Az egészségügyi koncepció délibábja

A puding próbája az evés. 2002 óta a magyar egészségügyben már többször próbálták megetetni velünk a pudingot, de mire doktor Molnár, az elhíresült Zöld könyv kiadója és doktor Horváth széfmesterné feltálalta volna, kiderült, hogy puding nincs, sőt a főzéshez használt edényt is ellopta valaki. Ennek ellenére a kormányzat folyamatosan állította, hogy de van, de van, miközben csak virtuális puding létezett óriási kommunikációs költségvetéssel.
A mostani programtervezet, amelyet a kormány jegyez, hasonló kommunikációs termék. Ha veszi valaki a fáradtságot, és előveszi az elmúlt évek programjait, ugyanazokkal a panelekkel találkozik. Mintha valakiknek fogalma sem lenne a mai magyar valóságról. Megállapítják, hogy nemcsak a társadalom, hanem az egyén is felelős az egészségéért. Korszakalkotó megállapítás! Arról nem írnak, hogy az egyén minek a következtében él egészségtelenül, miért nem tud egészségesen táplálkozni. Hogy a munkanélküliség hatására lesz mentálisan beteg. Hogy idegesíti és elkedvetleníti az a tény, hogy nem tudja eltartani a családját, kigazdálkodni gyermeke oktatását, és nem képes kifizetni a közüzemi díjakat. Ha meg beteg lesz, nem tudja kiváltani azokat a gyógyszereit, amelyeket az állam nem vagy alig támogat.
A konvergenciaprogramra hivatkozva tervezik a rendelkezésre álló források hatékony felhasználását, hogy „javuljon a társadalom elégedettsége, és az egészségügyi ellátórendszer hosszú távon fenntartható fejlődési pályára álljon”. Eddig azt hittem, hogy a kormányzati cinizmusnak is van határa. A konvergenciaprogram a megszorításokról szól! Ezért társadalmi elégedettségről beszélni már a pofátlanság kategóriájába tartozik. Ha minden forrást a hiány ellentételezésére fordítunk, akkor bizony csak „hadikommunizmus” van, és az nem fejlődési pálya, ragyogó jövővel. A fejlesztés kapcsán leszögezik, hogy a lakosság egészségi állapota és az ellátórendszer hatékonysága akkor javítható rövid idő alatt, ha azokat az irányokat erősítik, amelyek a lakosság egészségi állapotának legnagyobb javulását eredményezik. Nem tudom, hogy mit jelent a rövid idő. Egy év, öt év, húsz év? Egy teknősbékánál vélhetőleg huszonöt év. De egy ember élettartamához mérve a rövid idő bizony igen rövid.
Az egészségügy javulása több feltételtől függ, amiről nem szól az anyag. A betegségi mutatóktól kezdve a gazdasági, kulturális állapoton keresztül a tudatos kormányzati politikáig. Magyarországon ma a népesség döntő része számára nem létezik semmiféle rövid út, mert hiányoznak az alapfeltételek.
A népegészségügy szűk másfél oldalt kapott. Ebben olyan szlogenek vannak, hogy szemléletváltásra van szükség, és mindenki felelős a saját egészségéért. A feltételekről, a körülményekről, a ma valóságáról semmi. Halkan jegyzem csak meg, nem kellene-e egy kicsit a társadalmi körülményeket javítani, munkahelyeket teremteni, az elvégzett munkáért tisztességes bért fizetni? Akkor talán a polgárok tudnának magukról „öngondoskodni”, és egészségtudatosabb magatartás is kialakulhatna.
Az egyénen akkor lehet számon kérni saját egészségét, ha a kormányzati intézkedések éppen nem annak egészséges életmódja ellen hatnak. Mint például a dohánytermékek és szeszes italok reklámjainak tiltása és ezen termékek pénzügyi eszközökkel való befolyásolása. A nemzeti szakmai programok megvalósításánál levő egyes vezérszavak inkább az érzékekre hatnak, mint a filmekben az árva gyermek, a kiskutya és a vörös naplemente a tenger felett. Említhetném a Közös kincsünk a gyermek című fejezetet. A „közös kincs” egy része nem tudja elvégezni az iskolát, a tanórán összeesik, mert otthon nem evett, és úgy nő fel a lakótelepek tövében, mint a vadalma. A terv szerint a „közös kincsnél” az esélyegyenlőség úgy érvényesül, hogy „az új generáció egészségesen nő fel, és számukra már evidencia lesz az egészségtudatosság”.
A nemzeti rákellenes programnál és a szív- és érrendszeri betegségek megelőzésénél kijelentik, hogy az új rendszerben a szűrések, életmódjavító programok miatt csökken a megbetegedések száma. Minden beteg időben kerül be a gyógyítás-gondozás rendszerébe. Hogy ez mikorra realizálódik és hogyan, azt a kormányzati propaganda jótékony homálya fedi. Az ellátórendszer fejlesztésénél a radikális átalakítás helyett a folyamatos fenntartható fejlődés a cél. A közelmúltban részben szétvert ellátórendszer hiányát vajon mikorra és mekkora összegből lehet majd pótolni?
A háziorvosi ellátás erősítésénél a vezérszó: az orvos nemcsak gyógyítója a betegnek, hanem egészségének menedzsere is. A valóságban a háziorvosi státusoknál sok a betöltetlen állás, az orvosok ingáznak, s nagy részük nyugdíjhoz közel áll, vagy betöltötte már a korhatárt. Leterheltségük az átgondolatlan adminisztrációs terhek miatt folyamatosan nő. A járóbeteg-szakellátás fejlesztése következtében minden kistérségben azonos eséllyel, azonos szakmai feltételek mellett lesznek elérhetők a szakorvosi szolgáltatások. Tehát „rövid idő” alatt a területi ellátási különbségek megszűnnek. Ez sztahanovista vállalásnak tűnik.
A fekvőbeteg-szakellátásnál javítani akarják a rehabilitáció és ápolás szakmai feltételeit. Rehabilitációs orvost manapság lámpással is alig lehet találni, a szakápolókról nem is beszélve. Az igazságos és egyenletes hozzáférés tárgyában, amiről az anyag ír, elég megnézni a jelenlegi, 2008. évi állapotokat a várólista témakörben. Az intézmények finanszírozásában a kormány a stabil és kiszámítható működés biztosítását, valamint a szolgáltatók közötti minőségi versenyt tartja meghatározónak.
A díjtételek és belső arányainak meghatározásánál a terv szerint az egészségpolitikai célkitűzésekből kell kiindulni. Szerintem meg azokból a statisztikai adatokból, amelyek a magyar lakosság mortalitási és morbiditási helyzetét jellemzik, és amelyek területileg nagy eltérést mutatnak. Növelni akarják az egészségbiztosító szerződéskötési szabadságát a szektorsemleges szolgáltatói verseny, a jobb ellátás, az igazságosabb hozzáférés érdekében. Ez felveti azt a kérdést, amely nemrég az egész társadalom idegeit borzolta. Az esélyek nem egyenlők, emiatt egy olyan intézmény, amely nem kapott felújításra pénzt, de jó orvosai, szakszemélyzete van, a lakosság elégedett, hátrányba kerül egy olyannal szemben, amelyet különböző módon, akár baráti-elvtársi kapcsolatok révén „felpumpáltak”. Tudjuk, hogy miközben a bankszektort többször is konszolidálták, az egészségügyet egyszer sem. Mindig fontosabb volt a pénzügyi szektor, ahol nem egy-két milliárd úszott el közpénzekből, következmények nélkül.
Először hasonló kondícióba kellene hozni az intézményeket. Mert különben olimpikonok és paraolimpikonok versenyének leszünk szenvedő résztvevői, nem beszélve azokról a befektetői körökről, amelyek játszva kifizetik egy új intézmény beruházását, majd kijárják, hogy a társadalombiztosítás közpénzen finanszírozza azokat. A tervezet ebből a szempontból politikai veszélyek tömkelegét hordozza magában.
Az új járóbeteg-szakellátási központok és egyéb intézmények létrehozásáról csak annyit, hogy talán megvan a létrehozásukra szánt összeg, de mi lesz a finanszírozásukkal? A költségvetés és a járulékbevételek adottak, vagyis a rendszerben több forrás nem keletkezik. Máshonnan veszik el vagy csökkentik az egyéb beavatkozásokra eddig adott pénzeket? Pedig a kormány még a járulékterhek csökkentését is tervezi. Mi lesz az amortizációval, az inflációs rátával, a megemelkedett energia- és élelmiszerköltségekkel? Hiányzik az anyagi háttér és a garancia az elképzelésben!
Az egységes informatikai fejlesztés évek óta visszaköszönő téma. 1990 óta több tíz milliárd elfolyt a közvetett költségekkel együtt, de a rendszer még mindig akadozik. Újszerű az e-recept bevezetése, az internetes időpontkérés és társaik. Egyik oldalon a konvergencia szorító szükségszerűsége, a másikon meg a rongyrázás. János bácsiék nemigen fognak interneten tömegesen bejelentkezni, és azok sem, akik a felmérések szerint a legrosszabb egészségi állapotban vannak. Csak városokban gondolkozik az előterjesztő? Milyen nem ismert klientúra vár az informatikai megrendelésekre? A magyar egészségügyben tényleg ezek a legfontosabb kitörési pontok?
Az emberi erőforrás kérdését röviden elintézik. A képzést, továbbképzést kiemelik, a bérezésről semmit sem mondanak. A motiváltság tényezői közül a kormányzat a bérek javításának lehetőségét, úgy tűnik, nem ismeri. Miközben leírják azt, hogy a szakma és a kormányzat közös feladata és felelőssége megerősíteni a megrendült közbizalmat. A terv mindenféle statisztikai számítást, kimutatást mellőz, így a kormányzati gondolat nem gúzsba kötve, hanem szabadon szárnyalhat 2010-ig, azaz mintegy másfél évig.
Ezzel az alkotással így sikerült bebizonyítani azt, hogy többször is be lehet lépni ugyanabba a folyóba.

A szerző szociológus