Diplomáciai bakugrások

Minden attól függ egy gonosz diktátor amerikai megítélése esetén, hogy a jellegzetes, az amerikai ikerkontinenst középre helyező világtérképen hol található az országa, fenyegeti-e esetleg az Egyesült Államok érdekeit, és van-e valamije, amire Washingtonnak szüksége lehet. Ha az ország fenyeget ugyan, de csak regionálisan, ráadásul inkább blöffnek tűnik az egész, akkor akár atombombát is kifejleszthet, nem fogják komolyan venni. Hát még ha olyan borzasztó messze van, mint Amerikától Észak-Korea. A világ szörnyűségeit bemutató múzeumba rögvest be lehetne helyezni az egész észak-koreai rendszert Kim Ir Szenestől, Kim Dzsong Ilestül és dzsúcséstül mint a politikai elmebaj díszpintyeit. A szigorúan vett tények – már ha vannak ilyenek ezzel az országgal kapcsolatban – arra engednek következtetni, hogy a kommunista diktatúrában súlyos éhínség van évek, talán évtizedek óta, az élelmiszersegélyeket viszont a hadsereg és a párt vezetősége kapja, a falusi parasztság pedig éhen hal. A világcsendőr mégsem rohant oda megregulázni Phenjant, hanem sokáig kérlelte, hogy ne fejlesszen ki tömegpusztító fegyvert. Amikor ez mégis megtörtént, Washington előnyös szerződésekkel, segélyekkel próbálta elérni, hogy ne folytassák az atomprogramot. Phenjan hosszú ideig kérette magát, majd látványosan beadta a derekát, s majdnem élő közvetítésben lehetett látni, ahogy felrobbantják a jongbjoni atomerőművet. Ámde egy „technikai malőr” következtében a közvetítés nem sikerült, így a phenjani képekre kellett támaszkodnia a nagyvilágnak. Aztán Észak-Korea hirtelen borzasztóan megsértődött, hogy Amerika továbbra sem vette le a terrorizmust támogató országok listájáról, és újjá akarja építeni Jongbjont. A segélyek nagy részét persze megkapta, a maradékot majd akkor, ha beleegyezik, hogy mégsem javítja ki az atomreaktort. Ha ügyesen tárgyal, talán még ráadást is kaphat, az amerikaiak pedig bocsánatot kérnek Kim Dzsong Iltől vagy az őt alakító színésztől. Az Associated Press (AP) szeptember 9-én megjelent írása ugyanis nagyon barátságos. Úgy látják, Kim Dzsong Il beteg, talán súlyosan, ez pedig gondot okozhat. Miért? „Úgy tudni, hogy az igen befolyásos észak-koreai hadsereg ellenzi a Kínával, Japánnal, Dél-Koreával, Oroszországgal és az Egyesült Államokkal folytatott tárgyalásokat. Sok elemző egyetért abban, hogy a (béketárgyalási) folyamat jószerivel csak azért működik, mert Kim támogatja a külügyminisztérium mérsékelt erőit.” Bizony, itt már sokkal többről van szó, mint szerecsenmosdatásról. Kim Dzsong Il keze meg van kötve, próbál harcolni a befolyásos hadsereggel, de eredménytelen. De van annyira kedves vezető, hogy a hatoldalú tárgyalásokat folytatja, amíg bírja.
Ha ezt a történetet összevetjük Irán ügyével, bizony kilóg a lóláb. A síita ország nemhogy nem fejlesztett ki nukleáris fegyvert, de hivatalos programjának egyetlen része sem támadó jellegű. Az egyetlen harcias nyilatkozat a Mahmúd Ahmadinezsád elnök szájából elhangzott „a Jeruzsálemet megszálló rezsim elsöprésére” vonatkozó, ezerszer ismételt kitétel. Irán mégis úgy érezheti magát, hogy Amerika folyton vele foglalkozik, minden politikusának megnyilatkozását patikamérlegre teszi, hátha talál benne valami erőszakra utaló szófordulatot, s időről időre fejüket csóválva az amerikai politikusok azt mondják, „talán még van esély a diplomáciai rendezésre”. Igaz, ami igaz, a hidegháború vége óta Iránt is éppen annyi bomba érte amerikai részről, mint Észak-Koreát, azaz semennyi. De Teherán nem számíthat se amerikai segélyre, se hatoldalú tárgyalásra, se bocsánatkérésre Ahmadinezsádtól. Újabb szankciókra viszont igen, pedig sokkal kevesebbet tervez tenni, mint amennyit Amerika dél-ázsiai szívszerelme, India eddig végrehajtott. Újdelhinek van atombombája, de sajátos belső harcai miatt nem engedi be a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőreit, mivel nem írta alá az atomsorompó-egyezményt. A dél-ázsiai atomhatalom mégis vásárolhat technológiát és fűtőanyagot, mivel az amerikaiak azt szerették volna, hogy régi szövetségesük szabadon mozoghasson a diplomáciai téren, s ne kerüljön hátrányba szomszédjával, a szintén atomhatalom Pakisztánnal folytatott különversenyében.
Ha mindezt összevetjük, látható, hogy nem az atomfegyver kifejlesztése a pária státus kulcsa, ehhez jóval többre van szükség. Persze soha nem baj, ha valamely ország látványosan lemond a tömegpusztító fegyverek iránti vágyáról, s tárgyalni akar. Mondjuk befektetésekről, piacnyitásról vagy olajról. Mint Líbia. Abban az országban, ahol nincsenek minisztériumok, a hatalmat a népi gyűléseken keresztül közvetlenül a nép gyakorolja, az ország vezetőjének nincs hivatalos titulusa, ezért a katonai rendfokozatát használja, s még államformája is inkább csak amolyan szójáték (nagy népi dzsamahiríja), Kadhafi ezredes bravúrosan oldotta meg, hogy nem kellett lehajtott fejjel bocsánatot kérnie senkitől – legfeljebb a Lockerbie-merénylet áldozatainak hozzátartozóitól, bár ott a lehajtott fej elmaradt –, mégis egymásnak adják a nyugati politikusok a líbiai vezető beduin tárgyalósátrának teveszőr kallantyúját. Így, visszatekintve Líbia politikájára, csak gratulálni lehet az ezredesnek. Kivárta a megfelelő pillanatot, s most learathatja a babérokat, kifogástalan úriemberként, különleges playboyként visszatérve a nemzetközi vérkeringésbe. Az évtizedeken át tartó hidegháború már a múlté, úgy tűnik. Az Egyesült Államok nagyon szívesen köt békét egykori ellenségeivel, ha azok nem tűnnek túlzottan veszélyesnek.
Ide sorolható Alekszandr Lukasenko fehérorosz elnök is. A politikus úgy ül az ország élén 1994 óta, hogy különböző trükkökkel, népszavazásokkal és elcsalt választásokkal betonozta be a hatalmát. Ráadásul mindössze 54 éves, és minden bizonnyal el fog indulni a 2011-es elnökválasztáson is (amelyet meg fog nyerni, még csalnia sem kell különösebben, bár valószínűleg fog). Moszkva nagyon szereti a demokratának semmiképp sem nevezhető Lukasenkót, de ez nem meglepő, hiszen nála lojálisabb oroszpárti politikust nehéz találni Oroszországon kívül. Ám úgy tűnik, az amerikaiak is kezdik megszeretni. Amióta a diktátor elengedte a politikai okokból bebörtönzött Szergej Parszjukevicset, Andrej Kimet és Alekszandr Kazulint, az amerikaiak nagyon megszerették Fehéroroszországot. Egy hétre rá Minszkbe utazott David Merkel, aki az eurázsiai ügyekért felelős az amerikai külügyminisztériumban, látványos gesztusként Lukasenkónak. Óriási előrelépés ez azt követően, hogy nem sokkal korábban a fehéroroszok kiutasították az amerikai nagykövetet, tiltakozásul a bevezetésre váró szankciók ellen.
Az Egyesült Államok furcsa bakugrásokat hajt végre a 9/11-es világban, s nehéz lenne a Bush-kormányzat felelősségét elvitatni ezen a téren. Az mindenesetre látszik, hogy a hosszú távú érdekek szem előtt tartása helyett éles irányváltásokra is hajlandó Amerika, a morális alapok pedig már nem léteznek. Többek között az ilyen követhetetlen mozgások eredményeképp szorult vissza Washington több területről a világpolitikában, az újrakezdő és feltörekvő nagyhatalmak (mint például Oroszország és Kína) pedig várva várják, hogy benyomulhassanak a vákuumba. Az új amerikai elnöknek mindenképp újra kell majd gondolnia a követendő stratégiát, ha egyáltalán van még esély a károk rendezésére.