A magyar politikai élet összes szereplője elutasította Gyurcsány Ferenc legújabb, immár a hetedik, Megegyezés című dolgozatában foglalt programot. Az nem okozott meglepetést, hogy az ellenzék így tett, az már inkább, hogy a volt koalíciós társ, a Szabad Demokraták Szövetsége – némi hezitálás látszata után – szintén. A dolgozat írója ugyanis éppen velük kívánt megegyezni. Maximális célja a koalíció helyreállítása volt, a minimális pedig az, hogy ha meg nem is szavazzák, de a házszabály adta lehetőségekkel élve átengedjék a 2009. évi adótörvényeket és a költségvetést. Ezzel újabb egy évig nem nagyon van min megbuknia.
Az elemzők meglehetősen egyöntetű véleménye szerint az SZDSZ-nek amennyire érdeke önmagát a Magyar Szocialista Párttól karakteresen elütő, önálló politikai profillal rendelkező pártnak láttatni, épp annyira nem fűződik érdeke az előre hozott választáshoz. E kettő eredőjeként szinte biztosra mondták, hogy teljesülni fog a minimális cél, és a Gyurcsány-kormány kihúzza 2010-ig.
A szabad demokraták azonban helyzetük – a politikai lét vagy nem lét kérdésének – átgondolásával töltötték a nyarat, és arra jutottak, hogy túlélésük érdekében fejét kell venni a miniszterelnöknek. Ez önálló politikai profiljuk legegyértelműbb felmutatása. Az azonnali előre hozott országgyűlési választás korlátozott mandátumú szakértői kormánnyal kerülhető el, ha talán nem többel is, mint háromnegyed év. Ez pedig az azonnali választásokhoz képest elegendő időnek tűnik 10 százalékos potenciális szavazótáboruk mozgósításához, maguk mögé sorakoztatásához (többek között az MSZP-től véve el szavazatokat), így reális esélyük lehet az 5 százalékos bejutási küszöb átlépésére. Szinte biztos, hogy a szabad demokraták forgatókönyvüket már azelőtt véglegesítették, mielőtt olvasták volna a Megegyezést. Az abban foglalt program nem eléggé liberális, reformpárti volta csupán ürügy volt. Kommunikációjuk alapján Gyurcsány megbuktatásának szándékától csak akkor állnának/állhatnának el, ha a miniszterelnök lényegében visszavonja dolgozatát, megtagadja március közepétől érvényes önmagát, és teljes mértékben magáévá teszi a volt koalíciós társ javaslatait. Ez azonban újabb hajtűkanyar lenne, amit sem a szocialista frakció, sem a párt, sem a törzsszavazók nem fogadtak volna el. Ha Gyurcsány Ferenc a hatalmon maradás érdekében hajlandó is lenne erre, hívei szemében is elhasználódna, hitelvesztetté válna.
Nem szabad azonban megfeledkeznünk a történtek egy alig hangsúlyozott eleméről sem. A szabad demokraták erőteljes Gyurcsány-ellenes fellépésének alighanem külpolitikai okai is vannak. A grúz–orosz háború megmutatta az orosz medve újranövesztett karmait (bár a grúzok támadtak, de a déloszétok – aligha kétséges, hogy orosz biztatásra – hónapok óta fegyveresen provokálták Grúziát, a válaszcsapás ereje pedig többszörösen felülmúlta a status quo helyreállítása érdekében indokoltat), ami a nyugati világot – az Egyesült Államokat, a NATO-t, az Európai Uniót stb. – Oroszország-politikájának felülvizsgálatára késztette. Közel két évtizedes kegyelmi időszak végére értünk, amely Gorbacsov uralmának utolsó éveiben kezdődött, és amit sem a csecsen–orosz háborúk, sem a jelcini vadkapitalizmus szülöttei, az orosz államot kézben tartó oligarchák hatalmának távolról sem nyugati normák szerinti felszámolása nem akasztottak meg. E rövid háború viszont utólag is sok mindent átértékelt. A történtek után rosszabb színbe került a Gyurcsány-kormány oroszbarát politikája, egyes kényes nemzetbiztonsági posztokon történt kinevezések ügye, vagy általánosságban az a tény, hogy a 2002 óta tartó kurzusban a kihalástól még nagyon távol lévő posztkommunista elit befolyása ismét és jelentősen megerősödött. A miniszterelnök kockázati tényező lett. Gyurcsány Ferenc körül megszűnt a láthatatlan védőburok, külső elismertségével már nem legitimálhatja belső hatalmát. A szabad demokraták mai vezetői, Fodor Gábor pártelnök és fő riválisa, Kóka János expártelnök már néhány hete tudja, hogy a Gyurcsány elmozdítására tett erőfeszítéseiket a számukra igazán fontos hatalmi központokban egyáltalán nem ellenzik, ilyen jelzések jutottak el hozzájuk formális és informális csatornákon, sőt talán ennél több is. A szabad demokraták régi garnitúrájának (Bauer Tamástól Eörsi Mátyásig) és háttérértelmiségének ellenállása, nemtetszés-nyilvánításuk alapvetően információhiány következménye.
Egy másik korszakhatárhoz is értünk. A balliberális oldal a rendszerváltás kezdetétől a legutóbbi időkig eredményesen rémisztgette a nyugati világot azzal, hogy Magyarországon a jobbközép csupán a szélsőjobb álorcája, az országot csak egy hajszál választja el, hogy ordas eszméik a kormánypolitika szintjére emelkedjenek. És éppen ők a hajszál. Gyurcsány Ferenc 2007 elején még nemzetközi nyilvánosság előtt játszotta ki ezt a kártyát, és ehhez zsidó szövetségeseket is talált, akik (hit)sorsosaiknak Budapest elhagyását tanácsolták a nemzeti ünnepen, március 15-én. Semjén Zsolt elhíresült és nagy felzúdulással fogadott Schwarz bácsis, Weisz nénis beszédének üzenetét azonban idővel megértették a címzettek. Az Orbán-fóbia, Orbán Viktor visszatérésétől, újbóli miniszterelnökségétől való félelem és reszketés, amely az MSZP–SZDSZ-koalíció legfőbb összetartó ereje lett, napjainkra egyértelműen nevetségessé vált. (Fodor Gábor arról beszélt, hogy a liberális választás nem Gyurcsány és Orbán. Fodor számára Orbán már nem az ördög maga, csupán az ország számára nem javasolt alternatíva.)
E kurzus fenntartásának kétségbeesett kísérlete a szeptember 6-án megalakult Magyar Demokratikus Charta, amelynek szükségességét Vitányi Iván gyurcsányista szocialista képviselő azzal indokolta, hogy a „veszély” ma nagyobb, mint az elmúlt 18 évben bármikor. A 17 évvel ezelőtti, magyar jelző nélküli Demokratikus Chartához képest új szín Kolompár Orbán, az Országos Cigány Önkormányzat elnöke és Horváth Aladár volt szabad demokrata képviselő fellépése. Ők Gyurcsány utolsó politikai tartalékai.
Előbbi szeptember 20-án, a cigányság ellen vidéken tapasztalható, a Magyar Gárdának tulajdonított rasszista erőszak ellen fog tiltakozni a budai Várban, a Sándor-palota előtt, az első gárdistaavatás helyszínén. A cigányságot érő rasszista erőszak azonban igencsak periférikus jelenség, nem így például a cigányságnak a cigány uzsorások általi kifosztása és az ezt kikényszerítő erőszak. A Magyar Gárda persze nem éppen a megfelelő keret közös dolgaink előbbre vitelére, de állapítsuk meg, hogy pofont gárdistától még egyetlen roma sem kapott, romától gárdista viszont már igen, és legalábbis magyarázatra szorul az a fajta rasszizmus, amely az áradó Hernád gátjainak védelmével óvja meg a romák alacsonyan fekvő, elöntéssel fenyegetett házait. (A közös csoportképen jól megfért egymással roma és gárdista.) Vagy ahogy az is, hogy Mali Zoltán, Drávapiski polgármestere, kizárt SZDSZ-tag a Magyar Gárda behívását helyezte kilátásba az uzsorások által sanyargatott romák védelmében – és mentek volna –, ha a rendőrség nem lép fel erőteljesen az uzsorások ellen. (Végül is fellépett.) Roma politikusok valamely oknál fogva szívesebben féltik a romákat a gárdistáktól, mint a sokukat katasztrofális helyzetbe taszító roma uzsorásoktól. A roma elit nemhogy uzsoraellenes mozgalmat nem indított, de a jelenségről sem nagyon beszélt, holott ha valakinek, hát neki kellett információkkal rendelkeznie, és népe iránt elemi kötelessége lett volna telekiabálnia a médiát (elsősorban persze a sajátját). Nem tette meg. Tehát nem békemenet, hanem a romáknak az uzsoramaffiával szembeni meg nem békélését kifejező tüntetés lenne aktuális, amelyet a hatóságok erőteljesebb fellépését sürgető petíció átadása zár le. Ahogy a szicíliaiak, a délolaszok időnként tüntetésen tiltakoznak az életüket megkeserítő szervezett bűnözés, a maffia ellen.
A gyanúm az, hogy a roma politikusok többsége kevésbé népük felemelésében, a felemelés módozatainak keresésében, sokkal inkább saját politikai súlyának felértékelődésében érdekelt. Ezt a helyzet súlyosbítása inkább szolgálja, mint a megoldások keresésében és alkalmazásában mutatott rátermettség. Érdemes megfigyelni például Kolompár Orbán kommunikációját a romák házait ért lőfegyveres/gyújtópalackos támadások kapcsán. A két utóbbi, a piricsi és a nyíradony-tamáspusztai esetben alapos okkal feltételezhető – maguk a sértettek feltételezték –, hogy uzsoratartozásuk állt a háttérben, és ezzel tele van az internet. Kolompár mindennek ismeretében szemrebbenés nélkül jelenti ki, hogy „szélsőséges eszmék követői támadtak cigányokra, mára eljött az idő, hogy a cigányoknak is utcára kell vonulniuk, hogy tiltakozzanak a szélsőségek, a cigánygyűlölet ellen”. A sértett feltételezését nem tartja fontosnak cáfolni, nem közli, hogy milyen alapon zárja ki éppen az uzsorásokat a felbujtók/elkövetők köréből. Így végül is a cigánygyűlölő szélsőségesek maguk a roma uzsorások.
Ez a lövöldözős történet, kezdve Galgagyörkön, roppant sajátos. A szélsőséges akármigyűlölő ölni akar, gyűlöletét az elégíti ki, nem egyszerűen félelmet kelteni. Legfeljebb nem sikerül. Az ismert esetekben viszont jól érzékelhetően nem akartak ölni, csak megfélemlíteni. És a hírekbe kerülni. Hogy fokozódjon a feszültség. Ha mégsem uzsorások voltak a tettesek, akkor talán valamely környező ország titkosszolgálata, amely Magyarország belső békéjének megbontását tartja érdekében állónak. Az egy évszázad múlva megnyíló archívumokból talán többet is megtudhat az utókor, ha egyáltalán. De lehet, persze, hogy egészen közel kell keresni tettest és felbujtót. Egyelőre csak egyetlen, de nagyon fontos kérdést tudunk határozottan megválaszolni: kinek állhatott érdekében?
Európai Parlament
Véget kell vetni az EP Magyarország elleni kampányának
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!