Aki elolvassa a Beszélő júniusi számában Révész Sándor helyes gondolkodásról és következetes világnézetről szóló írását Márai ürügyén, és mindent úgy is hisz el neki, ahogyan az tálalva vagyon, az könnyes szemmel ereszti maga elé a folyóiratot: lám, hát már senkiben sem bízhatunk. Itt van, tessék, már ez a Márai is antiszemita. Kígyót melengettünk a keblünkön. Pedig még film is készült róla a magyar adófizetők pénzéből.
De ha egy cseppet kritikus szemmel olvasunk, akkor némely dolgot igen különösnek fogunk találni. Itt van már az alcím: „Márai Sándor használatáról és használhatatlanságáról”. A használat: rideg követelmény. A használhatatlanság: kemény állítás, amelyet aztán sajátos logikai és erkölcsi bakugrásokra kényszerülő bizonyítási kísérlet követ. Eddig azt hittem, egy író nem gyomirtó és nem öblítőszer, hogy tanácsokat osztogassunk a használatáról. Ami pedig Márai használhatatlanságát illeti, erről csak annyit: egy író „használhatósága” mindig a befogadói intellektustól függ. Ami az egyiknek kincs, a másiknak kacat.
Első olvasásra úgy tűnik, mintha a szerző valójában csak az idézetek használatáról elmélkedne, de a cím mérgezett nyila ekkor már ott rezeg a szügyön talált olvasóban. Hogy később ettől kap-e vérszemet a szerző, vagy csak indulatai ragadják el egy Márait elemző, már-már becsmérlésbe torkolló kritikáig, azt nem tudom. Mindenesetre szomorúnak tartom, hogy nem érzékeli: egy író karakterológiája semmilyen szinten nem vezethető le sem naplójegyzeteinek kiragadott mondataiból, sem azokból a bonmot-kból, amelyek neve alatt különféle aforizmagyűjteményekben, irodalmi idézettárakban föllelhetők. Nincs, nem létezik olyan értékelő igénnyel írt mondat, amely elvonatkoztathat az életműtől. Miről beszél az, aki egy életművet zárójelbe tesz? Miféle sötét korszakban vagyunk, hogy az életmű leszámításával egy író értékelhető marad?
Az írónak vajmi kevés köze van ahhoz, hogy mit, mikor, kik és hogyan fognak tőle idézni. De ez minden korban így volt. Petőfit hányfajta kurzus hányféle politikusa használta jó egészséggel! Haynau talán nem, de Rákosi vagy Kádár már boldogan.
Ráadásul Révész Sándor cikke, mondhatni, utánlövés. Ugyanis Márai „antiszemitizmusáról” (azért teszem idézőjelbe, mert a zsidók iránti kritikus attitűd nem azonosítható egy gyűlölködő, ideológiailag terhelt magatartással) már évekkel ezelőtt megjelent egy mű. A könyv, amelyet Révész is megemlít, 2002-ben látott napvilágot, szerzője Beke Albert, a mű címe: Márai Sándor a magyarságról és a zsidóságról. Beke közepes tehetségű írónak tartja Márait, amihez természetesen joga van – nekem, remélem, sokadmagammal, ennél jobb a véleményem. Könyvében módszeresen elemzi Márainak mind a magyarságra, mind a zsidóságra tett pozitív és negatív megjegyzéseit. Révész cikke ugyan A teljes naplóra hivatkozik, nem is vonjuk kétségbe, hogy kritikájának apropója a hiánytalan Márai-szöveg megjelenése, ám aki ismeri Beke Albert könyvét, az mégis úgy érzi, hogy Révész az ő 2002-ben megjelent állításait rendezi át, majd önti le csípősebb liberális dresszinggel.
Hogy Beke könyve miért nem vált 2002-ben vitatémává, arra csak tippjeim vannak. Akkor a jobboldal eléggé maga alá került, amúgy is csak akkortájt kezdett rájönni: ha nem tanulja meg, hogy ami a szellemi életben történik és fontos, azt önállóan is tudnia kell tematizálni, akkor az lesz a büntetése, hogy örökké csak reflektálni fog. Tény és való, hogy Beke könyvének állításai, azaz a magyarságról öszszeszedett kellemetlen s a zsidóságról összegyűjtött, még annál is kínosabb Márai-mondatok nyomán egy tisztultabb Márai-portré mintha egyáltalán nem kellett volna 2002-ben senkinek. Úgy tűnik, az a könyv a jobboldal ingerküszöbét nem érte el, a liberálisokét pedig túlságosan is meghaladta.
Hogy most miért lett téma A teljes napló ürügyén Márai „hiányzó világnézete” és nem hiányzó „antiszemitizmusa”? Talán a nyár miatt. Ilyenkor még az antifasiszta harc is izzadságszagú. Valami extrát kell ilyenkor kitalálni. Például lelökni egy külföldön kifejezetten elismert huszadik századi magyar írót a Parnasszusról a szemétdombra. Az ilyesmi még a magyarok rasszizmusának bebizonyításánál is bizsergetőbb.
Révész azt állítja Márai naplójáról, hogy az „nem nagyon alkalmas semmire, mert a részek nem állnak össze – mélyebb és tartalmasabb – egésszé. Amilyen jól használhatók a rész-Máraik mindenre, annyira nem alkalmas a teljes Márai semmire.” Nem tudom, írt-e valaha naplót Révész Sándor, de ha nem, akkor stúdiumaiból talán tudja: a napló az a műfaj, amely esztétikai természete szerint nem állhat össze egésszé. Mert lényege nem az „egész”, hanem a „részek”.
*
Mert napló mindig a reflexiók, az ön- és a valóságanalízis kimondott-kimondatlan igényével íródik. A napló valahol mindig torzó. Nem kísérlet a megragadhatatlan megragadására, mert az a műalkotás. A napló a megragadhatatlant benne hagyja a megragadhatatlanságban, és úgy verbalizálja. Nem véletlen, hogy a legtöbb író a naplóját mellékesen, azzal az igénnyel vezette, hogy azt majd valamikor fölhasználja, ezt vagy azt a részt valahová beépíti. Aztán ez vagy megtörténik, vagy nem. A napló önálló életre tud kelni, tudja bitorolni is az alkotó energiákat. Bele lehet szeretni, lehet függeni tőle, mint a drogtól. Hatalmas és sokszor igen kellemetlen eszköz a megismerésben és az önmegismerésben. Márai naplója is ilyen. Nem kontrollál, nem fegyelmez. Leírja, ahogy jön. Ez a szép benne. Hogy nem suvikszolja a mondatokat. Azok ott vannak, tisztán vagy éppen sárosan. Néha félbehagyva, máskor elharapva. Időnként pedig véresen, nyálkásan. Ahogy kicsusszantak az intellektusból, vonszolva még a köldökzsinórt.
De Révész Sándor ezt nem így érzi. Szerinte „akik balról jobbra és akik jobbról balra csapkodnak Máraival, többnyire megegyeznek abban, hogy Márai polgári társadalomeszményt képvisel. Csak az a vita tárgya, hogy a csapkodók közül ki szolgálja ezt az eszményt és ki árulja el. Csakhogy Márai ilyesféle eszményt egyáltalán nem képvisel” – ezt a szigorú verdiktet olvashatjuk az Egy polgár vallomásai írójáról. S a tetejébe még ezt: „Nem híve azoknak a társadalmi rendszereknek, melyeket a társadalomtudomány és a politikai közbeszéd polgári jelzővel illet.”
Szóval Márai nem képvisel polgári eszményt, és nem híve a polgári társadalomnak. Csak a hatásvadászat kedvéért írta hát a következőket a Föld, földben: „Polgárnak lenni soha nem volt számomra osztályhelyzet – mindig azt hittem, hivatás ez. A polgár számomra a legjobb emberi tünemény volt, akit a korszerű nyugati műveltség alkotott, mert a polgár alkotta meg a korszerű nyugati műveltséget, amikor egy elöregedett társadalmi hierarchia megsemmisült, egy megbillent, tótágast álló világrenden belül a polgár teremtett egyensúlyt.” Ha elfogadom Révész állításait, akkor csak valami tudatzavar írathatta le Máraival az iménti sorokat.
Révész Sándor zárt rendszerű gondolkodásának belső törvényeiből egyébként valóban az következik, hogy ha Márai nem képvisel semmilyen polgári eszményt, és nem híve a polgári rendszereknek, akkor ez az író tényleg „teljesen használhatatlan”. Ha úgy olvasnék Márait, mint Révész, én is csak kapkodnám a fejemet. Homlokomra csapnék olvasás közben: Miket ír ez a szerencsétlen ember! Hol szereti a zsidókat, hol meg nem. Hol szereti a polgárt, hol meg kevésbé. Hol elismeri az orosz géniuszt, hol pedig a bolsevizmust tartja a legnagyobb veszedelemnek. Hol keserű bírálattal viszonyul a keresztény-nemzeti vonalhoz (itt könnyeznék egy kicsit, mint hithű jobboldali), hol pedig a bosszúállás helyett a háború után a zsidóknak a keresztény magatartást javasolja (itt büszkén domborítanék).
Nagyon megértem, hogy ezektől az ellentmondásoktól Révész Sándor szinte megőrül. Neki ezek olyan iszonyatos következetlenségek, amelyektől egy rendben tartott íróagy már régen engedelmesen felrobbant volna. S attól kezdve nincsen probléma. Márai ehelyett élete végéig használta az agyát. Reflektált a korra. Egyszer szerette a zsidókat, máskor meg az agyára mentek. Egyszer remekművet írt a polgárról, máskor pedig éles és dühödt kifakadásokkal illette. Negyvenötben pedig képes volt néha bizakodni (lásd még: életösztön), hogy hátha nemcsak szörnyűségekre van kilátás, hanem talán valami jóra is, és még az orosz katonatisztben is az embert kereste s látta meg. Aztán, hogy ez oly hamar elmúlt, abban, ismerjük el, a leghathatósabban a felszabadító Vörös Hadsereg és viselt dolgai segítettek neki.
Nehéz vitatkoznom Révész Sándorral, hiszen én pont azért szeretem Márai naplóját, mert olyan sok minden van benne. Mert kusza és rendet akaró. Mert hol ítél, hol kétségbeesik. Hol elátkoz, hol fohászkodik. Hol magasra tartja az orrát, hol lehajtja mélyen a fejét. Nem fehér és nem fekete. Nála még a szürke is hol betonszínű, hol törtezüst, hol meg gyöngyfény. És akkor még a színekről nem is beszéltem. Engem elgondolkoztat, hogy noha Kassa, Márai szülővárosa a szíve közepén volt, mégis le tudta írni Horthy hadseregének bevonulását taglalva, hogy Kassára nehéz idők következtek, mert a cseh demokratikus fejlődés nagyobb léptékű volt, mint a magyar. Véletlenül került a kezembe egy baloldali elhajlással és kommunistaszimpátiával igazán nem vádolható volt ludovikás tiszt, Martin Kornél visszaemlékezése (Hadtörténeti Közlemények, 2007/1.), aki Márait talán nem is olvasva igen hasonló személyes emlékeket elevenít föl: „Csehszlovákiában bizonyos polgári demokrácia volt, ami jól megfért a kisebbség elnyomásával. Az 1938 őszén felszabadult magyarok, abban a hitben, hogy végre ők is megszólalhatnak, kifogásolták az új hazai adminisztráció egyes lépéseit” – meg is volt a következménye. Márai ugyanerről sarkosabban fogalmaz, mikor azt mondja, nem akkor vesztettük el Kassát, amikor az oroszok bevonultak, hanem már 1938-ban, „mert hoztuk a magyar méltóságosuram-szellemet egy városba, mely a csehek alatt megismerte a demokráciát”.
S nem a cseh demokráciáról, nem a Horthy-kritikáról, nem Kassáról és nem a bécsi döntésről való helyes gondolkodásról van szó – én Révész Sándorral ellentétben amúgy sem merészelnék senkinek sem leckét adni a helyes gondolkodás mikéntjéről. Mindössze példán érzékeltettem, hogy egy író, úgy értem, egy igazi író mégoly indulatos és sokszor abban a pillanatban nem is egészen érthető reflexiói később még nagyon izgalmasak lehetnek. Meg hát legyünk őszinték: nekik, az igaziaknak van a legtöbb esélyük arra, hogy később is érdekesek, olvasásra méltók maradjanak. Kiderülhet, hogy az írónak azt a furcsa benyomását, azt a különös, indulatos mondatát, igen, éppen azt, amelyik olyan igazságtalannak hatott, hát valamiért nem mégis azt jegyeztük meg? Talán éppen ez az, ami az irodalom végtelen gazdagságát jelenti, s amire, ha nincsen bennünk érzékenység, akkor jobb, ha háttérben maradunk. Ha nincs fülünk az irodalomhoz, jobban teszszük, ha nem mi írunk A teljes naplóról. S jobban tesszük – hogy ne csak Révész Sándort pécézzem ki –, ha dicsőséges tudományos pályánk ellenére visszautasítjuk a Népszabadság fölkérését a Szolzsenyicin-nekrológ megírására. Mert az a nekrológ rég kultúrbotrány lenne, ha szellemi életünk egészségesebben működne.
Márai 1946-os naplójában jegyezte le a következőket: „A zsidókkal baj van. Nem az a baj, hogy a sok szenvedésből és nyomorúságból nem tanultak semmit – ki tanult valamit? Senki. Nem, az a baj, amit tanultak. Megtanulták a fasizmust, s a maguk zsidó módján csinálják tovább.” Ma már nagyon sokat tudunk az ÁVO-nak nemcsak a valódi funkciójáról, szerkezetéről, hanem aktív működtetőinek, vallatótisztjeinek mentalitásáról, élettörténetéről is. S vajon csodálkozhatunk-e, ha az ÁVO karmai közé került emberek és családtagjaik, leszármazottaik ezeket a mondatokat ma sem az antiszemitizmus tanúságtételeként, hanem az igazság hangjaként olvassák? Révész éppen a fenti naplórészlettel kapcsolatban írja le: „Ez a szöveg nem is lehetne antifasiszta, ha nem lenne egyben antiszemita is.” De lehet-e, érdemes-e így viszonyulni Máraihoz? Valóban ilyen egyszerű lenne a képlet: Márai nagy ravaszul úgy volt antiszemita, hogy közben azért igyekezett antifasiszta is lenni?
Révész szerint Márai „antimagyar, antinémet, antiszemita” volt. (Nem sok ez?) Szokás Márai érzékenységét a zsidók szenvedéseire felesége, Matzner Ilona (Lola) származásával magyarázni. Az ilyesmi nyomós indok, el kell rajta gondolkodni, de végső soron nem érv. Ahogyan az antiszemitizmus ellen sem érv, hány zsidó barátunk van, akiket nagyon szeretünk. Márainak nem a családi kapcsolataiból, hanem a gondolkodásából, a gondolataiból, végső soron a műveiből következik az, hogy nem volt antiszemita. Viszont rendkívül kritikus volt – akár a zsidókkal szemben is. Miért lettek volna ők kivételek a számára?
Szabad ember volt, mert annak érezte magát. Amikor már nem érezte magát szabadnak, elment. Miért éppen a zsidók jelentettek volna számára még a naplójában is tabu témát, ha – mint a Beszélő cikkírója is utal rá – kíméletlen kritikája, iróniája számára nem volt kivétel sem a magyarság, sem a németség, sem a polgárság? Csak szabad ember írhatta le a következőket: „A zsidóság nagy általánosságban, San Franciscótól Moszkváig, történelmének legveszedelmesebb játékát játssza, amikor kollektíven vádat emel mindenki ellen, aki nem zsidó. Egy napon tudatosítják ezt az emberek. Tragikus nap lesz, de bosszút akkor sem akarok.” A bejegyzés 1948-ból való, de ma sem tanulság nélküli.
Révész Sándor írásának és általában is a zárt rendszerű gondolkodásnak a fő baja az, hogy mindazt, amit hibátlanul észrevesz, hibásan értékeli. Ebből adódik aztán, hogy írásából olyannyira kilóg az aktuálpolitikai lóláb: „A mai magyar jobboldal hamisságát nem az mutatja, hogy nem tiszteli szentként Márait, hanem éppen az, hogy tiszteli!” Egyre fárasztóbb ez az avítt liberális attitűd, amely gátlástalanul feltételezi a mai jobboldaliakról, hogy azt sem tudják, eszik-e vagy isszák Márait, mégis körbetáncolják, mint a vadak.
Nem meggyőzőek Révésznek a kommunizmus–antikommunizmus témában írt fejtegetései sem. Hiába próbálja bedugni Márait az „ő is kommunistaként kezdte”-féle ketrecbe, mert egy tizenéves fiatalember első írásos próbálkozásait komoly ember nem tarthatja kommunista eszmei múltnak. (Az ifjú Márainak néhány, a Tanácsköztársaság idején írt cikkéről van szó.) Megjegyzem, elég reménytelen vállalkozás Márait úgy beállítani, mint aki csak viccből, helyenként volt antikommunista. Ez túl magas labda, még Révész Sándor sem érdemli meg, hogy lecsapjam. Csak megemlítem, hogy Márai nagyon korán, már a húszas évektől kezdve következetesen és szenvedélyesen kritizálta a szovjetrendszert és főleg a bolsevikokat. Érdemes megismerni a húszas–harmincas években az orosz és szovjet témákban született publicisztikáit: mit írt Sztálinról, Leninről, Trockijról, hogyan viszonyult a bolsevikokat fényező nyugati baloldaliakhoz vagy a gazdasági perekhez. Ajánlom e témában Révész Sándor figyelmébe az Oroszország – Márai Sándor szemével című könyvet.
Ma már számtalan visszaemlékezésből – s korántsem csak az áldozatokéból – tudjuk, hogy valóban létezett „zsidó bosszúvágy”, vagyis a szemet szemért, fogat fogért jegyében megtorolni másokon, bárkin, nem zsidón, akár ártatlanokon is az elszenvedetteket. Márai ezt a jelenséget kivételes érzékenységgel figyelte. Lola származása révén Márai nemcsak a témában, hanem a miliőben, az emberi környezetben is ismerős és bizonyos értelemben érintett volt. Kiélesedtek az érzékei. Nemcsak a védelmi reflexei (számos idézettel illusztrálhatjuk nácizmusellenességét), hanem a kritikai reflexiói is erőteljesebben működtek – lélektanilag ez tökéletes képlet.
Egész irodalmunk telis-tele van életműveken belüli ellentmondásokkal. Adynál is össze lehetne számolni, hányszor fordult népe ellen, és hányszor sírt a magyarságért. Találhatunk nála nemcsak Tisza-ellenes, hanem Tisza István iránt szinte csodálatot kifejező mondatokat is. A zsidósághoz való viszonya sem egyszerű képlet – de mennyivel árnyaltabban közelít hozzá Kőbányai János (utószó az Egy keresztvetés történetéhez), mint Révész Sándor Máraihoz.
Ha valaki összeszámolná, nincs kizárva, hogy Adynál a magyarságostorozó szavak lennének többségben a magyarság melletti hitvallás ellenében. Számít ez? Változtat ez bármin? Révész Sándor Beke Albert kutatási adataira utalva közli, hogy naplójában Márai ötvenkilenc alkalommal tett zsidóellenes kijelentéseket. Mit kezdjünk vele? Most jobb lenne nekünk, ha csak huszonkilencszer fordult volna ez elő? Vagy rosszabb, ha hatvankétszer?
Nem egészében, nem a maga teljes bonyolultságában kellene megértenünk egy Adyt vagy egy Márait?
