Iskolakezdés a tanártársadalom elmarasztalásával

Tanévkezdés táján minden évben új erőre kap az Utáljuk együtt a tanárokat! mozgalom. Legutóbb egy gazdasági hetilapban olvastam a következőt: Medgyessy „úgy adott ötven százalékkal több fizetést a tanároknak, hogy egy órával sem kellett többet tanítaniuk érte”. Azonnal ámulatba ejtett a csúsztatások ilyen ragyogó sűrítése, de később csalódottan kellett beismernem, hogy az illető egyszerűen nem szereti a tanárokat. És ehhez joga van, ahogy a csúsztatást, továbbá a szándékos tévedést sem rendeli büntetni egyik magyar törvény sem. Nos, három okunk van arra, hogy a tanárokat szívből gyűlöljük: először az, hogy keveset kell dolgozniuk, másodszor az, hogy sok a fizetésük, harmadszor az, hogy igazságtalanok.
A közkeletű tévhit szerint a tanár csak heti 22 órát dolgozik. Továbbá van neki őszi, téli, tavaszi és elképzelhetetlenül hosszú nyári szünete. Igazi zamatos csúsztatás ez. A tanárnak hetente huszonkét tanórát kell tartania, ez a tény. A tanórákra azonban készülni is kell, és nem elég a tananyagot ismerni. Előre tudni kell, milyen feladatokkal, miféle számonkéréssel, milyen eszközökkel oktatjuk a ránkbízottakat. A dolgozatokat előre meg kell szerkeszteni, aztán ki kell javítani, a gyerekek füzeteit időnként be kell szedni, ki kell javítgatni. Ez utóbbi feladat miatt az alsós kollégák biztos többet dolgoznak, mint napi nyolc óra, és nem hiszem, hogy megússzák hét végi javítanivaló nélkül. Maga az óratartás sem annyira egyszerű, mint egyesek gondolják! A legtöbb tanóra interakciók sorozata, ahol párbeszéd zajlik és együtt-tanulás. Az ilyen órák rendkívül fárasztók: folyamatos figyelmet és azonnali fel-fokozott reakciókészséget követelnek. A gyerek nem akta, amely elfekszik, ha elfektetik. A fegyelmezést vagy a szükséges vigasztalást nem halaszthatjuk jobb napokra. Ha a kőműves dühös, eltör egy-két csempét, vagy elküldi a segédjét a pokolba. A tanár akkor sem küldhet a pokolba, ha a tanuló az anyját szidja.
Aztán ott vannak azok a bizonyos hátrányos helyzetű tanulók. Aki Móra Ferenc műveiből ismeri őket, az kapaszkodjon. Ők manapság nem beesett arcú, betegesen vézna, mezítlábas, a sutban meghúzódó félszeg báránykák (bár mutatóban biztos van ilyen is). Nekik telefon van mindkét zsebükben, és márkás cuccokban járnak (legalábbis turkálóból sose öltöznek), terrorizálják a társaikat, néha a tanáraikat is. És ha rossz jegyet, intőt kapnak, akkor hangosan lamentálnak azon, vajon édesanyámnak volt-e bárcája, vagy csak kedvtelésből űzte-e az ipart. Persze ők is csak szeretethiányosak, és ezeken a kirohanásaikon úgy kell túltennünk magunkat, hogy se mi, se a gyerekekkel való kapcsolatunk ne sérüljön. Ezért rendeli a törvény azt, hogy a gyermekekkel foglalkozó munkavállalóknak rendkívüli fizetett szabadság is jár. A tanítási szünetek többi részén viszont – és ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni – a munkahelye rendelkezésére kell állnia, ha gyermekfelügyelet vagy nyaraltatás szervezése miatt szükség van rá. A szükséges adminisztrációt sem végezhetjük el óra alatt vagy az óraközi szünetekben, mikor a gyerekekre kell vigyáznunk (meg az iskola berendezésére). Az ünnepélyekre, versenyekre is fel kell készíteni valamikor a gyerekeket, és mifelénk
augusztus vége az iskola kitakarításának jegyében zajlott. A pótvizsgákkal kapcsolatos teendőket most nem is említem.
Lássuk a tanár fizetését! Nettó nyolcvanezerért már lehet friss diplomást találni, de egyetemi besorolással, hosszú szolgálati idővel, sok túlórával, osztályfőnöki és kétszakos pótlékkal a fizetés felmehet akár nettó százhetvenezerre is (állítólag). Hurrá, egy harminc éve tanító, kétszakos egyetemi diplomával rendelkező, túlórákat is vállaló pedagógus bére meghaladja az ipari átlagbért! Lám-lám, mégiscsak érdemes leérettségizni, egyetemen tanulni és harminc évig tűrni a piszkálódásokat meg a megalázó élethelyzeteket, hisz krőzusi jólét a bére! Tud még valaki egyetemi diplomával betölthető rosszabbul fizető munkakört? A liberálisok szerint a béreket és az árakat a piac magától beállítja, vagyis egy munkakör ellátásáért annyit kell fizetni, hogy éppen elegendő jelentkezőt találjunk a munkakör betöltésére. Tanárból ugyebár felesleg van, vagyis vagy a fizetésüket kell csökkenteni, vagy a feladataikat szaporítani (fő a hatékonyság, elvtársak), egész addig, míg el nem ül a tülekedés. Szimpatikus elmélet. Viszont az eredmény az, hogy hovatovább a megszállottan gyerekcentrikus kisebbség mellett csak az marad a pályán, aki lusta vagy alkalmatlan másra. Szögezzük le: aki nem jó vállalkozónak, ügyvédnek, taxisnak vagy lángossütőnek, az tanárnak még kevésbé jó! Legfeljebb gyerekfelvigyázónak. Biztos hogy az a jó nekünk, ha gyermekeinket tizenegynéhány évig csupa sértett, megalázott, szakadt lúzer oktatja-neveli? Az oktatás problémáit a fizetések emelése nem oldja meg, sőt akármi is csak hosszú távon oldja meg, de mégis az lenne a cél, hogy a gyerekeinket sokoldalúan művelt, a maguk és mások munkájára igényes, céltudatos, sikeres és kreatív emberek oktassák.
De lássuk az inkriminált mondat csúsztatásait is. Először is: nemcsak a tanárok fizetését emelték meg, hanem a közszféra majd minden dolgozójának bérét. Lehet, hogy csak a tanárok nem érdemelték meg… Aztán: „egy órával sem kellett többet tanítaniuk érte”. Hmm. Érdekes, az 1946-os „bérrendezésért” miért nem reklamálnak? A tanárok fizetését akkor az ötödére (nem az ötödével, hanem az ötödére) szállították le anélkül, hogy a feladataik csökkentek volna. Mifelénk azóta ez a bázis: a már szánalmasan alacsonyra csökkentett bér. Szerencsésebb nemzetek annak idején elmulasztották megtenni ezt az egyensúlyjavító korrekciót, ott kevesek szemét csípi az ipari átlagbér többszörösére rúgó tanári fizetés. Ami meg a feladatokat illeti: néhány évvel a nagy emelés előtt vezették be a kötelező továbbképzés rendszerét, ami igen hasznos is lehetne, bár többletmunkával jár anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Más. Az alsósokat néhány éve szövegesen kell értékelni, aztán meg minden szülőnek elmagyarázni, hogy mi sem értjük, mi ebben a jó, és a sok rizsa, amit leírtunk, körülbelül egy négyesnek vagy éppen egy kettesnek felel meg. (Sebaj, gyakoroltuk az írást, és a szülőkkel sem árt egy kis többletbeszélgetés!) Tavaly tíz százalékkal emelték az óraszámot, de a fizetést nem, pontosabban az adók – különben mindenki mást is érintő – emelése miatt a nettó fizetés csökkent is. Hol voltak akkor az igazság bajnokai?
Amíg tanári fizetésből nem lehet értelmiségi módon élni, ne várjuk, hogy értelmiségi módon tudjunk tanítani. Vitatható az is, hogy sok-e a tanár Magyarországon. De könyörgöm tisztelettel, ha sok is, akkor se a példaképül választható egyéniségeket üldözzük el lehetetlen körülményekkel és szüntelen froclizásokkal, hanem az alkalmatlanokat! Vegyük észre, a jelenlegi tanároktól (is) függ, milyen lesz ez az ország: segédmunkástelep vagy a kiművelt emberfők országa.
Végül a harmadik ok: kinek nincsenek olyan élményei, amikor a tanár igazságtalan volt hozzá? A tanár is ember, és óránként több tucatszor kerül olyan döntéskényszerbe, amit nem halaszthat. Nyilván sokszor téved, és olykor megbánt valakit. Ezért kollégáim nevében is arra kérem önöket, emelkedjenek felül a tanár döntéseinek azon az egy százalékán, amikor önök vagy gyermekeik kárt szenvedtek! Vagy ha úgy tetszik, bocsássanak meg érte, és vegyék figyelembe, hogy ha mindenki (főleg Bölcs Vezérünk) csak egy százalékban tévedne és nem többet, már nem kellene ilyen cikk írásával töltenem a jól megérdemelt és rendesen megfizetett elképzelhetetlenül hosszú nyári szünetem utolsó napjait.

A szerző pedagógus