Szolzsenyicin kiszlovodszki parasztcsaládban született, korán kényszerült arra, hogy az élet határhelyzeteiben felelős, felnőtt emberként döntsön. Üstökösi tehetsége diákkorában megmutatkozott, ugyanúgy izgatták a csillagászat titkai, a fizika legújabb felfedezései és az irodalom mérhetetlen kincsestára. Párhuzamosan folytatott matematikai, csillagászati, fizikai, irodalmi stúdiumokat, végül a csillagászat és a matematika tanára lett. S bár a második világháborúban többször is kitüntették bátorságáért, 1945-ben elismerés helyett a Gulag jutott osztályrészéül, többek között, mert a katonai elhárítás elfogta egy levelét, amelyben félreérthetetlen utalást tett Sztálin bűnözői múltjára.
Nyolcévi kényszermunkára ítélték, igazi egyetemének nevezett börtönévei során volt zárt kutatóintézeti dolgozó, majd fizikai kényszermunkás Kazahsztánban, s kiszabadulása után is három évig élt száműzetésben. Ezek az élmények ihlették az Ivan Gyenyiszovics egy napja című, emblematikus kisregényt, amely egy sztálini lágerben élő, internált fogoly napját írja le vérfagyasztó tárgyilagossággal, szikeéles, pontos képekkel. Filmes intenzitású, egyszerű, világos, nyesett mondatokban fogalmazó, látszólag tárgyilagos, de fojtott érzelmekkel telített stílus jellemzi Szolzsenyicin minden remeklését. Az enciklopedikus filozófiai, teológiai, irodalmi, természettudományos műveltség ott munkál nagy műveinek háttéranyagaként, így az Ivan Gyenyiszovics egy napjában is. Miközben a regény címszereplője heroikus erőfeszítéseket tesz azért, hogy a túléléshez szükséges minimumot naponta megszerezze, betekintést kapunk mindennapi beszélgetéseikbe: többek között arra is marad energiájuk, hogy Eisenstein filmművészetének értékeiről vitatkozzanak. Egy szópárbaj során mintegy lazán odavetett félmondatban elhangzik Szolzsenyicin erkölcsi ars poeticája is: legyen a művész bár boszorkányos formamágus, nem válhat igazi nagysággá, ha tehetségével kiszolgálja az emberellenes erőszakot, vagy csak hitelesíti a zsarnokságot.
Szolzsenyicin életében, mindennapjaiban is érvényesítette az írásművészetében kinyilatkoztatott magasrendű erkölcsi mércét. Kis dolgokban sem engedett, nem hízelgett rabtartóinak apró kegyekért, még egy papírfecniért sem volt hajlandó eladni a lelkét az ördögnek. Így a fogság éveiben műveit részben „fejben írta”, emlékezetében rögzítette, részben pedig befőttesüvegekben rejtette el. Az Ivan Gyenyiszovics egy napját 1959-ben három hét alatt írta meg, de csak 1962-ben, a Hruscsov-éra viszonylag szabadabb korszakában láthatott napvilágot. Az 1964-ben kezdődő Brezsnyev-korszakban egyre keményebb üldöztetések, zaklatások érték. Gigantikus művei (A pokol tornáca, Rákosztály) szamizdatban terjedtek, illetve nyugaton, „csempészáruként” jelenhettek meg.
A Szovjetunióban is vállalni merte önmagát, ezért 1969-ben kizárták a szovjet írószövetségből. Mégsem vette át 1970-ben Stockholmban a Nobel-díjat, ugyanis attól félt, hogy nem térhet vissza utálva szeretett szülőhazájába, életének hűséges párjához. Remekművei, a Tizennégy augusztusa, A vörös kerék tetralógia első kötete úgy jelent meg Párizsban, hogy ő még a szovjet pokolban élt, kitéve zaklatásoknak és üldöztetéseknek. A pokol tornáca, a Rákosztály, a Gulag szigetvilág első három kötete stilisztikai szempontból is iskolát teremtettek: hogyan lehet a szépíró, a tudós szociológus, a tényfeltáró újságíró szempontjait egységessé formálva, elemi hatású szintézisművekben érvényesíteni. E művekben egyszerre hat a stílus világos és drámai egyszerűsége a közölt véfagyasztó tényekkel, a szovjet elnyomás sokkoló képeivel.
1974-ben kiutasították hazájából, magyarul száműzték, életét is nyilvánvalóan csak nemzetközi reputációja mentette meg. Hazaárulással vádolták, miközben hazájához az emigrációban is hűséges maradt. Nem hatódott meg viszont 1975-től kezdve kényszerből választott hazája, az amerikai demokrácia vívmányaitól. Már a hetvenes évek közepén megérezte a globalizáció, a fogyasztói materializmus és az erkölcs nélküli, kiürült liberalizmus veszélyeit. Mintegy új Tolsztojként és Dosztojevszkijként hirdette A vörös kerék című esszéregény-sorozatában többek között azt is, hogy csak a messianizmushoz, a kereszténység alapértékeihez való visszatérés mentheti meg a vesztébe futó világot. A szent Oroszország eszményét hirdette 1994-es hazatérése után, s folytatta nagyszerű, eredeti esszéregény-sorozatát. Vállalta magányos zseni sorsát, a népszerűségvesztést is a globalizáció és a fogyasztói materializmus bűvkörében tévelygő világban. Feleségével, Natalja Dimitrijevnával harminckötetes életművének kiadásán munkálkodott, amikor a huszadik század és az ezredforduló egyik legnagyobb hatású irodalmára szívelégtelenségben elhunyt.
Történelmet is csinált. Augusztus 6-án, szerdán temetik Alekszandr Szolzsenyicint, földi maradványait – kívánságának megfelelően – a moszkvai Donszkoj-kolostorban helyezik örök nyugalomra. Búcsúztatását a temetést megelőző napon, az orosz tudományos akadémia épületében tartják. A magyar írótársadalmat is megrázta Szolzsenyicin halála. Nádas Péter szerint azon kevesek közé tartozott, akik nemcsak irodalmat, hanem történelmet is „csináltak”. M. Nagy Miklós, az Európa Kiadó Szolzsenyicin-köteteinek szerkesztője szerint az író Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregénye és A Gulag szigetvilág című regénye óriási szerepet játszott abban, hogy a baloldali nyugati értelmiség rádöbbent, a kommunizmussal kapcsolatos illúziók tarthatatlanok. Ugyanakkor a nyugati értelmiség szerint Szolzsenyicin mélyen hívő orosz nacionalista gondolkodóként „igaztalanul, ideológiailag ellenszenves módon” bírálta a kapitalizmust, az amerikai társadalmat. (MTI)
origo.hu
Baloldali hazugságok az áram áráról: itt a Patrióta leleplezése!
