Rendes belga

A radikális liberalizmus jegyében tevékenykedő Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) volt ügyvivője úgy látja, a hagyományos politikai ideológiák nem adnak választ az emberek mai problémáira. Schiffer András ügyvédként számos nevezetes pert nyert az alkotmányos szólásszabadság védelmében, s ellátta többek közt Bácsfi Diána, a Vér és Becsület, György Péter és Orbán Viktor védelmét. Most pártot alapít.

Melyik skatulyában érzi jól magát? Mondhatom, hogy liberális?
– Egyik skatulyában sem érzem jól magam. Például a bal–jobb felosztás ebben a régióban főként azt jelenti, hogyan viszonyul valaki érzelmileg, egzisztenciálisan a rendszerváltás előtti nómenklatúrához, illetve a posztkommunista utóvédhez. Úgy gondolom, az az elit, amely a szovjet csapatok segítségével a negyvenes évek végén magához ragadta a hatalmat, miközben kisajátította a baloldali szimbólumrendszert, és eltörölte a munkásmozgalmat, azután pedig a nyolcvanas években bámulatos ügyességgel konvertálta a politikai hatalmat gazdaságivá, maga lett a megtestesült társadalmi igazságtalanság. De attól, hogy ilyen emberek baloldalinak mondják magukat, én még nem leszek jobboldali.
– Azért volt egy flörtje az MSZP-vel, nem?
– Párttag soha nem voltam, viszont 1990 után szerveztem az ifjú szocialistákat. Ebben az időben a szocialisták még a munkás-önigazgatással kampányoltak. Alig húszévesen tele voltam illúziókkal. Két évbe telt, míg rájöttem, hogy rossz helyen vagyok.
– Most liberális?
– Röviden azt mondhatom: alternatív demokrata vagyok. Észre kell venni, hogy a felvilágosodás hatására megfogalmazódott politikai ideológiákra, úgymint konzervativizmus, liberalizmus, szocializmus, a huszadik század végétől nem lehet komplett politikai programokat ácsolni. A megváltozott világ problémáira hiába keresünk válaszokat évszázados tanokból. Ma az a technokrata elbeszélés uralkodik, amely szerint bele kell törődnünk a globális kapitalizmus és a tudományos-technikai világrend törvényszerűségeibe, bizonyos közgazdasági dogmákba s azok következményeibe. Ugyanakkor mindez globális egyensúlytalanságok sorát termeli ki, és veszélyeztet egy csomó hagyományt, kultúrát, közösséget. Ellenhatásként sokan a „régi jó világot” sírják vissza, mikor a paraszti, nemzeti, vallási hagyományok egyetemes szabályozó erővel bírtak. Ám az efféle érzelmekhez, frusztrációkhoz kapcsolódó politikai programok hol burkoltan, hol nyíltan preferálnak bizonyos család- és életmodelleket, sőt embertípusokat a hagyományok védelme érdekében.
– Feltéve, hogy elfogadom az elemzését: hová helyezi önmagát mindehhez képest?
– Rendes „belgaként” a jelenlegi választékban nem szeretném magamat sehová elhelyezni. Szerintem megfogalmazható egy olyan rendszerkritikus, ökopolitikai program, amely úgy nyújtja a technokrata gondolkodás alternatíváját, hogy a fenntarthatóságot szolgálja, és nem enged a politikai közösség tagjainak morális egyenjogúságából.
– A Zoom.hu-n azt mondta, ugyanúgy védelem illette volna a meleg méltóság menetét, mint a 2006 őszén utcára vonuló polgárokat…
– Így van.
– A melegfelvonulás a szexuális szubkultúra szándékosan provokatív, polgárpukkasztó rendezvénye. A felvonulókat nem védte meg a rendőrség a huligánok támadásától. Tavalyelőtt az utcára vonuló állampolgárok legfontosabb demokratikus jogukat, a hatalom nyilvános bírálatát gyakorolták. A hatalom utasítására támadt rájuk a rendőrség. Hogyan veheti a két dolgot egy kalap alá?
– Évekkel ezelőtt a TASZ-szal szélsőjobboldali, sőt magukat nyilasnak nevező csoportok védelmében is felléptünk, mikor a tüntetéseiket törvénytelen eszközökkel meghiúsították. Egy demokratikus politikai közösségben egyenrangú morális személynek kell tekintenünk egymást, s ha e közösség bármely tagját akár más polgárok, akár a hatalom korlátozza a jogaiban, kötelességünk kiállni mellette.
– Önmagát egy nácival egyenrangú morális személynek tekinti?
– A nyilas nézetek számomra is sérelmesek, s a szélsőjobbos szimbólumokkal felvonulókat éppenséggel provokatívnak és polgárpukkasztónak tartom. De ha a rendőrség nem a jogállami eljárásnak megfelelően akarja korlátozni a gyülekezési jogot, szót kell emelnünk. A szabad véleményt annak érték- és igazságtartalmára való tekintet nélkül védi az alkotmány. Amit a magyar politika legnagyobb rákfenéjének tartok, az az úgynevezett „kettős mérce”. Ahhoz, hogy a polgárok számon kérhessék Gyurcsány Ferenc rendőrségén s a jelenlegi kurzuson a banánköztársaságokra jellemző cselekedeteket, kőkemény elvek alapján kell eljárnunk nemcsak a hatalom békés polgárokkal szembeni magatartását illetően, hanem akkor is, ha ízlés- vagy gondolatvilágunknak nem megfelelő csoportokat látunk az utcán. Jó lenne, ha privát attitűdjét senki nem öntené a többiek nyakába, de az is, ha a többség empatikusan és méltányosan viselkedne az úgymond eltérő szexuális szokásokat követőkkel szemben is. Mondjuk első felháborodásunk után tekintetbe vehetnénk, hogy ezek az emberek – függetlenül a jogrendszer állapotától – milyen mindennapi megaláztatásoknak vannak kitéve. A provokatív megnyilvánulásokból sokszor láthatatlan sérelmek kiáltanak.
– A TASZ munkatársaként elérte, hogy Fábry Sándort következmények nélkül lehessen lerasszistázni. Korábban Bácsfi Diánát vagy a Vér és Becsületet védték. De ki védi meg a társadalmat attól, hogy egyesek kéjelegve gázoljanak mások becsületébe?
– A magyar társadalom évszázadokon keresztül azt tanulta, hogy a normákat felülről kapja. Beivódott a zsigerekbe, hogy fel vagyunk mentve a normaalkotás felelőssége alól; majd az állam megmondja, mi a jó és mi a rossz, mit szabad mondani, mit nem. Tovább rontja a helyzetet, hogy az ország miniszterelnöke, akinek a morális legitimitása enyhén szólva megrendült, folyamatosan a napirend élére állítja ezeket a témákat. Magyarország a huszadik század kibeszéletlen történelmi traumái alapján osztódik ketté. Némi leegyszerűsítéssel: a választói magatartást az befolyásolja, kinek mikor vitték el, telepítették ki a felmenőit; nekem történetesen „mindkét felvonásban”. Azt tartanám jónak, ha a politikai frontvonaltól eltávolodva egymás szenvedéstörténeteire nyitott, türelmes diskurzus alakulna ki Trianonról, holokausztról, ÁVH-terrorról, ötvenhatról. Jó volna egy olyan emlékezetpolitika, amely láthatóvá teszi a múlt rendszer máig hatoló kapcsolatrendszereit.
– Ha egy magánszemély megteheti – ha elég pénze van hozzá –, hogy a közszférába befektessen, ehhez miért ne fűződhetnének szabadságjogok? S máris a neoliberalizmusnál tartunk.
– Vannak közjavak, közszolgáltatások, amelyek a társadalmi kohéziót és igazságosságot biztosítják az eljövendő generációk számára is; ezeket nem tekinthetjük piaci jószágnak. Nem hiszem, hogy ugyanolyan önrendelkezési jog, hogy valaki befektethessen az egészségügybe vagy az oktatásba, mint az, hogy mit kezd a szabad idejével. A kiszolgáltatottságot és a kizsákmányolást a neoliberális társadalompolitikának köszönhetjük. Miközben például a nők egyenjogúsítását hangoztatják, épp azokon a területeken a legkizsákmányoltabbak a nők, ahol ez a politika érvényesül. A minap láttam egy Jász-Nagykun-Szolnok megyei kisvárosban, hogy éhbérért, munkajogi védelem nélkül dolgoztatnak nőket egy textilüzemben, s mikor egy újságíró meg akarta ezt írni a helyi lapban, az asszonyok könyörögtek, hogy ne tegye, mert elveszítik a megélhetésüket. Ezeknek a varrónőknek vagy a zsákfalvakban tengődő romáknak miféle szabadságuk van arra, hogy a vágyaik szerint rendezzék be az életüket? Elképesztő képmutatás, ha valaki neoliberális politikát és emberi jogokat képvisel egyszerre.
– Az ellenzéket miért nem tartja megfelelő alternatívának?
– A 2006-ban, illetve azután történtekért nyilván nem sportszerű összevetni a két oldal felelősségét. De a válság kialakulásában a Fidesznek is van felelőssége: tehetnek róla, hogy mumust lehetett csinálni belőlük. Bármilyen érthető mentális okai voltak például a kokárdakampánynak 2002 tavaszán, iszonyú szimbolikus károkat okozott a magyar társadalomban, és tovább mélyítette az árkokat…
– A kokárda?
– Nem, az az üzenet, hogy aki nem tűzi ki, az nem velünk van, és aki nem velünk van, nem is magyar…
– Nem hiszem, hogy ez lett volna az üzenet, ráadásul nem is a Fidesz kezdeményezte. Szerintem csupán a nemzeti elkötelezettségét akarta hangsúlyozni, aki javasolta.
– Egy demokráciában semmiképpen sem lehet kisajátítani, pártszimbólumként felhasználni a nemzeti jelzőt, a közös múlt jelképeit, ahogy az antifasizmust vagy a demokráciát sem. El kell fogadnunk, hogy végső soron minden politika a nemzet javát óhajtja.
– Ön az imént alternatív demokratának nevezte magát. Ezzel kisajátítja a demokrata jelzőt, hiszen egy demokráciában minden párt demokrata.
– Választási küzdelemben nem nevezném magamat úgy demokratának, hogy az egyszersmind elválasszon az ellenfeleimtől. Viszont a Fidesz, a szélsőjobb felé tett apró gesztusokkal, tálcán kínálja ellenfeleinek a jogos kritika lehetőségét. Nyugat-Európában egy decens konzervatív párt ügyel arra, hogy áttételes kapcsolódásai se legyenek a szélsőjobboldali szubkultúrákkal.
– Nekem úgy tűnik, a Fidesz minden lehetséges elhatárolódást megtesz.
– Semmi kétségem afelől, hogy a Fidesz vezetői nem szélsőségesek, sőt maguk is undorodnak a rasszista uszítástól, azonban kerülniük kellene a félreérthető gesztusokat. De hogy ne csak szimbolikus elemeket említsek, problematikusnak tartottam az Orbán-kormány társadalompolitikáját. A Fidesznek van egy határozott társadalomképe, s ennek alapján előnyben részesít bizonyos családmodelleket, életpályákat. Én viszont úgy gondolom, hogy a választás szabadságát kell biztosítanunk a ma élők és az utánunk következők számára. Küldetéstudata volt az Orbán-kormánynak, miszerint meg kell erősítenie a polgári középosztályt a nómenklatúraburzsoáziával, illetve a multikkal szemben. Szerintem viszont a mindenkori kormány legsürgősebb feladata, hogy integrálja a leszakadókat vagy a már leszakadt társadalmi csoportokat. Nem a többgyermekes középvállalkozók villaépítését, hanem a családalapításra vágyó, de albérletben tengődő pályakezdő közalkalmazottak, az állami gondozásból kikerült potenciális hajléktalanok lakáshoz jutását kell a köznek segítenie. Azonkívül úgy látom, a különböző környezeti konfliktusokban a Fidesz finoman szólva nem konzekvensen képviseli a fenntarthatósági szempontokat. Néhány hónapja egyszerre beszéltek „magyar Moncloáról”, új társadalmi szerződésről, és ígértek könnyítéseket a beruházóknak. Mindezt olyan országban, ahol az elmúlt években beruházásvédelmi jogalkotás folyt, s ennek következtében ma a polgároknak legfeljebb formális beleszólásuk lehet a környezetüket alakító legfontosabb döntésekbe.
– Azonban az ön által is kritizált globalista neoliberalizmussal szemben a Fidesz a helyi közösségek önrendelkezési jogát is hangoztatja.
– Miközben mondjuk Ángyán József vidékfejlesztési elképzelései nekem rokonszenvesek, ugyanezen az oldalon létezik egy markáns atlantista szárny is. Ez az alternatív globalizáció helyett, amely hosszabb távon a magyar vidék jövőjét is szolgálná, az SZDSZ-ével rokon világképpel rendelkezik. Ez az irányzat fenntartaná a követő jellegű külpolitikát, s kritikátlanul viszonyul a nemzetközi kereskedelempolitikai rezsimekhez. Úgy látom, a fenntarthatóság, igazságosság, részvétel hármasságában gondolkodóknak jelenleg nincs politikai képviseletük.
– Nemrég olvashattuk, hogy igyekszik létrehozni egy harmadik pártot, amely a választásokra a jelenlegi nagyok mellé növekedhet. Ki adja ehhez a pénzt?
– Mivel a politikai korrupció ma úgy intézményesült Magyarországon, hogy az a hazai tulajdonú vállalkozások üzletmenetét is megnehezíti, s mivel számos tehetősebb polgár szeretne felelősséget vállalni a társadalmi kohézióért, az utódok életfeltételeiért, bízom benne, hogy megtaláljuk a forrásokat. Mégpedig anélkül, hogy jönne egy-két mágnás.
– Ha viszont mégis jönne egy-két mágnás, és azt mondaná: látok ebben fantáziát, adok pénzt és néhány instrukciót…
– A válaszunk az lenne: nem. Nincs „civilebb” dolog a pártpolitikánál, és nem szabad beletörődni abba, hogy ez néhány gazdag ember magánbiznisze legyen. Ezzel a demokráciába vetett hitünket adnánk fel. A pénzügyi küszöb persze nagyon magas, de a történet nem csupán a pénzről szól. Egy új pártnak meg kell győznie a választókat, hogy nem pusztán újabb haszonlesők jelentek meg a porondon. Szerves kapcsolatot kell kialakítania a társadalmi mozgalmakkal, s olyan koherens programmal kell előállnia, amelyet a választók évek múltán is be tudnak vasalni, függetlenül attól, hogy az alakulat éppen ellenzéki vagy kormányoldali pozíciót foglal el.
– Ha nem csupán a két nagy pártból kiábrándultakra utaznak, mint az MDF, és ha nem pusztán arra a szűk szubkultúrára számítanak, amelyből Fodor Gábor akar liberális pártot építeni, akkor nem marad más, mint a Fidesz és az MSZP jelenlegi szavazóbázisa. Hogyan akarják ezt elcsábítani?
– Nem úgy képzelem, hogy használunk majd egy retorikát jobbra, egyet balra. Mondjuk a magunkét, s akkor hiszem, hogy minden táborban lesznek olyanok, akik ebben felismerik a saját céljaikat, elképzeléseiket. Mint mondtam, nem hiszem, hogy a hagyományos elbeszélésekkel leírhatók a mai emberek vágyai. A politika becsületét szeretnénk visszaadni, s meggyőzni a polgárokat, hogy a közös ügyeinkkel való foglalatosság nem úri huncutság, hanem egyike a legnemesebb tevékenységeknek.