A társadalmi elit felelőssége és a devianciák

A morális válság kialakulásában és fennmaradásában sajátos módon éppen az a hatalmi elit játszik vezető szerepet, amelynek elsődleges feladata lenne a normák és értékek képviselete, amelyeket a többségi társadalom többé-kevésbé a magáénak vall, és amelynek normáit képes és hajlandó megtartani. A hatalmi játszma egyik leglényegesebb eszköze éppen a társadalmi igazságosság és társadalmi integráció jelszava mögé bújó, ám kizárólagosan bizonyos szubkultúrák „értékrendjének” és érdekeinek hangsúlyozása. Mead elmélete szerint, ami a szubkultúra esetében szankcionálandó deviancia, az az elit oldaláról a hatalomgyakorlás eszköze, mint a 2006. őszi események során az erőszak alkalmazása ezt nyilvánvalóvá tette.
De nem csak az erőszak alkalmazásában és fenntartásában követhető nyomon a társadalmi elit ilyen sajátos szerepe. A különböző szubkultúrához tartozó „értékek”, viselkedésmódok torz formában való felerősítésében naponta tetten érhető, olyannyira, hogy nem elégszik meg ezeknek a kisebbségi csoportoknak a társadalmi elfogadásával, hanem a pozitív diszkriminációt, toleranciát hangoztatva, mindenáron a deviáns magatartásformák támogatásával, jutalmazásával nyomja le a többségi társadalom torkán. A jelenség nem kizárólag a hátrányos helyzetű csoportokra érvényes, hiszen a privilegizált helyzetben lévő csoportok esetében például a droghasználat „szórakozás”, „egyéni szabadságjog”, a hátrányos helyzetű csoportok esetében viszont bűnözés vagy betegség.
A társadalmi értékek ilyen mértékű relativizálása a hatalmi, gazdasági és értelmiségi pozíciók megtartását célozza, és egyértelműen gátolja a világos jövőkép és nemzetstratégia megvalósulását.
Ebben a hatalmi játszmában fokozatosan és egyre gyorsuló ütemben gyengül az a középosztály, amely egyébként munkája, közösségi értékei és erkölcsi alapelvei révén a nemzet gerincét alkotja. Lássuk be, hogy a középosztály fokozatos felszámolása kitartó munka eredménye. Annak a hatalmi elitnek, amelynek egyéni érdekei köszönő viszonyban sincsenek a társadalom egészének érdekeivel, nem célja a középosztály megerősítése. Sőt. Azt tapasztaljuk, hogy éppen ezt a középréteget lehetetleníti el, nemcsak gazdaságilag, de morálisan is. Ennek egyik legfontosabb eszközeként nemcsak a társadalmi csoportok szembeállítása, hanem azok devalválása, elértéktelenítése is zajlik. Az egészségügy privatizációja során szisztematikus munkával ásta alá az orvosok és egészségügyi szakdolgozók társadalmi megbecsülését, hozzáértését és elkötelezettségét. Mindezzel pedig éppen olyan értékeket támadott meg alapjaiban, mint a tudás, a szakértelem, az önfeláldozás, másokra való odafigyelés, és sajnos, a bizalom. Eredménye pedig a betegek és a kórházi dolgozók számára kezelhetetlen helyzet, a várólisták növekedése, a műtétek elhalasztása, a betegszállításban bekövetkezett káosz és emberi életek elvesztése. Ezekre az orvosok és szakdolgozók saját vérmérsékletüknek megfelelően reagálnak, ki az ország elhagyásával, ki beletörődéssel, apátiával, ki felmondással vagy idő előtti nyugdíjazással, mint Papp Lajos professzor is.
Nem járt jobban a pedagógustársadalom sem. A folyamat igen-igen hasonlóan zajlott, mint az egészségügy esetében. Elsőként az integráció és az esélyegyenlőség jelszavával erőltetett rá a kormány az iskolákra olyan feladatokat, amelyekre egyrészt szakmailag nem voltak felkészülve, másrészt feltételeik sem voltak adottak. A negatív diszkriminációra hivatkozva megszüntette a kis létszámú osztályokat, rendeletileg akadályozza az eltérő képességű gyermekek külön osztályban való oktatását. Alig volt azonban visszhangja az Emberi Jogok Európai Bírósága azon döntésének, hogy a roma tanulók külön osztályban történő foglalkoztatása nem szegregáció! (Kivéve a nagyon hozzáértő Mohácsi Viktóriát, aki nyilvánvalóan számos roma gyermeket tanított már meg írni-olvasni, olyan részképességzavarokkal, amelyek a korlátozott nyelvi kód, kulturális és szocializációs eltérések miatt teljesen más haladást és módszertani megoldásokat kívánnak.) Az iskolai agresszió kapcsán kifejezetten a pedagógusok elmarasztalásának, szakmai hozzáértése megkérdőjelezésének lehettünk tanúi. Persze nem elég az osztályok összevonása, a csoportlétszám növelése, az iskolák bezárása és összevonása. A következő lépés a „tantárgyi integráció” révén a tudásalap csökkentése, valamint az érettségi elértéktelenítése. A Montessori iskolában történtek, ahol a működési feltételek, a pedagógusok szakképzettsége és az érettségi lebonyolítása során történt szabálytalanságok ellenére (az Oktatási Hivatal tíz adminisztratív, eljárásbeli szabálytalanságot állapított meg) a hivatal az érettségi eredmények megsemmisítését nem javasolta! A kétszintű érettségi és a hihetetlenül alacsony színvonalú feladatok – amelyeket egy átlagosan jó képességű, 14 éves gyermek is megoldott volna – előrevetítik a felsőoktatás ellehetetlenítésének célját. A felsőoktatás kétszintűvé tétele, annak erőszakos és agresszív bevezetése nem szolgálja a minőség javítását, de még csak a megtartását sem. Rövid időn belül hozzájárul viszont a diplomás munkanélküliek számának növeléséhez.
A társadalom egyes csoportjai, a hátrányos helyzetű rétegek olyan értékekkel és attitűdökkel védekeznek az ellehetetlenülés ellen, amelyek igen gyakran erőszakhoz és bűnözéshez kapcsolódnak. Optimális esetben az elit a média közvetítésével az elvárható viselkedésmódot és értékeket közvetíti a marginális helyzetben lévő csoportok felé, miközben egyértelművé teszi, hogy a deviáns magatartás társadalmilag káros és elítélendő. (Optimális esetben természetesen a megfelelő segítséggel párhuzamosan az oktatás, a munka, a társadalmi felzárkózás lehetőségének erősítésével.) A szociális dezorganizációs elv szerint a hátrányos helyzetű csoportok esetében a káros, deviáns magatartásformák átadása a szocializációs folyamat része. Ha a hatalmi elit valóban komolyan gondolná ezeknek a társadalmi csoportoknak a felzárkózását és az egyre terjedő deviáns magatartásformák megállítását, akkor az értékállítás, mintakövetés és a jog eszközével élve lehetősége lenne a folyamat megállítására. Azzal szembesülünk azonban, hogy hatalmi, politikai érdekeinek megfelelően éppen az ellenkezőjét teszi, szembefordulva a többségi társadalom érdekével. A „megélhetési bűnözés” kapcsán ez már odáig fajult, hogy saját, megtermelt javaikat és gyakran testi épségüket féltő embereket rasszizmussal címkézve áll ki a „kisebbségi jogok” védelmében. Olykor kifejezetten bünteti az áldozatot, mint azt például a monoki „fakitermelés” kapcsán láthattuk, a vétlen erdőtulajdonosokat büntetve a fatolvajokkal szemben. A „jogvédők” elfeledkeznek a többségi társadalom védelméről, elítélő, gyakran durván támadó magatartásukkal pedig felhatalmazzák a bűnöző csoportokat tevékenységük további folytatására.
Ez két szempontból is romboló a társadalomra nézve. Egyrészt a sikeres bűnözők modellértékűvé válnak az adott szubkultúrában, mert a siker a normalitás mintájává válik (a szociális tanuláselmélet szerint jutalmazó értékű), másrészt a szocializáció révén a felnövekvő generáció értékrendjét és viselkedésmódját is meghatározza. Márpedig ha a családi szocializáció deviáns, negatív értékeket közvetít, akkor hiába az iskolai oktatás, nem fog változni a következő generációnál sem. (Nem beszélve arról, hogy milyen értéke van tudásalapú társadalmunkban a tudásnak.)
A közösségi értékek figyelmen kívül hagyása a társadalmi elit részéről tehát a társadalmi kontroll gyengüléséhez, megszűnéséhez vezet, ezen keresztül pedig az antiszociális tevékenységek és a szervezett bűnözés fennmaradását, erősödését jelenti.
A hatalmi elit szerepzavarára jellemző a deviáns értékközvetítés, ami a „reformok” hatásával kiegészülve, a gazdasági és erkölcsi válság mellett előrevetíti a társadalmi válságot is. Lehet támadni, sőt fenyegetni a visszásságokat feltáró újságírókat, lehet alkotmányellenességgel vádolni az önkormányzatokat és a civileket, ez azonban nem jelent megoldást, csak tovább fokozza az indulatokat. Miközben a kisebbségi kormány saját fennmaradásáért küzd, holmi morális és társadalmi problémákkal nem ér rá foglalkozni, annál is inkább, mert az erkölcsi megtisztulást saját magán kellene kezdeni.
Kérdéses, hogy a választásokig hátralévő másfél-két év (amennyiben nem lesznek előre hozott választások) milyen mértékben zilálja tovább a társadalmat, és teszi általánossá az amorális magatartást.

A szerző neuropszichológus, egyetemi docens
Károli Gáspár Református Egyetem