Ameddig a szem ellát, csak homok van. Sőt azon túl is: a szaúdi fővárostól, Rijádtól a kereskedelmi központ, a diplomáciai testületek egykori városa, Dzsidda kilencszáz kilométer, véges-végig sivatag. Rijádtól mindenfelé csak sivatag van, nem is csoda, nincs itt folyó, s hegy-völgy is csak a déli országrészben található. Az viszont gyönyörű, a jemeni határvidéken, Abha városa környékén. A háromezer méter magas sziklás hegycsúcsok között olyan mikroklíma alakult ki, hogy a szaúdiak nagy része ide jár nyaralni, amely itt nagyjából a hűsölést jelenti. A Nedzsd-fennsíkon, amely az ország közepén található, nyáron az ötven fok sem ritka, így megáll az élet. A dolgosabbja Et-Táifba, a nyári fővárosba utazik, amely Dzsiddától hatvan kilométer keletre, s a Mekka fölé tornyosuló hegyek közé épült. Ott elviselhető a klíma, másutt csakis a mindenütt zümmögő légkondicionáló berendezések teszik lehetővé az emberi életet. Abha hegyei közé „lanovka” viszi az utasokat, mintha a Tátrában lennénk, a levegő harminc-harmincöt fokos, azaz ideális egy családi kiránduláshoz.
Abhába azonban el kell jutni, erre pedig a legalkalmasabb módszer a repülőgép. Az óriási kiterjedésű országban érdekes módon előbb épült ki a repülőhálózat, mint a vasút, pedig nagy nehézségekkel nem kellett volna megküzdeni az építkezés során. A legendás Hidzsáz-vasút itt futott ugyan, észak felől hozta a török hadseregnek az utánpótlást, valamint a sok-sok hívőt az arábiai szent helyekig. Isztambultól Medináig ért a sínpár, s közben érintette Damaszkuszt is, de csúfos véget ért: Arábiai Lawrence felrobbantotta az első világháborúban, az Oszmán Birodalom megszűnte után pedig nem építették újjá. Jelenleg csak Rijád van összekötve Ed-Dammámmal, az olajipar fővárosával, egyébként marad a repülő (meg persze a közút, de kinek van kedve ezer kilométert kocsikázni nyílegyenes sivatagi autóúton). Honnan lehet felismerni, hogy szaúdi gépen ülünk? Csak hátra kell pillantani, s ha van imaszoba a gép hátsó traktusában, akkor helyben vagyunk. A repülés megkezdése előtt rövid ima hangzik el, amelyet Mohamed próféta mondott útra kelései előtt. A hagyományos airshow, amikor a térképen mutatják a gép aktuális helyzetét, itt kissé más, ugyanis a repülőgép megvan, de hozzá képest Mekka iránya látható, így segítve azoknak, akik az imaszobát akarják felkeresni.
Ez nem különlegesség Szaúd-Arábiában, az iszlám mindenhol tetten érhető. Ez irányítja a mindennapokat, a törvények a Korán, az iszlám szent könyve alapján születnek, a bíróságok a Koránhoz és a szunnához, a próféta és követői által lefektetett életvezetési bölcsességekhez fordulnak, a szaúdi uralkodó pedig magát a két szent hely – Mekka és Medina – őrzőjének nevezi. A mozlimok naponta ötször imádkoznak, először hajnalban, jóval napfelkelte előtt, majd van egy ima dél körül, egy kora délután, egy napközben és egy este. Imádkozni italos állapotban tilos, s a Korán is úgy véli, az italnak és a szerencsejátékoknak van előnyük, de a velük járó hátrányok nagyobbak, így vallása parancsát követve egy mozlim soha nem ihat alkoholt. Egy szaúdi pedig egyébként sem, mivel itt egyáltalán nem kapható, még a külföldieket elszállásoló szállodákban sem. Van viszont iszlám sör, amelyben nincs egy fia alkohol sem, ráadásul Svájcból importálják. Mint sör nem igazán jó, de iható, ha meccs van.
Az pedig mindig van, lévén futballmániás társadalom a szaúd-arábiai. Valami közünk talán nekünk is van ehhez, hiszen 1976-ban Puskás Ferenc volt a nemzeti válogatottjuk szövetségi kapitánya. Az azóta eltelt időben sok minden felépült az ország sportinfrastruktúrájából. Például a csillogó-villogó, nyolcvanezres rijádi Fahd király stadion vagy a mekkai Abdul Aziz király stadion. Itt játssza hazai meccseit az Al-Wahda futballklub, a szent város legerősebb csapata, amelynek – csodák csodája – tavalyig holland, azaz keresztény volt a vezetőedzője. Mivel a városba kizárólag mozlimok léphetnek be, az autópályán is jelzik, hogy hol van az utolsó letérő a nem mozlimoknak Et-Táif felé. A mekkai foci a külvárosban működik. A vallást ellenőrző katonák bódéi a városhatáron belül helyezkednek el, köszönhetően Mekka gyors fejlődésének. Ami nemrég még pusztaság volt, mára Mekka része, s túlnyúlnak a lakónegyedek az ellenőrző pontokon, azaz a szent város egy részét meg lehet látogatni keresztényként is. Más kérdés, hogy itt legfeljebb az Al-Wahda klubházát láthatjuk, a lényeges épületek – mint a nagymecset – messze látótávolságon túl vannak.
Mekkába igyekszik a mintegy 1,2 milliárdos mozlim közösség minden tagja életében egyszer – képzeletben, imái során pedig naponta ötször. A város azonban túlzottan szent ahhoz, hogy minden funkciót maga lásson el, így például repülőtere sincs. Van viszont Dzsiddának, a vörös-tengeri partvidék talán leghangulatosabb metropolisának egy csöppnyi kis légikikötője, amely a nagy zarándoklat egyhetes időszaka alatt óriássá nő. Kinyitják ilyenkor a zarándokoknak fenntartott terminálokat, hogy kezelni tudják a mintegy kétmillió hívőt, akik ide érkeznek, majd autóbuszra szállnak, és indulnak Mekkába. Mindez azonban csak hádzs idején érvényes, egyébként marad a celldömölki vasútállomáshoz hasonlítható légikikötő, amelyet azonban gőzerővel fejlesztenek. Hiszen nemcsak a nagy zarándoklat létezik, hanem annak kis testvére, az umra is, amelyet bárki bármikor elvégezhet, ha lelke erre szólítja. Egy Dzsiddába érkező repülőn ezért mindig vannak zarándokok, jellegzetes, két fehér vászonból álló ruhában, papuccsal a lábukon. Európában erre azt mondanánk, vallási turizmus. Itt viszont a szaúdi állam alapját jelenti a zarándoklat, amit szemléletesen mutat, hogy az ötéves fejlesztési tervek irányelvei között mindig szerepel a nagymecset és a medinai próféta mecsetje aktuális kibővítése, a zarándokok útjának megkönnyítése, elszállásolásuk, étkeztetésük eddiginél is jobb megoldása. Az óriási országban egyébként mindössze egyetlen autópálya van, épp Dzsidda és Mekka között. A legújabb tervek gyorsvasútról szólnak a két város között, mert elviselhetetlen a tumultus a hádzs idején.
A tervekre pedig mindig van pénz. Nemcsak azért, mert a király így akarja, hanem mert az olajjövedelem is megengedi. Szaúd-Arábiában nehéz tervezni a költségvetést, minthogy az olaj ára percenként változik, de tegye fel a kezét az a pénzügyminiszter, aki nem szeretne ilyen édes gondokkal küzdeni. Dacára a folyamatos riogatásnak a szaúdi lelőhelyek kifulladásáról, a királyság egyelőre képes arra, hogy naponta tízmillió hordó olajat dobjon piacra. Elméletileg növelhetné termelését, ám a legnagyobb kőolajtartalék tulajdonosaként már így is tőle függ szinte az egész olajpiac. Legutóbb az Abdullah királyról elnevezett gazdasági város felépítésére kapták fel a fejüket a befektetők. Első lépésként 35 milliárd dolláros projektről beszéltek, amely egyértelműen bővülni fog. A szaúdiak új világvárost építenek a sivatagban, Dzsiddától északra a tengerparton.
Tízezer lakás, iparnegyedek, kereskedelmi központ, parkok, repülőtér, utak, pihenőövezetek épülnek a semmi közepén, költségvetési keretből, amelyhez jócskán adnak a befektetők is. 2020-ra várható a város elkészülte, amely kétmillió embernek ad majd otthont, s elhomályosíthatja Rijádot és Dzsiddát is. A város elsősorban szaúdiakat vár, bár nyilván külföldiek is letelepednek majd. A szaúdi társadalom rendkívül fiatal, a lakosság 60 százaléka 30 év alatti, úgyszólván most kezdi az életét. Megélhetésükre nincs gondjuk, egyetlen feladatuk a lelkesedés fenntartása, az ambiciózus tervek végrehajtása. A városban állítólag sikerülhet megkerülni a királyság többi részén általános konzervatív szokásokat, mivel itt kevés lesz az idős vallási vezető, aki rossz szemmel nézi, ha mozit építenek, illetve ha egy férfi és egy nő egy asztalhoz ül. Majd 2020-ban meglátjuk, sikerül-e elszakadni az ország többi részétől szellemi téren, mindenesetre a mai Szaúd-Arábiában a szigorú szabályok érvényesek. A nemek keveredését sehol nem engedélyezik, kínosan ügyelnek az élet minden területén a nők és a férfiak szétválasztására. A bevásárlóközpontokba kizárólag egyedülálló nők vagy családok léphetnek be, nehogy a magányos férfiak ott leselkedjenek a lányok után. A belépésnél biztonsági őr felügyel, aki elméletileg elkérheti egy fiatal pártól a házasságukat vagy jegyességüket igazoló dokumentumot, ám a legtöbbször csak legyint. Inkább arra figyel, nehogy facér fiatal férfiak jussanak be az épületbe. Ha mégis sikerül valakinek bemennie, számíthat arra, hogy a mutavva, azaz a vallási rendőrség szépen kitessékeli onnan. Ez a testület – hivatalos nevén az erény elősegítésére és a bűn megakadályozására létrehozott csoport – olyan emberekből áll, akik töviről hegyire ismerik a Koránt, megvesztegethetetlenek, és szigorúan betartatják a szabályokat. Elméletileg az ő feladatuk ellenőrizni, hogy minden bolt bezár-e az ima idejére, a nők viselik-e a számukra kötelezően előírt abaját, azaz csuklyával ellátott hosszú, fekete köpenyt, s nem árusítanak-e valahol tiltott tárgyakat (mint keresztény bibliát, disznóhúsból készült ételeket vagy kábítószert).
Persze van alvilág Szaúd-Arábiában is, bizonyos mértékben kábítószer-kereskedelem és alkoholizmus is, csempésznek vakmerő bűnözők pornókazettákat az országba, de az utazók többsége ezekkel a jelenségekkel nem kerül kapcsolatba. Sőt még a mutavva sem kószál olyan sűrűn az utcákon, hogy állandó része legyen a rijádi utcaképnek. Az ellenőrzés inkább elméleti, azaz a királyság minden állampolgára tudja, miként kell viselkedni, és követi is az évszázados hagyományokat. Bár az ország maga nagyon fiatal – 1932-ben alapította a belharcban győztes Abdul Aziz al-Szaúd király –, a tradíciók nagyon régi időkre nyúlnak vissza. A mostani lakosság azoknak a beduinoknak a leszármazottja, akik időtlen idők óta itt, az embertelen arábiai sivatagokban éltek, ellenőrizték a karavánutakat, egy-egy kút körül oázist építettek, kereskedtek, de erős és egységes birodalmat nem alkottak. A hagyománytisztelet jeleit lépten-nyomon megtapasztalja az utazó, például abban, hogy bár nem kötelező, mégis szinte az összes nő fátylat tesz az arca elé. Máshogy fogalmazva, ha engedélyezett lenne a miniszoknya, valószínűleg soha senki nem venné fel, mert egyszerűen erkölcstelennek tartanák.
Szaúd-Arábiában csak 1962-ben törölték el a rabszolgaságot, az ötvenes években még a lakosság többsége nomád pásztor volt, a királyi család pedig hűen őrködik a tiszta mozlim elvek követése fölött, függetlenül az olaj által szerzett dollármilliárdoktól. Többek között ezért nem is terveznek semmiféle változtatást a vezetésben. Szaúd-Arábiának eddig hat királya volt, az államalapítót öt fia követte. A trónutódlás során a bőség zavarával küzdenek, ugyanis Abdul Aziz al-Szaúd királynak több mint száz gyermeke volt, s a fiai és unokái sem tétlenkedtek, így mára még a legszűkebb kör, az utódlás szempontjából számba vehető hercegek száma is meghaladja a 150-et. A királyi család nagyon kiterjedt, és bizony az sem lehetetlen, hogy Rijád utcáin elsétál mellettünk egy kékvérű sarj, aki éppúgy vásárol az áruházban, mint bárki más, nincs különös autócsodája és palotája a kertvárosban, ugyanis a származáshoz nem jár alanyi jogon a kivételes gazdagság és a hatalom.
Ehhez persze az is kell, hogy mi magunk eljussunk Szaúd-Arábiába, és esélyt adjunk az említett királyi hercegnek a találkozásra. Ezzel azonban már vannak kisebb gondok. A sivatagi királyság ugyanis csak kevéssé számít a turizmusra, még turistavízum sincsen. Vannak ugyan nagyon drága és válogatott csoportok számára kiírt utak az ország csodáinak meglátogatására, de ezekre elsősorban gazdag nyugati – főként amerikai – turisták mennek el, s láthatják például az idén a világörökség részévé nyilvánított Madain Szaleh romvárosát, a nabateus ősök egykori lakhelyét, a jordániai Petra szakasztott mását. A turizmus Szaúd-Arábiában leginkább azt jelenti, hogy a külföldi – és mozlim – állampolgár elzarándokol Mekkába, majd pénztárcájától függően körbejárja a királyságot. A fényképezgető japánok és harsány amerikaiak itt nem láthatók az utcákon, erre a királyságnak semmi szüksége. Sem a beözönlő külföldiek pénzére, sem az általuk hozott eszmékre, vallásukra, kultúrájukra, különcségeikre. Aki hozzájuk érkezik, azt előre feltérképezik, s számba veszik, miért akar eljutni Szaúd-Arábiába, milyen hasznot jelent az nekik anyagi, szellemi vagy lelki értelemben. A barátot vagy az üzlettársat örömmel fogadják, és kézről kézre adják, segítik munkája során. Az ismeretlen turista esetleg félreértheti a társadalmi rendszabályokat, így inkább óvakodnak a beengedésétől. Ezért a fényképezgető japánok és kiabáló amerikaiak helyett itt csendes amerikai és japán üzletemberek járnak az utcákon Gucci-öltönyökben és laptoppal a kezükben. A külföldiek elsősorban üzletelni érkeznek Szaúd-Arábiába, vagy hosszabb-rövidebb időre valamelyik nagy cég alkalmazásába állnak. Az őket felfogadó társaság aztán elszállásolja őket, mégpedig főként olyan lakóparkokba, ahol minden európaias-amerikaias, ráadásul senki sem léphet be, akinek erre nem adnak engedélyt. Biztonsági őrök figyelik a főkaput, odabenn pedig rövidnadrágos férfiak és nők sétálgatnak, vásárolnak a boltokban, fürdenek az uszodában vagy pihengetnek a bárokban. Alkohol persze itt sincs, ahogy kápolna sem – az iszlámon kívül minden vallás tiltott Szaúd-Arábiában –, de a környezet alapján az ilyen kisközösségek akár Texas államban is lehetnének. A társadalmi szerepeket komolyabban vevő és esetleg kisebb pénzű nyugatiak viszont nyugodtan beköltöznek a szaúdiak közé, és élik világukat a külföldiekhez épp eléggé hozzászokott nép kebelén. Ehhez persze az is kell, hogy legyen biztonsági ellenőrzés mindenütt, s a rendőrség kíméletlenül leszámoljon a vallási tanításokat félreértelmező, aktuális politikai meggyőződésének fegyverrel érvényt szerző radikálisokkal. A taxisofőrök így egy pillanatra sem lepődnek meg, hogy a szállodák bejáratánál az őr először a motorháztető alá kukkant be, majd a csomagtartót vizsgálja át. Rutinszerűen nyitja ki belülről a kocsiját elöl-hátul, majd beviszi fehér bőrű vendégét a szálloda elé.
Az élet minden területén tetten érhető visszafogottság – ahogy a nőknél, úgy a férfiaknál is megköveteli a társadalmi etikett a lehető legpuritánabb ruházkodást, az ékszerektől való tartózkodást és a csendes beszédet – Szaúd-Arábiát az arab világ kétségtelenül legcsendesebb országává varázsolta. Nincs hangos zene sehol, a taxisofőr is inkább csak magának dúdolgatja a slágereket. Nincsenek utcasarki kávéházak vízipipából pöfékelő, a napisajtót olvasgató férfiakkal. A kitett reklámplakátok is sajátosan szaúdiak, a papír egyetlen ember ábrázolását sem bírja el, azt ugyanis az iszlám tiltja. Még a nemzetközi cégek hirdetéseit is „szaúdizálják”, azaz az arcot vagy a szemeket számítógépes beavatkozással kockákra bontják, felismerhetetlenné teszik. Általában nem veszik jó néven, ha fényképezőgéppel járja a külföldi a városokat. Egy-egy épületről bármikor készülhet kép, de emberek inkább ne szerepeljenek a felvételeken. Barátok között persze ez sem probléma, de ismeretlen nőkről fotót készíteni kifejezetten udvariatlan cselekedetnek számít. Mivel azonban az országban nem szokás lefátyolozott nőket megszólítani, a kör bezárult, azaz nincs túl sok abajás nőkről készített képem.
Ez egy nyugatiaktól átvett szófordulat. Azt jelenti, hogy egyetlen sincs.
origo.hu
Magyar Péter saját pártja átláthatóságáról is hazudott
