– Az egyik kereskedelmi csatornán John Mitchell, a Holdat megjárt amerikai űrhajós azt nyilatkozta, hogy Uri Geller nem bűvész, hanem parafenomén, és hogy hisz az ufók létezésében. Ön miképp foglal állást?
– A kvízjátékokban, amikor a versenyző nem tudja a helyes választ, azt szokta mondani diplomatikusan, hogy jó a kérdés, de lám, már filozofálhatok is. A jó kérdésekre nincs válasz? Csak a rossz kérdésekre van válasz? Irigylem Kristóf Attilát a rovatáért, ezért kölcsönveszem tőle a válaszomat: én nem tudom. Nem tudom, hogy vannak-e ufók. A Nemtudomka egyébként kedvenc gyermekkori olvasmányom volt, és azt észlelem, hogy egyre gyakrabban kerülök vagy hoznak nemtudomkai helyzetbe. Leültetnek a képernyő elé, s egy nagy tiszteletű személyiség az arcomba vág olyan dolgokat, amelyek hangoztatásáért egyes akadémikusok kezében még mindig máglyáért kezd bizseregni a gyufa.
– És ha nem nézne televíziót?
– Az elszigetelődés politikája Amerikának sem tett jót. A rezervátum sem tesz feltétlenül jót az indiánoknak. Akit vagy amit a kommunikáció megölne, az kerül rezervátumba. Én elég erős vagyok ahhoz, hogy a „való világgal”, a valósággal való intenzív kapcsolatban is megőrizzem szellemi függetlenségemet.
– A független értelmiségi Sebeők János szerint akkor most görbül-e a kanál vagy sem?
– Hát ez az! A téridő görbülhet, a kanál nem. A görbült téridő tudomány, a görbült kanál meg áltudomány. Valószínűleg minden relatív. Szinte nincs olyan pillanat, amikor ne kellene választanunk valami közül. Eldöntenünk, hogy az adott anyag, módszer hasznos-e vagy sem, az adott hír igaz-e vagy sem. A természetazonos aromák, a valóságoshoz a megszólalásig hasonló álarcok egyre gyakoribbak. Az egyszerű ember nem képes eldönteni, hogy mikor tévesztik meg, mikor manipulálják és mikor mondanak neki igazat. Egy provokatív aktivista néhány éve New Yorkban kiállt az utcasarokra, s valami zöld lobogó alatt aláírást kezdett gyűjteni a dihidrogén-oxid ellen, mondván, hogy óriási a veszély. A dihidrogén-oxid jelen van a jegesmedvékben, a sarkvidékeken, a folyókban, a tavakban. Tiltakozz a dihidrogén-oxid ellen! Tégy ellene! – szólította föl az embereket. Vagyis a víz ellen, ami H2O, azaz dihidrogén-oxid. Végezetül egy kémiatanárnő szúrta ki, hogy vicc az egész. A megtévesztés ennyin múlik. Sohase tudhatjuk, nem vagyunk-e hasonlóképpen félrevezetve. Lehet, hogy a klímaváltozás elleni küzdelem is ugyanaz, mint a dihidrogén-oxid elleni tiltakozás. Brit tudósok naponta felfedezik a rák ellenszerét, miközben arat a halál. Ha valaki nem zárkózik el a világ elől, akkor szinte naponta újra fel kell építenie a személyiségét és a hitét.
– Meglehetősen borúlátó szavak. Ennyire ne volnának olyan biztos pontok, amelyekhez igazodhatnánk?
– Még a Combinóban is van kapaszkodó. Mi más ez, ha nem a derűlátás, a remény jele? A Combinóban a kapaszkodó, a lágerben a színház. Talán ahol a szeretet kezdődik, ott végződnek a kérdések. A kérdés mindig a bizonytalanság egyfajta jele. A törzshelyemen reggelente feltöltöm magam, no nem egy felessel, hanem egy jó erős kávéval. Amikor a pultosnőtől kérem a kávét, az például egy kérés és nem egy kérdés, de igaz. Hogy édesanyámat szeretem, az is igaz, és nem kérdés. Az sem kérdés, hogy magyar vagyok-e. Miközben a modern kozmológia szinte naponta „kínál meg” újabb és újabb genezisekkel, a világ teremtésének, létrejöttének újabb és újabb hipotéziseivel, amelyek közül szívem vagy eszem szerint választhatok, addig szűk körömben ott vannak a fogódzók, a szeretet és a hétköznapi becsület fogódzói. Ahogyan élek, az bizonyosabb annál, mint amit vélni és gondolni kényszerülök.
– Ön meglehetős határozottsággal áll ki időnként eretneknek tűnő véleményéért, ugyanakkor galamblelkű ember. Nem jelent ez meghasonlást önmagával?
– Konfliktuskerülő forradalmár vagyok. Ez részint filozó-
fiai, részint személyes okra vezethető vissza. Kezdjük a filozó-fiai oknál. Engem egyre inkább a folyamat és nem a történet érdekel, márpedig a folyamat csak a legritkább esetben írható le konfliktus gyanánt. Épp ez a baj, hogy korunk legmeghatározóbb folyamatait képtelenség valamiféle konfliktusként értelmezni, másról van szó. Harminc éve nem tudtuk még, mi a mobiltelefon. Most kétmilliárd embernek van mobilja. Mi ez? Konfliktus? Harc a maradók és a mobilok között? Hutu és tuszi, szerb és albán, zsidó és palesztin egyaránt mobiltelefonon intézi az ügyeit. Ez a valami az emberi viszonyoktól és konfrontá-cióktól, konfliktusoktól függetlenül terjedt ki. Erősebb a korszellem, mint maga a király. Ami pumpás dezodorra készteti Vilmos herceget és megengedte a tetűt VIII. Henriknek, nos, engem ez az erő érdekel főként, és nem az, amely párbajozni szólítja a feleket a hajnali mezőre. Filozófiailag a konfliktusban mint műfajban nem érzem a végső válasz reakcióját, ezért személy szerint sem kívánom művelni ezt a műfajt, amennyire nem művelni persze lehet. A konfliktus mint műfaj nem vonz, nem inspirál. Vannak, akik kifejezetten szeretnek perben, haragban állni a világgal. Akiknek éltető elemük a harc, a konfliktus. A napilapok hetedik oldalán is sok ilyen szerző akad. Vannak, akik úgy képzelik, hogy egy igaz ügy kizárólag oppozícióként, ellenvéleményként adható elő, hogy az igazság mindenképp valaminek a cáfolata, kritikája. Én nem kívánok a szó tágabb értelmében antifasiszta lenni, és nem anti-Dühringet szeretnék írni. Az axióma, az elméleti alap gránit és nem cáfolat. Elveimet lehetőség szerint sohasem mások ellenében fogalmazom meg, s olyan vitákba se megyek bele, amelyeknek indulati elhomályosultsága eleve garantált.
– Ehhez képest legutóbbi írásaiban személy szerint támadja a Nobel-békedíjas Albert Gore szenátort, mintha csak személyes ellenfelének tekintené.
– Ritkán eszem embert, ám ha egyszer mégis, akkor nagyon. Éppen, mivel ritkán megyek emberre, az emberfogás nem szokásom, ezért ha valakit személy szerint mégis megtámadok, annak alapos oka van. Tessék megfejteni, hogy egy természetvédő miért Albert Gore szenátort és miért nem Bush elnököt támadja. Visszatérve a dihidrogén-oxidhoz, azért, mert szerintem a mai antiglobalista álkultúra szellemileg éppoly üres és veszélyes, mint a globalizáció maga, s ennek az álkultúrának az emblematikus figurája Albert Gore szenátor.
– Gyurcsány Ferencnek is „odapörkölt” már egyszer-kétszer.
– Annak is megvolt a maga helye és súlya, amikor kifakadtam: ne radikalizálj tovább, Fletó! És némelyek ismét csak eltöprenghettek, itt van egy ember, akinek szava se volt a pufajkás Horn Gyulához, de beszól Gyurcsánynak. Vajon miért?
– Önt az írószövetség a legutóbbi közgyűlésén választmányi taggá választotta. A magyar írótársadalom akar-e és tud-e felelősséget vállalni a mostani helyzetben? Vajon megszületnek-e azok a művek, amelyek segítenek eligazodni az ön által felvázolt világban?
– Ezekben a kérdésekben, akár borostyánban a légy, ott van az utóbbi hatvan év magyar irodalomtörténete és pokoljárása. Merthogy óriási teher a magyar irodalmon, hogy politikai felelősséget várnak el tőle mindmáig, s persze az is teher, hogy a megírt vagy meg nem írt műveknek egyfajta messianisztikus, eligazító erőt tulajdonít az értelmiség. Ötvenhat szent hagyománya és az Aczél-kor torz öröksége valamiféle furcsa ötvözetté, baljóslatú ólomfigurává jegecesedett lelkünkben, és gátolja az igazi feloldódást a szabadságban. Meglehet, a szellemi rendszerváltás késik a leginkább.
– Ez alatt mit ért?
– Azt, hogy az irodalom lélektanilag ma is politikai jelenség, míg a festészet például művészeti jelenség. Az irodalom mindmáig a politikai konfliktusok szimulációs terepasztala. A tábornokok a pártpolitikusok, a térképtankok meg az írók. A politika jelenléte persze olykor nagyon áttételes. Nincs direktíva, nincs pártközpont, csak épp veszedelmes viszonyok vannak. Azt látja az ember, hogy kőkemény verseny folyik, és egyesek valószínűtlenül gyorsabban futnak – futnak be – ebben a versenyben, mint mások. Ha mindez Pekingben történik, akkor megszólal a kisördög: dopping. Ennyire gyorsan futni dopping nélkül lehetetlenség. Van irodalmi dopping, de – akárcsak az EPO – nehezen kimutatható. Hisz a futtatott és doppingoló írók amúgy nem tehetségtelenek, ám mintha működne egy királycsináló centrum, amelyik megmondja: ki lehet író és ki az, aki csak írhat. Ki képviselheti reprezentatív mintaként a magyar irodalmat a frankfurti könyvvásárokon, és ki az, akit a terjesztők első polcra tesznek. A siker persze mindig igazságtalan. Sok a gyermekíró és kevés a Rowling. Lehet, hogy amit, akit mi értékesnek vélünk, az valami miatt mégse kell „kint”. Szerintem Határ Győző nagyobb író, mint Kertész Imre. Legalábbis hozzám közelebb áll az ő munkássága, és meglep, hogy Londonba szakadva sem sikerült a világot meghódítania. Mintha ma egy magyar írónak a világot csak Németországból kiindulva lehetne meghódítani. S akkor a kultúrfinanszírozás gyalázatáról nem is beszéltünk.
A magyar író sértett és megosztott közérzete tudniillik nagyrészt a kultúra finanszírozásának megoldatlanságából fakad. A politikai hatalom ahelyett, hogy korrekt finanszírozással legalább a minimális lehetőségét biztosítaná az irodalmi műhelyek, folyóiratok és szerzők számára a jelenlétnek, azt mondja: mosom kezeimet, ítélkezzetek magatok fölött. A szakmai kuratóriumokban pedig a régi reflexek, erőviszo-nyok működnek, az oszd „el” és uralkodj elve.
– Ön betöltötte ötvenedik életévét. Meddig akar még élni?
– Ez tetszik. Ez az udvariasság, igen, így még sohase kérdezték, ilyen szemtelenül, de akkor hadd legyek én is szemtelen és mondjam meg a „tuti frankót”: örökké. Igen. Ha valaki felajánlaná, hogy méltósággal, nem fájdalomban, nem szenvedésben, hanem emberként örökké élhetek, akkor habozás nélkül belemennék. A halhatatlanság az ember mitológiai alapállapota. Popper Péterhez hasonlóan a görögök is tudták: a halál botrány, de a Biblia szerint is büntetés a halál. Rám is kiszabták a halálbüntetést, pedig ártatlan vagyok. Az enyhítő körülmény: Jézus Krisztus. A feltámadás reménye.
– Ön születésnapján visszatért egy korábbi színhelyre, az állatkertbe, és ott örökbe fogadott egy teknőst. Ha jól emlékszem, tizenkilenc éve még a párducketrecben ült. Akkor párduc, most teknős. Miért?
– Egyesek Trabantról Mercedesre, én párducról teknősbékára váltok. Egyébként a párducketrec, amiben akkor ültem, már nincs meg. Nem volt hova visszatérnem, és ez jó hír, mert azt mutatja, hogy legalább itt sikerült lebontanunk a rácsokat. A Fővárosi Állat- és Növénykert sokkalta humánusabb, mint volt tizenkilenc éve, rossz hír viszont, hogy a trópusi őserdők és általában az élőhelyek változatlanul pusztulnak. Akkor a párduccal azt szerettem volna jelképezni, hogy az ember egy nagyragadozó, földünk legveszélyesebb, leggátlástalanabb ragadozója. A párduc az emberiséget szimbolizálta, most viszont a teknős inkább engem. A maga lassúságával, no meg a páncéljával, amely állja a támadásokat. És ne feledjük, hogy 2008 a béka éve. Igaz, a teknős nem béka, de hát a Jónás könyvében emlegetett cethal se hal. Nüanszokra nem adunk.
origo.hu
Nézőpont Intézet: Orbán Viktor csapdába csalta az ellenzéket
