Spanyolfal

Felmenői portréival díszített szalonjában nemcsak a patinás ősök, de a rezsimek szellemét is megidéztük. A szombathelyi Markusovszky-kórház volt sebésze és aneszteziológus főorvosa szerint hazánkban az egészségügyi etikát a hálapénzre egyszerűsítik le. A nyolcvankét esztendős Széll Kálmán sohasem dacolt a sorsával, és képes az önvizsgálatra. Hisz a fejlődésben és a tiszta szerelemben.

A népnyelvben csak Kalefnek becézett budapesti Széll Kálmán teret az ötvenes évek elején „átkeresztelték”: azóta is Moszkva tér. Gondolom, 1989 előtt is megkérdezték öntől, hogy rokona-e a miniszterelnök Széll Kálmánnak. Lehetett jól válaszolni?
– Amikor 1946-ban egyetemre kerültem, szenvedő alanya lettem a diktatúra kibontakozásának. Kellemetlen volt a névazonosság. Maga annak a Széll Kálmánnak a leszármazottja? – kérdezgették. Csak annyit mondtam, s ez igaz is, hogy nem vagyok közvetlen rokona. Nagyapám, Széll Ödön díszmagyaros portréját viszont sokáig csak a kazánházunkban mertem kifüggeszteni. A rezsimek lényegéhez tartozott, hogy szerepet kellett játszani; persze mindenkinek megvolt a kompromisszumhatára. Meggyőződésem, hogy a történelmi családok sarjai nem itt maradt kövületek, akik a múltból élnek. Az ősök a nemzetet, a népet szolgálták alázattal, és ezt meg kell tanulni tőlük. Ám ha valaki különbnek tartja magát kiemelkedő felmenői miatt, az csupán hamis elitérzet. Az elődök kötelezik az embert, ugyanakkor kissé nyomasztó is patinás nevet viselni.
– Elárulja, milyen fokú ez a nem közvetlen rokonság?
– A kiterjedt Széll família az Árpád-házig vezeti vissza családfáját, de az ízenkénti leszármazás csak a XVI. századtól áll rendelkezésünkre. Mindketten a bu-csui ágba tartozunk: az ükapám a miniszterelnök édesapjának bátyja. József Antalé, aki Vas vármegye alispánja volt, részt vett a szabadságharc kezdetén a Jellasics elleni felkelés megszervezésében, a debreceni trónfosztó országgyűlésre azonban nem jutott el, így megúszta a számonkérést. Ignác nevű fia belügyi államtitkár volt, az idősebb Kálmánból lett a nagyobb államférfi: három nyelven beszélt, mintagazdasága volt, jogi doktorátust szerzett, Deák Ferenc mégis a pénzügyi pályát ajánlotta neki. Harminckét évesen már pénzügyminiszter, 1899–1903 között pedig Magyarország miniszterelnöke. Vörösmarty Mihály lányát, egyben Deák gyámleányát, Ilonát vette feleségül. Deák Ferenccel a Széll család Hertelendy-ágon rokonságban is volt. Ha már a nevekről beszélünk: Arany János lányának a férjét is Széll Kálmánnak hívták, ő református esperes a szalontai ágból! Sajnos a miniszterelnök vonala kihalt: öccsének volt ugyan egy József nevű fia – belügyminiszter a Horthy-korszakban, a háború után azonban kitelepítették, és dinnyecsőszt csináltak belőle –, de nincs vér szerinti utóda. Fivére, Emil leszármazottai Ausztráliában élnek. Tehát mi maradtunk a fiammal, a lányommal és az unokákkal a bucsui Széll családból.
– Érték hátrányok a neve miatt?
– Budapesti egyetemistaként szinte mindennap attól rettegtem, kidobnak mint osztályidegent. A Szent Imre Kollégiumba az igazgató ingyenhelyre vett fel minket műegyetemista ikertestvéremmel. Ablaktalan, fűtetlen szobákban, elfektetett szekrényben aludtunk, poloskák szívták a vérünket. Rendszeresen ministráltunk, aminek megvolt az az előnye is, hogy reggelizhettünk a papokkal. A kollégium államosításakor kezdetben hiába agitáltak, mert a kollégisták közül többen, én is felszólaltam a papok mellett. De az aktivisták szobáról szobára jártak aláírásokat gyűjteni, azzal fenyegetőzve, hogy aki nem írja alá, azt kiteszik az egyetemről. Erkölcsi dilemma előtt álltunk. Végül, hiába tiltakoztunk, néhány hét alatt többséget szereztek az aláírók, minket pedig kirúgtak a kollégiumból mint „fejlődésképteleneket”. Ezt követően egy villa légópincéjében laktunk még sanyarúbb körülmények között. Ám a derék papok megtudták ezt, és fizettek nekünk albérletet. A legkülönfélébb munkákkal kerestünk pénzt: búvárnak levegőt pumpáltunk, padlót keféltünk, karácsony előtt gyermekjátékokat barkácsoltam, a húsvéti hazautazásomra valót pedig rendszerint véradással teremtettem meg. Ám önvádlón meg kell állapítanom: amit régebben többször kijelentettem, tudniillik hogy főként saját erőnkből végeztük el az iskolát, nem igaz. A szüleink erejükön felül segítettek!
– Semmit sem tudtak megmenteni a családi vagyonból?
– Mivel nagyapám az első világháború után kölcsönökbe verte magát, elárverezték szinte mindenét: tíz hold gyümölcsös és az udvarház maradt meg. Régi életviteléhez bizonyos mértékig mégis ragaszkodott a család: gyermekkoromban inas szolgált föl fehér egyenruhában, Széll-címeres gombokkal – bár nem komornyik volt, hiszen kertet ásott, bevásárolt. A második világháború után jött a szisztematikus megfélemlítés; s olyan fóbiás volt a Rákosi-rezsim, ha prominens politikust vártak Szombathelyre, apámat néhány napra lecsukták. Egyébként plakátragasztóként halt meg. Én tudtam, hogy az egyetlen tőke, amelyet nem vehetnek el, a tudás: summa cum laude végeztem. Negyvenöt más szempontból is korszakhatár volt: nehezen lehetett feldolgozni, hogy akik addig jók voltak, „kasszafúrókká” váltak. Horthy neve a kőszegi és a nagyváradi katonaiskolában még fogalom volt; amikor először hallottam Auschwitzról, azt hittem, propaganda, hisz a hozzánk beszállásolt német tisztek gentlemannek tűntek.
– Milyen volt az iskola a határon?
– Nem értek mindenben egyet Ottlikkal, hisz kiváló intézmény volt. Valóban rendkívüli fegyelmet követelt, ám hazafias, vallásos és közösségi nevelést adott. Kőszegről a Gábor Áron tüzérségi hadapródiskolába vezényeltek. Nagyvárad a negyvenes évek elején még színmagyar város volt színházzal, az állomáson nem egy fiáker és egy-két bérautó állt, mint Szombathelyen, hanem legalább ötven konflis! Sok magyar zsidó támogatta a kultúrát. A kadétiskolában, ha valaki elfelejtette begombolni egy zubbonygombját, harminc nap laktanyafogságot kapott, de a honvédelmi miniszter fiára is ugyanazok a szabályok vonatkoztak! Itt is „két sáv, két gombos”, kitűnő tanuló voltam, bár megvallom, néha inogtak azok a gombok. Mindig lázadtam a túlzott szigor ellen, a tekintélyelvet később sem gyakoroltam: osztályvezető főorvosként sem neveztem beosztottnak a munkatársaimat, mindig partneri kapcsolatra törekedtem. Most, öreg koromban kezdek autoriter párti lenni, amikor hallom, hogy a diákok megverik a tanárt.
– Még szinte gyerek volt, amikor elérte a háború. Mit tapasztalt meg belőle?
– Negyvennégyben, az érettségi előtti évben Kassa mellé vezényeltek bennünket az Árpád-vonalat építeni, néhány hét után azonban kiderült, hogy a románok átálltak, az oroszok pedig Dél-Erdély felől jönnek. Napi hatvan kilométert megtéve Bicskéig gyalogoltunk, onnan kerültünk Kőszegre, majd Csabrendekre iskolába: láttuk Szombathely éjszakai bombázását. Muraszombat után lóháton Ausztriába igyekeztünk. Április elsején, húsvétvasárnap Wildon községben találkoztam először a véletlennel. Seneca szerint, akinek tisztelem a munkáit, ha az ember engedelmeskedik a sorsnak, segíti, ha nem, vonszolja. Erősen fájt a fogam, és a hideg víz csillapította volna. Láttam is egy csapot. Gondoltam, inkább tűröm a fájdalmat, mert az emelkedőn hátha nem tudok visszaszállni idegesen toporgó lovamra. Alig mentünk húsz métert, vadászgépek végiggéppuskáztak bennünket, majd bombázni kezdtek. A falikút telitalálatot kapott.
– Sokszor randevúzott a véletlennel?
– Bolgár, majd angol fogságba kerültem. A bolgárok mindjárt leszedték rólunk az órát. Széll-címeres pecsétgyűrűmet lenyeltem; ma is megvan… Az angolok viszont a tisztektől még a fegyvert sem vették el, csupán becsületszavukat kellett adniuk, hogy nem fordítják ellenük. Kiszabadulásom után azt terveztem, hogy beiratkozom a grazi egyetemre. A lebombázott grazi állomáson történt a második véletlen életemben: egy ember azt kérdezte a mellettem állótól: nem tudja, merre vannak a nagyváradi hadapródiskolások? Az apám volt. Rábeszélt, hogy inkább a Pázmány orvosi karára iratkozzam be, és bár a házunkba oroszok vannak beszállásolva, haza lehet jönni. Kalandos körülmények között szöktünk át a határon. Említhetném azt az esetet is, amikor a diplomaosztón odajött hozzám egy társam, és közölte, ő volt rám állítva, de mindig jó jelentéseket írt rólam. Lehet, hogy egy jó szándékú ügynöknek köszönhetem, hogy orvos lehettem?
– A katonai és az orvosi pálya azért nem édestestvérek…
– A régi magyar középosztályban az egyik fiút illett katonának adni. Engem vettek fel, szerettem is az iskolát, ám igazából mindig orvos akartam lenni. Már gyermekkoromban volt egy orvosi ládikám: nagyanyám törött lábú tyúkjait gyógyítgattam, de a cselédek, családtagok sebeit is élvezettel kezeltem. Bár engem Tatabányára kádereztek – jobb is, gondoltam, a bányászvárosban nem tudják, ki vagyok –, Szabolcs Zoltán, akit akkor neveztek ki a szombathelyi kórház sebészének a Sárvárra száműzött Pető Ernő helyett, elintézte, hogy szülővárosomba kerülhessek, ahol aztán nyugdíjazásomig dolgoztam. Ekkor sem dacoltam a sorsommal. Az ötvenhatos forradalom idején a kórházi forradalmi tanácsba és elnökségbe is beválasztottak, de őszintén megmondom, amellett, hogy táviratban a szovjet csapatok kimenetelét sürgettük, én keresztény felfogásom miatt is inkább csitítottam az embereket. A forradalom leverése után elvették alhadnagyi rendfokozatomat, és évekig nem kaptam útlevelet, pedig akkor már az igazgatóm beíratott a marxista egyetemre, hogy vezető állást tölthessek be. A XX. pártkongresszus volt a felvételi anyag, de a vizsgán felajánlották az orvosoknak: „Mangliár elvtárs, Zsámbéky elvtárs, Széll elvtárs, magukat küldték – joguk van visszalépni.” De ki mert volna visszalépni?! Zsámbéky Pál, miután felvették, megkérdezte: vallásos vagyok, napi áldozó, ez nem zavarja önöket? Nem baj, majd itt „megtér”, válaszolták.
– Miért az aneszteziológia mellett kötelezte el magát?
– Új szakma volt Magyarországon, kihívásnak és fontosnak éreztem altatással, érzéstelenítéssel foglalkozni. Ám itthon nem lehetett fejlődni, mert e területen mindenki autodidakta volt, ami tudja, mit jelent? Hogy önmagától hülye. Kelet-Berlinben ugyan már képeztek, de meghívtak Kanadába; a szakszervezet segített abban, hogy többévi várakozás után útlevelet kapjak. Később a szakszervezet megyei elnökévé választottak. Nem szégyellem a múltamnak ezt a részét sem: minden tettemért és szavamért vállalom a felelősséget! Kanadából hazajöttem, mert komolyan gondoltam, hogy magyar betegeket kell gyógyítanom. Tartottam néhány előadást az észak-amerikai országról, ami után feljelentettek a pártbizottságon, hogy disszidálásra buzdítok. Ez volt az utolsó, hogy a politika beleszólt az életembe.
– Fehér köpenyes óriások című, két kiadást megért könyvében példaképeket vonultat föl. Egyéb publikációiban is hangsúlyosan foglalkozik orvosi etikával, sőt jegyzetet írt főiskolai hallgatóknak.
– Magyarországon az etika a Kádár-rendszerben az államideológia fogságában vergődött. Bár a szocialista etika még a megfogalmazás szintjéig sem jutott el, és etikaoktatás gyakorlatilag nem létezett, a magyar orvosetikai helyzet kezdetben mégsem volt rossznak nevezhető, az utódok ugyanis kiváló mesterektől tanultak. Ám ellaposodott a diktatúra alatt, illetve az etikát leegyszerűsítették a hálapénzre. Lépésváltás volt annak felismerése, hogy a beteget „nagykorúsítani” kell, és napjainkra már a jogai is körvonalazódtak. A paternalizmust – amely első hallásra szimpatikus lehet: tudniillik az orvos az apa, a nővér az anya, a beteg a gyermek – a mellérendeltségnek kell követnie. Gondoljunk bele, még a magyar rendelő szó is azt sugallja, itt rendelkeznek a beteggel: előírnak, megtiltanak… A német Sprechstunde beszélőórát jelent, a francia és az angol consultation pedig tanácskozást. A betegnek joga van tudni a baját és a gyógymódot. Épp sebészszakvizsgára készültem, amikor megdöbbent tanúja voltam annak a jelenetnek, hogy egy professzor üvölt a páciensével, mondván, kiteszi a klinikáról, mert nem járult hozzá a végbéltükrözéshez. Ezt őszinte beszélgetéssel el lehetett volna kerülni. A kórházakban még mindig nincsenek tekintettel elemi dolgokra, például a szeméremérzésre. Az angol gentleman jut eszembe, aki, ha benyit egy nő fürdőszobájába, azt mondja: bocsánat, uram! – hogy még véletlenül se gondolja a hölgy, hogy bármit is látott. Csak az tudja, aki volt már beteg, milyen kiszolgáltatott az, aki ruha nélkül, tehetetlenül fekszik, miközben egy másik ember felöltözve áll az ágyánál.
– Még szörnyűbb, amikor a haldoklókat fosztják meg méltóságuktól.
– Foglalkoztam tanatológiával, a halál körüli tudománnyal is – ez az intenzív terápia kapcsán sajnos adódott. A halálozás tulajdonképpen ma is rossz pont, mérőszáma a gyógyításnak; a Kádár-rendszerben különösen elhanyagolt terület volt: a haldokló spanyolfal mögé került. És csak hivatalos látogatási időben lehetett beengedni hozzá a papot!
*
Elnézést kérek, ha valaki egész életében vallásos volt, ne a halála előtt szoktassuk le a hitéről! Hozzáteszem, a szombathelyi kórházigazgatók mindig behunyták a szemüket. Sőt nem egy párttitkárnak intéztük el, hogy bejöjjön hozzá a pap. Most jobb a helyzet? Négy óra elteltével leviszik a halottat a hűtőkamrába, és legközelebb a temetőben találkozik vele a rokona. Fiatal orvosként magam is többször mondtam a hozzátartozónak, inkább őrizze meg emlékezetében élőként, mert a sápadt test látványa ijesztő, de rá kellett jönnöm, sokan legalább optikai kapcsolatba szeretnének kerülni elhunyt szerettükkel. Német kórházakban van ravatalozószoba, ahol el lehet búcsúzni. Emberibb. És akkor még nem beszéltünk modern korunk új erkölcsi kihívásairól, például az abortuszról, a béranyaságról, az eutanáziáról, a klónozásról!
– Meg lehet gyógyítani a magyar egészségügyet?
– Az egészségügy kétségbeejtő állapotának részben öröklött, részben a rendszerváltozásnál szerzett okai vannak. Természeténél fogva apolitikus, nincs jobboldali vagy baloldali vakbélgyulladás, tehát e területen szót lehetne érteni. A pártoknak közösen, szakértők segítségével kellene kidolgozniuk a megoldást, mert amit Horváth Ágnes miniszter asszony művelt, az tragikus volt: saját szakmáját negligálta, és konokul kitartott a marhaságai mellett. Az orvostudomány az egészségügyi műszeripar és a gyógyszeripar fogságában van. A készülékmedicina bűvöletében az orvosok a legfontosabb, az emberi oldalt szorítják háttérbe. Ezt a humándeficitet kellene megszüntetni, hogy a beteg-orvos viszony ember-ember viszony legyen. Amelynek kötőanyaga a bizalom. Azt pedig meg kell szolgálni. Meg kell tanulni bánni az emberekkel, hogy a nővérnek ne az csússzon ki a száján: „Papa, célozzon bele a pitlibe!”
– A hálapénzt elfogadhatónak tartja?
– A legjobb megoldás volna tisztességesen megfizetni az egészségügyben dolgozókat. Addig is, mivel a hálapénzt rendeletileg megtiltani nem lehet, működhetne másként. Ha én csakis X. Y. sebésszel akarom operáltatni magamat – aki jelenleg egymaga, a kórház felszerelését használva, adómentesen teszi zsebre a pénzt –, fizethessek legálisan ezért a pluszszolgáltatásért a kórház pénztárában. Kapjon az összegből az illető orvos, de a munkatársai – az aneszteziológus, a műtősnővér stb. – is részesedjenek belőle. Érsebész fiam kénytelen Ausztriában dolgozni. Mesélte, évek alatt egyszer fordult elő, hogy valaki hálapénzt adott egy orvosnak, rögtön jegyzőkönyvezték az esetet, és megkérték a kollégát, fordítsa jótékony célra, vagy adja vissza az összeget. Ízig-vérig magyar embernek érzem magamat, ezért elszomorít, hogy az unokáimnak egzisztenciális okok miatt kell idegen nyelvi környezetben felnőniük, de ilyenkor mindig az jut eszembe, amit Batthyány-Strattmann legidősebb lánya, Lili grófnő mondott nekem: nem mi lettünk hűtlenek Magyarországhoz, hanem Magyarország lett hűtlen hozzánk. Ennek ellenére hiszek a fejlődés törvényében.
– Nyugdíjasként is aktív szerepet vállal a közéletben. A név kötelezi?
– Hatvanhat éves koromban magam kértem a nyugdíjazásomat. Politikai, egészségügyi, egyházi területen is próbálok tenni az országért, számos egyesület, alapítvány tagja, illetve elnöke vagyok. Nyolcvankét évesen is tanítok: a pécsi egyetem szombathelyi képzési központjában egészségügyi főiskolásokat. Rendszeresen publikálok: csak a Vasi Szemlében több mint húsz munkám jelent meg, de írtam a Magyar Nemzetbe is. Mire az ember megöregszik, sok olyan különleges esetet tapasztal, amelyet érdemes volna megosztani a jövő nemzedékkel, most ezek lejegyzését fontolgatom. Láttam például mellkasi szívmasszázzsal és lélegeztetéssel „életben tartott” halottat, aki a művelet alatt, fél órán át tudatánál volt; egy barátom édesapjának visszavarrt, már gyógyíthatatlan gyomorrákja „felszívódott”; egyszer pedig, defibrillátorunk nem lévén, eredménytelen kézi kompresszió után 150 voltos hálózatba dugott, csupasz végű villanydróttal érintettük meg a nyitott mellkasnál a szívet, és életre keltettük! Kedvelem az aforizmákat, több ezer oldalnyit gyűjtöttem; nemrég pedig feldolgoztam nagyszüleim, Széll Ödön és Bessenyei Horváth Ilona szerelmes levelezését: talán mond valamit a mai ember számára, aki lerombolta a szerelem szépségét, redukálva azt a testi kapcsolatra. E levelekből tisztaság sugárzik. Felemelőek.
– Az sem épp hétköznapi eset, hogy valaki orvosi hibáit, lelkiismeretét is a nyilvánosság elé tárja. Miért vállalkozott erre?
– Nyilvános gyónásnak szántam, hogy tanulságul szolgáljon. Mindig is a felebaráti szeretet vezérelt: „amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem – tudniillik Jézusnak – teszitek”, ám pályánk során a legjobb szándékkal is tévedünk. Aki elkövetett hibáira a maga ügyvédjeként kifogásokat, mentségeket keres, az megátalkodik a rosszban, aki viszont önkritikusan képes helyes következtetések levonására, az élete végéig fejlődik. Már én is tudom, amit „világmegváltó” ifjú orvosként hallottam egyik mesteremtől, Pető Ernőtől: „Nincs alázatosabb ember egy öreg sebésznél.”