Ön többek között az egykor legendás kaposvári Csiky Gergely Színház, a József Attila Színház, a szegedi Nemzeti Színház művésze volt – az irodalom teljesen kiszorította életéből Thalia szentélyét?
– Helyszűke miatt nem akarom a színház egyre jobban elmocsarasodó világára fecsérelni a szót. Maradjunk annyiban: az én „szentélyemben” nagyon jól megfér egymás mellett az irodalom, a színház, a kultúra, a tudomány és a művészetek minden ága, ha tehetséges emberek művelik, és a létrejövő alkotások nem életellenesek, és nem ártanak a hazámnak. Ahogy Máté Imre írja Yotengrit című művében: „Mindent szabad, ami nem árt másnak.” Nem én szorítottam ki a színházat az életemből, hanem engem „szorított ki” a színházból az akkori igazgatóm.
– Első megjelent novelláskötetei, a Bemutató előtt, az Este próba, A névtelen értelemszerűen merítenek a színház világából. Ma már a mai értelmiségiek közérzetének hiteles megszólaltatója, aki vállalja azt is, hogy nem hagyják hidegen a napi politika aktuális kérdései. Hogyan vélekedik erről?
– Én inkább azt mondanám: a hazám sorsát érintő kérdések. Mert a „napi politikánál” ocsmányabb dolog kevés van. Az elmúlt években olyan tragikus szellemi-lelki állapotba került az ország, pontosabban az itt élő emberek, hogy csak az irodalommal semmire sem megyünk. Egyre kevesebb az olvasó. Viszont egyre többen bedőlnek a médiából áradó maszlagnak. Meg kell értetni mindenkivel, hogy itt tudatos népbutítás, sőt népirtás zajlik. Világos beszéddel, érthető szóval meg kell értetni mindenkivel, hogy ne legyen önző és irigy… Lehet, hogy az ő életében már nincs remény arra, hogy jobbra forduljon hazánk sorsa, de gondolnia kell gyermekeire, unokáira… ha nincs saját gyermeke, mások gyermekeire, a fiatalságra, az életre, a jövőre. Aki kíváncsi szépírói munkásságomra, elolvashatja A vörös bohóc és más démonok című, válogatott és új novelláimat tartalmazó kötetemet, vagy a Kések a párna alatt című regényemet. Valószínűleg több emberhez eljutott a tavalyi könyvhétre megjelent Kék korláton sárga ernyő című prózakötetem, mert ez közéleti írásokat is tartalmaz, és azt hiszem, még hatásosabb volt, amikor 2006. szeptember 18-tól október 30-ig mindennap tüntetéseket szerveztem Kaposváron, a Kossuth téren. Ezek a tüntetések lényegében zenés, irodalmi estek voltak, de közben követeltük, hogy a kormány, amely a nyakunkon ül, és tönkreteszi az országot, tűnjön el.
– Hat éve folyóiratot alapított Búvópatak néven, a lap immár a mai folyóirat-paletta jelentékeny orgánumává fejlődött, s rangja van az évente kiosztott Búvópatak-díjnak is. Mi a koncepciója, kik a törzsszerzői? Kik támogatják?
– 2002-ben lapot alapítottam, mert a tragikus választási eredmény után úgy éreztem, valamit tenni kell, és mindenki olyan fegyverrel harcol, amilyennek birtokában van. Mivel én egész életemben a kimondott és a leírt magyar szó munkása voltam, kézenfekvő volt ez a „fegyver”. Bálint fiammal, aki a lap arculattervezője, tördelője, tipográfusa és fotósa, elkezdtük a munkát. A mutatványszám költségeit én fedeztem. Az első számot két nyugdíjas 19-19 ezer forintos adományából jelentettük meg, aztán jöttek újabb támogatók. Ma 270 előfizetőnk van, de ez persze nem lenne elég ahhoz, hogy a folyóirat életben maradjon. A lap főmunkatársa Farkas Judit, akinek Szavamat adom című kötetét augusztus 15-én mutattuk be. A Búvópatak-díjat ötödik alkalommal adjuk át. Mindig olyan személyiségek kapják, akik egyetértenek a Búvópatak szellemiségével és segítik annak munkáját. A díjjal Gera Katalin szobrászművész, a Kaposváron felállított Szabadság angyala című, 1956-os emlékmű megalkotójának márvány posztamensen álló bronz kisplasztikája és oklevél jár. Mindent egybevéve: csodaként éljük meg, hogy folyóiratunk hat éve létezni tud, de – ahogy André Breton írta –: „A csoda mindig szép, bármely csoda szép, sőt, csak a csoda szép.”
origo.hu
Kihúzták az ötös lottót
