Mezey Katalin elismerő szavainak lényege, hogy ön fiatal létére nem kezdő lírikus, hanem szikraként, a költészet teljes fegyvertárával felvértezve pattant elénk. Nincs mit javítani egyik versén sem, ezt tükrözi két kiváló kötete, a Pár csángó szó és a Karmaiból kihullajt. Tehát csak akkor ír verset, amikor a mű már belülről teljesen elkészült?
– Nagyon érdekes és megtisztelő Mezey Kati véleménye, ezt mások nem osztják. Az viszont igaz, hogy én valóban csak akkor írok, amikor nem tudok nem írni. A versnek legalább két iránya létezik, egy befelé és egy kifelé tartó. Eme két út nem biztos, hogy fedi egymást, ezt az ember csak remélheti, a folyamatot közvetlenül nem befolyásolhatja. A belső út az énmiattam íródó vers, ami egyáltalán nem biztos, hogy mások számára is értékes. Valószínűleg a mindenkori határaimat sikerült úgy kifeszíteni, hogy kifeszültek a véglegességig.
– Két mesekönyvének anyagát, a Johófiú Jankót és az Aranyrécét már csak felnőttként kezdte el gyűjteni, vagy korábban is érzett effajta késztetést?
– Amikor tizenkét éves koromban kikerültem Magyarfaluból Csíkszeredába, s miközben fizikailag eltávolodtam, a lelki kötődés erősödött, s minél távolabb kerültem térben és időben, annál nagyobb jelentősége alakult Magyarfalunak a fejemben, a lelkemben, az érzelemvilágomban. Csíkszeredában tudtam meg, hogy édesapám mesével altatott minket. A fogyatkozó félnyelvűségben mi azt a szót sem ismertük, hogy mese. A mese otthon: beszéd. Beszéd volt az is, ha apám elmondta a Hamupipőkét, beszéd volt az is, ha anyám találkozott az erdőben egy viperával, és azt elmesélte nekünk. Másrészről pedig Csíkszeredában áldott jó tanáraink voltak, Istennek hála, mindig kiadták a feladatot: gyerekek, hazamentek karácsonyra, pihenjetek is, de azért mindenki hozzon magával egy új népdalt, népmesét, gyógynövényt, hasonlókat. Ennek köszönhetem, hogy felfokozódott bennem a kíváncsiság a falum folklórja iránt. Egy másik tényező az volt, hogy mesemondással kizárólag idős, beteg asszonyok foglalkoztak. Ők kérték tőlem – látván az érdeklődésem –, hogy rögzítsem a történeteiket, meséiket. Fölvettem szalagra a meséket, összeállt egy adatbázis, amit később bővítettem más falvakból származó szövegekkel.
– Ötödik könyve a Magyarfalusi emlékek című fényképes monográfia. Hogy sikerült összeszednie enynyi szép fényképet, s miért éppen ezt a módszert választotta?
– Az ember elkezd a saját múltján és a közössége történetén gondolkodni, kutakodni, több-kevesebb tudományos módszerrel, és keresi a forrásokat, amelyek nagy része még mindig hozzáférhetetlen. Most sikerült a plébániára bejutni, és az anyakönyveket kijegyzetelni, de erre nekem tizenhárom évet kellett várnom. És kellett hozzá egy fiatal, más szemlélettel rendelkező plébános. Magyarfalu helyben elérhető írott forrásaiként a személyes levelek és a fényképek kínálkoztak. Személyes leveleket az ember nem szívesen kér el, mert annak felhasználásakor nagyon sok erkölcsi kérdést kellett volna magamra vállalni, ezt egyelőre zároltam. A fényképek annál érdekesebbeknek bizonyultak, s elhatároztam, hogy megpróbálom rekonstruálni írásban a vizuálisan megjelenített tartalmakat. A családi képeken azok az események kaptak helyet, amelyek a magyarfalusiaknak fontosak voltak. (Belső szempont.) A csángókról, ha nem is túl sok, de már jó néhány fényképalbum megjelent. Ezek számomra bármily csodálatosak, értékesek, mégis egyoldalúak. (Külső szempont.) Eme fényképfelvételek a világnak és nem a csángóknak szólnak, nem azt a képet tükrözik, amit mi a világnak önmagunkról föl szeretnénk mutatni. Ezzel a kötettel a rólunk kialakult összképet olyan fotókkal bővítem, amelyek a helyiek számára is lényeges dolgokat rögzítettek.
– Korábbi beszélgetésünkben elmondta, hogy az idén levél műfajú publicisztikai, jövőre a harmadik verskötet kiadására készül. Mi a helyzet a néprajzzal?
– A csángó társadalom és kultúra szóbeliségben él. Ebben a világban, ahol a hat-tíz-tizenöt tagú család minden tagja a világ más-más pontján él, a kapcsolathálózatokban meghatározó a kép, a fénykép, maga a technika egésze. Itt a tárgyak, gesztusok, rítusok a fontosak, olvasáskultúráról aligha beszélhetünk. A vizuális antropológiai témák kutatásához tehát kiváló ez a kultúra. Én mégsem ezen a nyomvonalon folytatom. A moldvai magyarok világában a hit és a vallás valami egészen különleges dolog. Végtelenül nagy kihívás számomra ezzel foglalkozni.
origo.hu
Ez történt az ország karácsonyfájának utcájában - galéria
