Két oszlop

Adódnak véletlenek, amelyek az adott pillanatban jelentéktelennek tűnnek, de aztán évekre tartalmat és célt adnak életünknek. Ilyen véletlennek tűnt elsőéves egyetemista koromban Viljo Tervonen fiatal finn lektorunk azon ötlete, hogy az egyik nyelvórán finn egyetemisták címét osztogassa levelezésre vágyó hallgatóinak. Természetesen egy finn egyetemista leány címét vettem el, és megírtam első levelemet. Egyetlen nyelvi segédeszközöm Szinnyei József 1884-ben megjelent Finn–magyar szótára volt. Ma, 65 év távlatából is mosolyogva emlékszem vissza a képtelen vállalkozásra. Tessék elképzelni: néhány hónapos nyelvtanulás után, az idegen nyelvű szótári részre támaszkodva megkeresni a magyarul kigondolt első levél szavait! De egy hét alatt megszületett a féloldalas levél, gyorsan megjött a válasz is rá egy igen szép leány fényképével. Aztán 1943 karácsonyára Kirsti levelezőtársam a távoli Helsinki belvárosából kis könyvet küldött ajándékba. Mika Waltari, olvastam a számomra ismeretlen szerző nevét, majd a könyv címét: Maunu-lánya, Kaarina.
Hozzáfogtam a fordításához, az első fejezetet merészen el is küldtem az Athenaeum Kiadónak. Lelkiismeretesen kijavították, és egy hónap múlva, biztató sorok kíséretében visszaküldték. „Hajrá, fiatalember, lesz még ebből közlésre méltó fordítás!” – valami hasonló volt a kiadói vélemény. Aztán a finn nyelvtanulás és a fordítás folytatása helyett jött a bevonulás, a gyorsított kiképzés, a háború. A kis regény az ostrom alatt a kollégiumban minden holmimmal együtt odaveszett. Csak a régi szótár maradt meg. Ma is kegyelettel őrzöm. A levelezés folytatódott, és 1947 karácsonyán vaskos kötetet hozott a postás. Kirsti ezúttal Mika Waltari világhódító regényével, a Szinuhével lepett meg – nem kevesebb, mint 779 oldal! Egyetemi tanulmányaimat is befejeztem, mire másfél év alatt elolvastam. Természetesen finn–német szótár segítségével, amelyet kérésemre a finn Werner Söderström könyvkiadó küldött. De életem alakulása miatt kerek egy évtizedet kellett várnom első finn műfordításom elkészítésére. Levelezésem, sajnos, megszakadt: egy napon a hátborzongató hivatalba citáltak be, ahol ridegen közölték, vagy írok magyarul, vagy hagyjam abba a külföldi levelezést!

Szinuhe csaknem három és fél ezer éves története felejthetetlen élményt nyújtott. A szerző az Egyiptomi Birodalomban magabiztosan kalauzolta az olvasót, nemcsak a fáraó palotájában és Amon impozáns templomaiban, hanem a Nílus-parton, a végtelenbe nyúló, nyomorúságos negyedekben és a Holtak házában is, ahol a halottakat balzsamozták. Az ötvenes évek elején aztán fogtam magam, és a regény rövid tartalmával meg első fejezetének hosszasan „érlelt” fordításával felkerestem a New York-palotában az Új Magyar Könyvkiadó irodalmi vezetőjét. Igen művelt ember hírében állt; a náci–nyilas idők borzalmait franciaországi emigrációban vészelte át. Nacionáléjáról csak annyit árulunk el, hogy több nyelven beszélt, a fordítók közül pedig előnyben részesítette a teltkarcsúak fiatalabb korosztályát. Őszinte érdeklődéssel fogadott, átvette az irományokat, majd közölte, hogy rövidesen értesít véleményéről. Alig egy hónap múlva jött a jeges zuhany: az irodalmi vezető kijelentette, egyhamar látni sem akar. A Lityeraturnaja Gazeta előző heti számában terjedelmes cikk jelent meg a nyugati írók kiszolgáltatottságáról és nyomoráról. Szerzője egyetlen elrettentő példát említett meg: „Finnországban csak a bestseller Mika Waltari tud megélni írói jövedelméből…” A mai olvasót felvillanyozza a bestseller minősítés, de a proletárdiktatúra Rákosi-változatában, a marxi–engelsi–lenini–sztálini szóhasználatban ennek az angol szónak a jelentése „erkölcsi fertő, imperialista, bűzlő rothadás” stb. volt.
A Szinuhe magyar fordítását csak 1964-ben adta ki az Európa Könyvkiadó. Nem én fordítottam magyarra, mert a szerződés aláírása előtt „betelefonált” a gáláns kalandjairól ismert tudós miniszter, és a munkát az ő jelöltje kapta. Én viszont „vigaszként” megkaptam egy kezdő, a nyelvet akkor még gyatrán ismerő fordító munkáját kontrollszerkesztésre. Embertelen munka volt, az egészet át kellett írni, hiszen az ifjú titán fordítása szerint például a szerelmes Szinuhe a gyönyörű Nefernefernefer kerek térdét (finnül polvi) simogatta a melle (finnül povi) helyett. Aztán a könyv megjelent, és Lózsy János, a Népszabadság nagy kritikusa az egekig magasztalta a fordítást. De Mika Waltari soron következő monumentális műve, a Mikael mintegy kétezer oldalas, kétrészes történetének a fordítását már én kaptam. Kontrollszerkesztői munkám feledtette a kiadó illetékeseivel, hogy az ötvenes években nem vállaltam el a finn Väinö Linna szintén világhíres regényének, Az ismeretlen katonának a megcsonkított fordítását (a finn sebesültszállító autó megtámadásáról és a magatehetetlen sebesültek lemészárlásáról szóló fejezet kihagyását).
Ettől kezdve a Werner Söderström könyvkiadó már kérés nélkül és az író dedikációjával küldte el újabb regényeit, majd 1986-ban egy hónapra meghívott a finn oktatási minisztérium, hogy Helsinkiben tanulmányozzam a Finn Irodalmi Társaság Levél- és Fonotárának Mika Waltari életével és munkásságával kapcsolatos dokumentumait. Még abban az évben a Finn Irodalmi Társaság meghívott levelező tagjának annak elismeréséül, hogy az egész világon én fordítottam le a legnagyobb mennyiséget a finn irodalomból. Ők számolták ki: több mint hatezer oldalt.
A nagy íróval sohasem sikerült találkoznom. Amikor 1969 nyarán négy hónapig Helsinkiben dolgoztam, Mika Waltari valamelyik észak-olaszországi szanatóriumban lábadozott súlyos tüdőműtétje után. 1975-ben, amikor egy hetet a finn fővárosban töltöttem, felhívott telefonon, hogy fáradt hangon megköszönje a „tengernyi remek fordítást”. Aztán 1979-ben egy MTI-hírből értesültem elhunytáról.

A világtörténelem legnagyobb kalandora – ezt a címkét az ötvenes években a holland sajtó egyik ítésze ragasztotta Mika Waltarira, aki abban az időben a hajdani Egyiptomon kívül a hitújítás forrongó évtizedeiben vergődő Nyugat-Európába, a rohamosan terjeszkedő Arab Kalifátusba és a hódító oszmán-török birodalomba, majd az ostromlott Konstantinápolyba is elvezette olvasóinak egyre növekvő táborát. Hogy aztán az etruszk Turmot kísérjék el, egy földközi-tengeri kalózhajón Szicíliába, az utolsó királyát elűző Rómába, végül az etruszk Porsenna király hajdani városába.
Az 1908. szeptember 19-én született Mika Waltari még huszadik évét sem töltötte be, amikor a teljes ismeretlenségből berobbant a finn irodalomba A nagy illúzió című regényével. Párizsi útjára magával vitte a tervezett mű kéziratának első hatvan oldalát, hogy a többi kétszázat Párizsban írja meg, rendszeres, napi tíz kéziratoldalas, kemény munkával. A kéziratot még a francia fővárosból elküldte a kiadójának, és A nagy illúzió már ősszel a könyvesboltokban volt.
A kiadónak jó szeme volt: igazi sikerkönyvet vélt felfedezni, ezért már első kiadását ötvenszázalékos felárral adta. És elkapkodták, sőt fordítását a következő évben már a skandináv országokban is kiadták. Az ismeretlen szerző vakmerően a városi fiatalság romantikus illúzióit, a függetlenné vált Finnország új nemzedékének lázas útkeresését mutatja be három szerelmespár történetében. Valóságos rendbontásként hatott ez a finn irodalomban, hiszen művelői addig gondosan kerülték a városi élet mindennapjait, inkább a konzervatív vidéken, a falu- és a tanyavilág nyugodt konzervativizmusában kerestek témát. Kivétel csak az a néhány író volt, aki az első világégés, majd a véres finn polgárháború bemutatására vállalkozott. A nagy illúzió nemcsak a kritikusokat, hanem a finn közvéleményt is megosztotta. Az egyik tábor évtizedeken át rajongott „Mika” minden írásáért, a másik fanyalogva fogadta, és mindenekelőtt páratlan írói termékenységéért marasztalta el.
Waltari pályafutását költőként kezdte. Kereszted lábánál című, istenes verseinek kötete 19 éves korában jelent meg, de álnéven és szerzőtárssal több krimit és horrorkönyvet is írt. 1939-ben a Finn Nemzeti Színház pályázatán harmadik díjat nyert az óegyiptomi tárgyú Akhnaton, a napból született című drámájával. (Az egyistenhitet valló fáraó nevének írását csak később javította a ma ismert Ekhnaton változatra az egyiptológia.) E drámája egyébként „főpróba” volt a Szinuhe megírásához, amelynek témáját több mint tíz évig érlelte. A húszas évek egyiptomi sírfeltárásai annyira lebilincselték, hogy mindent elolvasott, ami finnül, svédül vagy németül az Egyiptomi Birodalomról megjelent. A finn–orosz téli háború, majd később Finnország belépése a második világháborúba késleltette a regény megírását. 1945-ben, ahogy kitavaszodott, vidékre telepedett, és egy tóparti nyaraló padlásszobájában négy hónap alatt (a napi tízoldalas normát szigorúan betartva) megírta a közel ezeroldalas kéziratot. És a háború utáni papír- és szakmunkáshiány ellenére Szinuhe története már 1945 karácsonya előtt megjelent. A következő évben svédül is kiadták, majd egy év múlva franciául (ez utóbbit Svájcban nyomtatták, mert a francia nyomdaipar még messze volt a talpra állástól).
A szerző harmincadik születésnapján európai hírnévnek örvendett, és a kiadója által rendezett ünnepségen az egyik újságíró azon kérdésére, hogy mit vár a negyvenedik születésnapjától, csak ennyit válaszolt: „Negyvenedik évemre világhíres leszek…” A kurta válasz látnokinak bizonyult, mert 1949-ben, alig néhány hónappal negyvenedik születésnapja után, Szinuhe megkezdte az Újvilág meghódítását is. Az Egyesült Államokban azonnal (és két évre) a bestsellerlista élére került, hogy tíz éven át a legsikeresebb tíz könyv között szerepeljen, majd a Metro– Goldwyn–Mayer jóvoltából monumentális, kétrészes, színes filmet is forgassanak a regényből. Azóta a Szinuhét, a javíthatatlanul idealista Ekhnaton fáraónak és nem kevésbé idealista orvosának szomorkás, de végül is optimista kicsengésű történetét több mint harminc országban és huszonhárom nyelven adták ki, többek közt héber, hindi, japán, sőt thai nyelven is. A lebilincselően fordulatos történet a második világháború után, majd a kezdődő hidegháborús években a reményeiket, illúzióikat vesztett emberekhez szólt olyan valósághű mese keretében, amelyről a kor legnevesebb egyiptológusai is felsőfokon nyilatkoztak. Elsőnek a francia Pierre Chaumelle a Szinuhéról írva egyetlen rövid mondatban foglalta össze véleményét: „Őszintén állítom, hogy hosszú ideje nem olvastam ilyen figyelemreméltó könyvet. Ebben a regényben egyetlen régészeti tévedésre, egyetlen anakronizmusra sem bukkantam.”

Mika Waltari nemcsak bámulatos alkotói termékenységével tűnt ki kortársai közül, hanem sokoldalúságával is. Ha áttekintjük írói pályafutását nyomtatásban megjelent első zsengéitől a hatvanas évekig, műveinek sorában a legkülönbözőbb műfajokat találjuk. Bírálóinak egy részét főként az zavarta, és zavarja még ma is, hogy ez a szokatlan bőség és műfajbeli változatosság „nehezíti tényleges értékének meghatározását”. Nyakatekert mentegetőzésük mögött valójában sznob finnyáskodás rejlik, mert Waltari szívesen írt krimiket, nem nézte le a lektűrt, sőt még a képregények verseit sem. 1939-ben megnyerte a skandináv országok közös detektívregény-pályázatát, megteremtve a szórakozott, kissé nehézkes Palmu felügyelő rokonszenves alakját Cselszövők című krimijében, amely tizenhárom idegen nyelven, köztük 1941-ben magyarul is (a Pengős regények sorozatban) jelent meg. A sikerkönyvből sorozat lett, a háború után is folytatódott, majd a filmvászonra került. Waltari írt regényei mellett két-két mesekönyvet és útleírást, hat verseskötetet, tizenegy ismeretterjesztő művet, huszonhat színdarabot, harminckét filmforgatókönyvet, illetve filmnovellát, és közben még arra is maradt energiája, hogy tizennégy szépirodalmi, illetve ismeretterjesztő művet fordítson le svéd vagy német eredetiből. Színdarabjaiból a legsikeresebb a Féktelen nemzedék volt (magyar fordításában a fordító és a lektor is a Neveletlen nemzedék címet adta a darabnak, holott a húszas évek jól nevelt, de forrongó, féktelen vagy zabolátlan nemzedékéről szólt.) Ezt a darabját két egymás utáni évadban tartotta műsorán a Finn Nemzeti Színház, hogy aztán az ötvenes években felújítsák. Végül kasszasikert hozó film is lett belőle. Filmforgatókönyvei közül A vándor keringője című romantikus történetét két éven át játszották a finnországi mozik.
Meg kell említenünk azt a rendhagyó művét is, amelynek a talán nagyképűen hangzó Akarsz író lenni? címet adta. Ez a kis könyvecske 1935-ben jelent meg, és a 27 éves író az ars poeticáját fogalmazta meg benne. Minden pátosz nélkül, közvetlen, csevegő hangnemben sorolja fel a leendő író nélkülözhetetlen adottságait, az anyaggyűjtés, az érlelés, majd a megírás lépcsőfokait, de nem feledkezik meg az író emberi és társaságbeli magatartásának követelményeiről sem. E kis könyvét hetek alatt elkapkodták, sőt anynyira népszerű volt, hogy példányai a nyilvános könyvtárakból is eltűntek.
Waltarinak volt egy „gyengéje” is, amelynek több mint negyven éven át hódolt, 1934-től 1975-ig, Asmo Alho, a közkedvelt karikaturista haláláig. Ez pedig a Kukori és Kikeri, a két leleményes kiskakas című képregénysorozat volt, amelyhez Mika Waltari írta a verses kísérő szöveget. Vallomása szerint kedvenc műfaja a kisregény volt, amelyet ő fejlesztett mesteri színvonalra a finn irodalomban. Ezeket csiszolgatta, szépítgette legtovább, és ezekkel gyűlt meg a legtöbb baja kiadójával.

Az évek múltával lelassult az alkotó lendületes munkája. Az ötvenes évek végén Szerencsés Félix című kisregénye jelezte, hogy teljes fordulattal viszszatért egész életét végigkísérő legkomolyabb problémájához, az istenhit, a vallásos meggyőződés és a kétely témájához. Két utolsó történelmi művében a keresztény vallás gyökereit kereste. Az ország titka című regénye Marcus Mezentius Manilianus, a művelt római tizenegy levelét tartalmazza, amelyekben a Kr. u. 30. év tavaszán Krisztus kereszthaláláról, majd a zsidók királyának prédikációs útjáról, tanításáról és csodáiról számol be kedvesének, Juliának. A másik regény, Az emberiség ellenségei (1964) a római császárság hanyatlásának időszakába, Caligula, Néró és Domitianus császár és az első keresztényüldözések korába visz el bennünket. Minutus Lausus Manilianus római szenátor számol be életéről a Kr. u. 46–79-es évekből. A három császár alakja növekvő ellenszenvet vált ki az olvasóból, aki eredeti magyarázatot talál a műben a keresztényüldözések kirobbanására. Waltari meglátása szerint az egyik okozója, legalábbis részben, a Rómában élő ortodox zsidók és a megkeresztelkedett „újzsidók” közötti olthatatlan gyűlölködés volt. A művelt szenátor sem válik lelkében egyistenhívővé, de családjával együtt mégis az arénában kell vértanúhalált szenvednie.
Félreértés ne essék: Mika Waltari mindvégig megmaradt hívő kereszténynek. A hit alapvető kérdéseire a világ különböző vallásaiban kereste a magyarázatot, hőseinek megnyilatkozásai egyetlen ismert vallás dogmáival sincsenek összhangban. Kétkedései közben is rendületlen istenhitét talán a legmegrázóbb formában A felhők című, formailag kötetlen versében foglalta össze, melyet az íróasztalfiókjának írt:

„Credo ut intelligam és
Credo quia absurdum.
Mindössze két oszlop,
de rájuk épül az emberi gondolatok
egész hatalmas boltozata.
A boltozatok összeomlanak,
De az oszlopok állnak
Tovább, rendíthetetlenül.
ezekre hajthatod még ma is megfáradt fejed
születésedtől a halálodig,
te gyönge vándor,
még ha elméd sohasem világosodnék is meg
az Ő vakító fényétől.”

Aquinói Szent Tamás „hiszek, hogy megértsem” és Tertullianus egyházatya „hiszek, mert képtelenség” gondolata beláthatatlanul távol áll egymástól, de mindkettő belefér a római katolikus egyházi gondolkodási körébe. Mert Mika Waltari meggyőződése szerint az ember alapvető tulajdonsága az istenhit, amelyet semmilyen izmus sem tud kiirtani belőle. A két szilárd oszlop erősebbnek bizonyul minden mulandó ideológiánál.

Huszonegy évvel Az emberiség ellenségei lefordítása után még egy feledhetetlen találkozásom volt kedvenc írómmal. Egy verőfényes novemberi napon, súlyos tüdőműtétem után összetörten, közönyösen ültem az íróasztalom mellett. Céltalanul kalandozó tekintetem az egyik könyvespolcon felfedezte Johannesz ifjúsága című posztumusz kötetét. Nagy nehezen levettem a polcról, hogy beleolvassak e művébe, amely voltaképpen Johannesz Angelosz című regényének első kézirata volt, de a szerző csak a négyszázadik oldalon döbbent rá arra, hogy hőse még el sem jutott Konstantinápolyba, amelynek ostromáról és elestéről akart írni. Hirtelen elhatározással a szekrényébe dobta a vaskos kéziratcsomót, új lapot tett az írógépbe, és Konstantinápolyban folytatta az utolsó Bíborbanszületett történetét. Kíváncsi voltam, vajon tizenhat éves szünet után mennyit felejtettem a finn nyelvből. Csak akkor ocsúdtam fel boldogan, amikor már majdnem egy oldalt töltöttem meg a könyv bevezetőjének fordításával. Aztán napokon át írtam. Kézzel, mert a műtét utáni forradás még gátolt a gépelésben. És februárra befejeztem az ötszáz oldal fordítását. Kézzel, napi tíz oldalt írva. A könyv 1998-ban megjelent az Európa Könyvkiadó gondozásában. Szép és áldásos lábadozásom volt…