Hétköznapi stigmák, múltidéző történetek

Az 1944-ban született Kurucz Gyula erőteljes közérzetregényekkel és a kádári „puha” diktatúrában szocializálódott, népi sorból érkezett, fővárosivá vált értelmiségiek létbizonytalanságát, távlattalanságát hitelesen megjelenítő elbeszélésekkel vált a mai magyar irodalom markáns, karakteres képviselőjévé. A Lukács evangéliuma című kötete emlékeztetőként szolgálhat ama kurtaeszűek számára, akik a baloldali diktatúra véres iszonyatának alig tegnapi valóságát felednék.
A regény falun játszódik az ötvenes évek sűrűjében, amikor egyetlen meggondolatlanul kiejtett szó vagy egyetlen ártatlan politikai vicc is elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy bárkit internáljanak, maradék vagyonkájától megfosszanak, halálra ítéljenek. Minőségileg új diktatúratípus kezdődött, amelyet Moszkvából távvezéreltek, Kelet-Közép-Európában, Magyarországon is. Gondolatbűnökért is sorra tűntek el emberek. Kurucz Gyula regényében nem az evangelista Lukács jelenik meg, hanem egy jólelkű, jó szándékú Kiss Lukács nevű rendőrőrmester, aki a regény folyamán fokozatosan szembesül a szép új világ egykor hangzatos jelszavai és az ötvenes évek valósága közötti kirívó különbséggel. Látja, hogy a kommunisták nemcsak a létező, kevés, valódi magyar háborús bűnöst vonják felelősségre, hanem ártatlan értelmiségieket, tanyán élő öreg, magatehetetlen parasztembereket, egykori nincsteleneket tartóztatnak le, űznek halálba a párt ökle, az SS-nél, nyilasnál is kegyetlenebb AVH keretlegényeinek segédletével. S őt, aki próbálja magában egyesíteni a krisztusi szeretetet a baloldalinak vélt eszmékkel, éppen azok utálják meg az uniformisa miatt, akiket korábban a legjobban becsült. Hiába, hogy közönséges rendőregyenruhát hord és csak a bűnözőket tekinti ellenségnek, a falu – társai egyre elharapózóbb brutalitása miatt – azonosítja őt, az egyetlen kivételt is az ávós gyilkosokkal. Megpróbál hát – az egyenruhához képest tragikomikusan idegen módon – prófétálni, társakat keresni a krisztusi eszmék megvalósításához. S úgy válik mártírrá, hogy halála pillanatában, sajátos módon, de megjelennek rajta a stigmák, Jézus sebei.
Kurucz szuggesztív regénye nem egyenes vonalúan ábrázolja
a történéseket, hanem filmesen sokkoló jelenetekben ad az ÁVH rémtetteiről drámai pillanatképeket. Egy ideig a főhőst csak az őt ismerő, a reá immár a halála után emlékező sorstársak és ellenségek kamerájával látjuk. Emlegetik, egy-egy foszlányt villantanak föl az új evangelista és rendőr legendájából, így az olvasói kíváncsiság felfokozottá forrósodik Lukács őrmester első, késleltetett megjelenéséig. E feszültség mindvégig kitart, újszerű ábrázolatban és különleges történetekben tárul elénk egy megtévedt, majd sorsára ébredő ember legendája.
(Kurucz Gyula: Lukács evangéliuma, regény, Kairosz Kiadó, 2008. 284. old.)