Egyre-másra építik a mecseteket Németországban, hogy a vallásszabadság eszméje alapján lehetőséget biztosítsanak a mozlim lakosságnak. A szóban forgó társaság szinte teljes egészében Törökországból érkezett német földre, mégpedig kizárólag az anyagi lehetőségek miatt. Az ott élő törökök legnagyobb része nem vált németté, nem vette át a helybéliek szokásait, de még nyelvét sem, hanem saját lakónegyedekbe tömörültek, s ott élik török életüket. Lényegében – és nagyon leegyszerűsítve – csak annyi a különbség régi életük és a mostani között, hogy Németország hidegebb, többet esik az eső, és a rendőrautókra Polis helyett Polizei van írva. A másik oldalról, a németekéről nézve ez azt jelenti, hogy a korábbi tiszta német területek mára eltörökösödtek, ott ők idegennek érzik magukat. Gyermekeiket nem szívesen adják a környékbeli iskolákba, mivel osztálytársaik legnagyobb része nem beszél németül, a szőke és kék szemű gyermekek pedig kisebbségben érzik majd magukat. Nem lehet viszont nem észrevenni, hogy a német városokban mára mindenütt lehet döner kebabot kapni, amely Magyarországon gyros néven fut. Ez a közel-keleti étel minden európai országban átveszi a helyi jellegzetességeket, így hazánkban általában csípős paprikát is adnak hozzá, Németországban viszont van halas típus is. Mondani sem kell, szülőhelyén a gyros-döner kebab egyáltalán nem úgy néz ki, és az íze is más, mint európai mutációjánál. A bevándorlók nagy száma miatt aggódó németek is megeszik ezt az ételt, azaz bizony hoztak magukkal a törökök ajándékot, kérdés, félni kell-e tőle.
Németország törökjei Angliában a pakisztániak, az indiaiak és a bangladesiek. A bevándorlók egy része – minthogy brit gyarmat szülötte – kiválóan beszél angolul, krikettet játszik, a Timest olvassa és a Liverpoolnak szurkol, gyakorlatilag gyermekkora óta, így számára a bevándorlás Angliába nem jelent kulturális törést. Akkor sem, ha éppenséggel a mozlim Pakisztánból jut el a birodalom szívébe, hiszen ott is az európai jellegű, elfogadó, de azért idegenkedő eszme dívik, amelyet szokás „toleranciának” csúfolni. Az ember szívéhez, így az angolokéhoz is a gyomrán keresztül vezet az út, s ebben az újonnan jöttek győztek. Lehet, hogy gyűlöli az összes „pakit”, de a brit futballhuligán is kétszer meggondolja, hol egyen a bunyó előtt, a hagyományos fish-and-chipset árusító bodegában, vagy a nagyon olcsó és igencsak ízletes indiai kifőzdében. Fűszeres curryt rendel, amelyre olyan jólesik a sör, majd a vacsora végén esetleg megveri a felszolgálót. Persze, ez a legkisebb kisebbség a brit lakosságon belül, még a futballhuligánok sem feltétlenül viselkednek így, ám azért a homlokukra horogkeresztet tetováló balhés srácok is hajlamosak ráfüttyögni egy-egy néger lányra, ha az csinos. A fehér angoloknak – ahogy az egész kontinensen tapasztalható – nincsenek igazi érveik a külföldiek ellen, csak a legszilajabb fiatalok kiabálnak rövid, rasszista szlogeneket. Ezekkel a lakosság nagy része persze nem ért egyet, Hitler óta nehéz is lenne. Azzal azonban mindenki adós marad, hogy meghatározza saját identitását, legyen ez akár az angol, akár a brit, akár az európai önazonosság. Érdekes módon a mozlim bevándorlóknak ilyen gondjaik nincsenek, tökéletesen tisztában vannak vele, kik is ők valójában, milyen értékeket tartanak fontosnak. Jó példa erre a vallás. A mozlim bevándorlók számára nem kérdés, hogy imádkozzanak-e naponta ötször, vagy meglátogassák-e a mecsetet péntekenként, a nagyima idején. Egy kontinenssel távolabb, a nagy vízen túl a multikulturális társadalom örökölt tulajdonság, hiszen az egész lakosság bevándorló, kétséges identitással. Kanada hagyományos angol–francia kettőse időközben kibővült a kínaiakkal és a brit gyarmatokról érkező színes bőrűekkel. Toronto és Vancouver lakosságának fele már most nem fehér, magát kanadainak nevező, főként angolul beszélő, kérdésre magát kereszténynek tartó kisebbségi, aki a helyi szokások-hagyományok következtében a többségi társadalom tagja lett. Az országban a mozlimok aránya mindössze 1,9 százalék, ennek ellenére nemrégiben vihart kavart az a próbálkozás, hogy a családi ügyeket az iszlám törvénykezés, a saríja alapján intézzék el a mozlimok. Ezt egyébként engedik a katolikus és a zsidó közösségek számára.
Nemcsak ők, hanem a déli nagy testvér, az Egyesült Államok is. A New York államban található ultraortodox zsidó települések szinte teljesen kiesnek az állami fennhatóság alól, olyannyira, hogy Kiryas Joel városkában vallási rendőrség is működik, többek között azt is ellenőrizve, mit tartanak a lakók a házukban, vannak-e az ő értelmezésük szerinti vallás törvényeit sértő tárgyak, filmek, könyvek, ételek. Igaz, ezek a csoportok csak annyira hatnak a környező lakosság életére, hogy mellettük élnek teljes egyenjogúságban. Azaz a zsidó inkább zsidó mellé költözik, ahogy az olaszok vagy egykor a magyarok is nagy kolóniákat alkottak épp New Yorkban.
origo.hu
Két tehervonat szakított szét egy átjáróban elakadó autót Komáromnál
