önkormányzatok, érdek- és jogvédők kaptak, a nyomor, a hátrányos helyzet, az emberhez méltatlan lét, a putrilét felszámolására? Ezekből a milliárdokból cigány mesterembereket, cigány értelmiségieket, óvónőket, tanárokat, orvosokat, bírókat lehetett és kellett volna képezni, nem mutatóba, hanem ezerszám, pótcselekvések, balhék szervezése, uszítás helyett, ha közülük valaki is komolyan gondolta volna a cigány emberek felemelkedését.
Sok-sok ember hiszi ma azt, hogy joga van elvenni, ami a másé, amiért más dolgozott meg. Idős emberek uborkáját, meggyét, kis pénzét tulajdonítják el. Ha valaki ki meri mondani, hogy néhány cigány ember egész falvakat tart rettegésben, akkor előugranak a Horváth Aladárok, a Kolompár Orbánok és rasszizmust kiáltanak. Mohácsi Viktória egyenest Brüsszelből érkezvén nagydarab, aranyláncos, meglehetősen ijesztő külsejű nyírségi cigány férfiakkal masírozik az ország túlsó felében, a Dunántúlon, mert fél. Különös módon nem attól fél, hogy ezek a feltüzelt férfiak azt ordibálják mögötte: „Megöljük a magyarokat!”, s nyíltan fenyegetőznek, mi lesz, ha majd egyszer elindulnak. Az sem ejti félelembe, hogy lassan nincs vasúti sínpár, vezeték, amit meg ne dézsmálnának az erre szakosodók, de a szobrokat, a lélekharangot, a vakvezető kutyák kiképzésére szolgáló fémeszközöket sem kímélik. Nem félti a jövőt az erdőket letarolóktól, akiknek eszükbe nem jut fát ültetni a kivágott helyébe. Sem ő, sem a többi „jogvédő” nem fél attól, hogy vélt jogait hangoztatva a szemünk láttára válik egyre gátlástalanabbá és agresszívabbá egy embercsoport, amelynek semmi se szent, a másik ember becsületes munkával megszerzett tulajdona meg kivált nem; hiszi, mert erre biztatják, hogy neki mindent szabad, hallani nem akar erkölcsi normákról, törvényről. A devecseri „lomisok”, régiség- és ócskaholmi-kereskedők mélyen felháborodtak, amikor az önkormányzat felvetette, számlát kellene adniuk, adót fizetniük. Érvelésük mellbevágó volt: örüljön mindenki, hogy Ausztriából hozott holmikat adnak-vesznek és nem lopnak – lehet, hogy cigányok esetében adót követelni is rasszizmus? A jogok ilyen torz értelmezéséhez (is) vezetett a jelenlegi cigány „jogvédelem”…
Magyarországon családok tízezrei rendezkedtek be arra, hogy segélyből éljenek. Polgármesterek és egyre többen, jó érzékkel, úgy gondolják, jót tenne, ha a segélyért közérdekű munkát kellene végezni, s kötelezni kellene a segélyezettet, hogy iskolába járassa a gyermekét. Az ésszerű és az érintettek javát szolgáló javaslat nagy tiltakozást váltott ki. Jogvédők rasszizmust emlegettek – rasszista volna a munka? Rasszizmus, ha egy gyermeket tanulásra buzdítanak? Mi több, „szalonrasszizmus”, bár senki nem érti, hogy ez mit jelent; de tudós emberek is állítják, a polgármesterek javaslata „tudattalan rasszizmus, hiszen népességszabályozást akar elérni adminisztratív eszközökkel” (a vád beismeri, hogy Magyarországon bizonyos emberek számára megélhetési forrássá vált a gyerek). Azt is hallottuk, törvény tiltja, hogy a segélyért munkavégzést követeljen bárki (ami szőrszálhasogatás, hiszen a törvényt emberek alkotják, és megváltoztatható a pénzbeni juttatás neve).
A nagy ember is megszólalt, a kormányfő. Többórás futásából megtérvén, nagyot úszva a lízingelt medencében, mozi és lakossági fórumon öregemberek szédítése, valamint némi csirkeszárny nyilvános elszopogatása után, amivel napi munkáját nagyjából ki is merítette, nem kertelt. A segély fejében nem lehet munkát követelni, mert ez „sérti az emberi méltóságot”. Ha jól értettük a hovatovább a Kárpátok Géniuszával mérhető szellem megnyilvánulását, a cigányok emberi méltósága szerinte nem a munkában, hanem a segélyben rejlik.
Eddig úgy tudtuk, a munkátlanság, a tétlenség sérti az emberi méltóságot. Azt tanultuk, ha valaki azért nem dolgozik, mert nem akar dolgozni, az az ember mihaszna, semmirekellő, munkakerülő, senkiházi, haszontalan, lingár, léhűtő, naplopó. Azt tanították nekünk: „Aki nem dolgozik, az ne is egyék.” Koldulni szégyen. Pénzt ellenérték nélkül elfogadni szégyen, hitvány ember tesz csak ilyet. A Bibliában azt olvastuk: „Arcod verítékével keresed meg a kenyered.” S most előáll egy ember, az ország jelenlegi lezüllesztett állapotát elnézve maga is nagy dologkerülő, és érdekes szabadidős meg marketingtevékenységei közepette odaveti: a munka sérti az emberi méltóságot.
Még a gazdag, önmagát megújítani képes természeti környezetben, például a trópusokon élő emberek élete sem csak abból áll, hogy elveszi, amire szüksége van, és ami a keze ügyébe kerül. Az ember legfőbb tevékenységi formái, amióta világ a világ: a munka, az alkotás, a cselekvés. A munka az ember elsőrendű, nembeli tevékenysége. Arisztotelész szerint a munkás „a szükségletek kielégítéséért dolgozik testével”. Marx, akiről Gyurcsány bizonyára hallott, az „egyed életének reproduk-ciójaként” határozta meg a munkát. A fiatal Marx szerint a munka a természettel folytatott anyagcsere, olyan tevékenység, amely a test biológiai folyamataival áll összefüggésben, hiszen a munka teremti meg az emberi test életfolyamatait tápláló szükségleteket. Az embert a „létfenntartás kényszere” (Locke) veszi rá a munkára, tehát „örök természeti szükségszerűség”.
A munka az életünk fenntartásához, biológiai életünk örökké megújuló körforgásához szükséges fogyasztási javakat termel. A munka is az élet körforgását követi, szüntelenül ismétlődik. A bonyolultabb társadalmakban ez az alapképlet természetesen bonyolódik, de igaz: ha valaki nem dolgozik, nincs jövedelme, bioló-
giai szükségleteit nem tudja kielégíteni, tönkremegy, kiesik a biológiai körforgásból és kiesik a társadalom életéből, világát veszti, meghal.
A modern társadalmakban az ember és a munka közé intézmények, intézményrendszerek lépnek be: ha valaki nem végez munkát (mert nem talál), nem engedik kihullani a biológiai körforgásból, a társadalom életéből: segélyt kap, egészségügyi ellátást, menhelyet. De ez a mentőöv megszünteti azt az éltető kapcsolatot, amely az embert a világhoz fűzi. A munka és a munkát követő pihenés, a regenerálódás olyan természetesen követi egymást, mint a nappal az éjszakát. Az élet stá-ciói, a tanulás, a felkészülés a munkára, a munkavégzés, a kiteljesedés, majd a munka elvégzése utáni megelégedettség és megérdemelt nyugalom az emberi életben az évszakok váltakozását követi. Aki hamis prófétaként azt prédikálja, hogy nem kell munkát végezni, a pénzbeni alamizsna, a segély elég az emberi méltósághoz, az megfosztja az embert természetes tevékenységétől, elveszi tőle a bizonyosságot, hogy benne és gyermekeiben tovább lendül a körforgás, hogy ő a természet (és a társadalom), azaz világunk része. Elveszi a csendes örömöt, hogy látja: munka és pihenés, a munka és a fogyasztás stációi úgy váltakoznak életében, ahogy télre tavasz jön, nappalra éjszaka, életre halál.
De a munka, emberi állapotunk része, nem csak könny és fáradság, boldogság is, benne megtapasztalhatjuk, hogy élünk. Az Ószövetség szentnek tartotta az életet, és ha az élet szent, akkor szent fenntartója, a munka is. A munka öröme és áldása, hogy erőfeszítés és jutalom egymásból következik, éppúgy, mint termelés és fogyasztás. Munkám jutalma a boldogságérzet.
A fáradozás, majd a kimerültség utáni jóleső pihenés, szórakozás, a megújulás; a jól végzett munka utáni megelégedettség érzése, a boldogság, s a munkám eredményét szemlélő öröm körforgása létezésünk elidegeníthetetlen része. Aki látott már kőművest például a Balaton-felvidéken, amint a szépen domborodó oszlopot simogatja, gazdát, amint a jószágát vagy a termést méregeti, az tudja, miről beszélek. Aki ezektől az örömöktől megfosztja az embert, nemcsak az igazi életet veszi el tőle, hanem lerombolja azt az elemi boldogságot, aminek forrása, hogy élünk.
A Kádár-rendszer, mint az élet minden elemét, a munkát is lezüllesztette. A munka ugyan becsület és dicsőség dolga volt, de életerős emberek, a munkanélküliség elrejtésére, tétlenül lézengtek a munkahelyeken. Ezek a kényszerű „naplopók” a munkaidő letelte után a „telekre” rohantak, a „háztájiba”, a második gazdaságba, s ez nem mellesleg a Kádár-rendszer viszonylagos gazdasági fellendülését eredményezte. Ugyanez a rendszer nem pártolta a cigányok tanulását, felemelkedését, hiszen az építkezéseken, az erőltetett nagyiparban szakképzetlen, olcsó munkaerőre volt szüksége. Az úgynevezett rendszerváltás posztkommunista és posztkiszes vezetőit sem érdekelte különösebben, hogy Észak-Magyarország ipari romjai főleg a cigány segédmunkások tömegeit temették maguk alá. Hogy emberek százezrei emberhez nem méltó körülmények között, munkahelyek hiányában munkátlanul élnek, csak azért érdekes a hatalom számára, mert ezek a tanulatlan és kiszolgáltatott emberek eszközül használhatók fel a politikai játszmákban.
Nagyon rosszul, sőt aljasul gondolkoznak azok, akik embercsoportokat arra szánnak, mondhatni, kényszerítenek, hogy természetessé váljon számukra a természetellenes. Elhitetik velük, hogy munka nélkül is lehet élni (és meg lehet élni). Mivel munkalehetőséget nem teremtenek számukra, megakadályozzák, hogy a biológiai körforgásban és a társadalom életében, világunkban, természetesen vegyenek részt; a feleslegesség érzését növelik bennük, ami unalomhoz, majd frusztrá-cióhoz és agresszióhoz vezet. Megfosztják őket a jól végzett munka örömétől, attól a megelégedettségtől, hogy aki „fáradozik és küszködik”, az elégedett lehet, hiszen elvégezte a dolgát. Az új milliárdosok, a „parvenük” kormánya (parvenü Hannah Arendt szerint az az ember, aki hamis tudatban él), úgy tekint az emberekre, mint akik állandóan szemérmetlenül akarnak valamit: utat akarnak, iskolát, vonatot, orvosi ellátást, tornatermet és munkát, igen, emberhez méltó létezést, míg ők, a parvenük, csak pénzt akarnak, még több pénzt, és az emberekben, egy ország lakóiban csakis és kizárólag a pénzelvonás lehetőségeit, a pénzforrást látják. A cigányokban meg ezenfelül olcsó eszközt: lejárt szavatosságú tésztával, örökös ígéretekkel, néhány ezer forinttal választást lehet nyerni velük. Ígéret ma már nincsen, munka sincs, van viszont módszeres uszítás, töltet a nagy „antifasiszta” harchoz.
Az az ember, akinek nincs munkája, haszontalannak, feleslegesnek tartja magát, úgy érzi, élete elveszítette az értelmét. És jól érzi, hiszen a munka az ember elsődleges tevékenysége, az emberi élet állapotának része. Az ember, akiben megnő a feleslegesség érzése, az egyre szűkülő térben, az élet növekedő sivatagában magára marad. A totalitárius rendszer s az egyre inkább rá hajazó Gyurcsány-rendszer a feleslegesség érzésével, félelemkeltéssel atomizálja a társadalmat, ezáltal az embereket megfosztja a hozzá hasonlók társaságától, tehát attól, hogy közösen tevékenykedjenek a világban, világuk javára. A társadalmi sivatagban elmagányosodott, magát feleslegesnek érző ember, akit megfosztottak lételemétől, a munkától, megfosztottak az egészséges társadalmakat éltető és működtető felemelkedés igényétől, leszoktattak a gondolkodás igényéről, elveszti a megkülönböztetés képességét, nem tud különbséget tenni jó és rossz között. Elhiszi, az a jó, ami végső soron rossz neki. Ez történik napjaink Magyarországán egy aljas, önmagát bármi áron túlélni akaró politika áldozataival, a jobb sorsra érdemes cigány emberekkel is.

A szerző műfordító, szerkesztő