Vörösmarti elégia

L U G A S

Üldögéltem a bezdáni Duna-parton, ősöreg platánfák alatt, és csöndes órát töltöttem a halászcsárdában a nyár végi kánikulában. Különös otthonosságú hely; váratlanul úgy észleltem a csobogó, lustán csapdosó víz mellet, mintha száz éve laknám, ismerném és tudnám titkait. Pedig sose jártam erre, a turisztikai főcsapások elkerülik, mások viszont nem – az Eszék–Buda hadi út tengelyében állandó háborúk pusztították, dúlták és tépték apró darabokra. Török és rác, kuruc és labanc, császári, orosz és csetnik, legújabban, alig egy évtizede, a szerb–horvát háború katonái. De most csönd van, forró szeptemberi dél és béke – „itt legmélyebb a csönd, e népek találkozójának háromszögében, ahol a lankás domboldalról lecsurgó múlt emléke viaskodik a mával”. Már itthon kerül kezembe az elégikus versszöveg Csörgits József tollából, aki költő-politikusként a lehető legintenzívebben élt át harcot, halált és menekülést, délszláv háborút és következményeit.
Ülök Bezdánban, a kanyargós Duna bal partján, a bácskai oldalon, Délvidéken, Szerbiában. Lejjebb, szemben a Dráva-torok, ezt ugyan nem látni, a túloldali Batinát viszont igen, a dombokat, a kiskőszegi templomot és kissé messzebb tőle egy magas szobrot – itt kezdődik a hídon túli Drávaszög, Baranya vidéke. A Jugoszláviából kivált Horvátország. A valamikori többnemzetiségű Baranya vármegye, és most is mintha pannon szellők fújnának, a bácskai úton meg mindenfelé alföldi tájgéniuszok kísérnek: termékeny szántók, hatalmas, sárguló és végeláthatatlan kukoricások, errefelé holtágak és csatornák és csobogók és fokok, aztán ártéri erdők. Gazdag a táj, de itt már a víz az úr. Bezdán lakosságának a fele legalább ma is magyar – a Drávaszög, ahová igyekszem, pedig olyan hely, ahol a magyarság fokozatos térvesztése észlelhető, különösen az emlegetett ’91-es háború óta.
Át a hídon – a horvát oldalon vizsgálgatják a kocsit, kicsit csodálkozom rajta, de mindegy, a könyv, amely a szélvédő mögött lapul, megteszi hatását. Az én lányom is irodalmár, így a fináncnő, magyarul, pedig nem anyanyelve, Eszéken tanul, és magyarból fordít horvátba meg viszsza. És ez már Batina, Kiskőszeg – a régiek úgy mondták, hogy innét nyugatra fekszik az úgynevezett Belső-Drávaszög, a szőlősi Hegyalja (Szőlős: Hercegszőlős) – utalva nemcsak térföldrajzra, geográfiai helyzetre, hanem valami komolyabb és vigasztalóbb szőlőbeli reményekre is. (Vörösmart, Csúza, Hercegszőlős, Sepse, Kő és Karancs tartoznak a szorosan vett Hegyaljához.) De nomen est omen, Tokaj-Hegyalja, Arad-Hegyalja, Erdélyi-Hegyalja – úgy hallottam-olvastam és tudtam, hogy az itteni hegyaljai borok is minden szempontból nagyszerűek, különösen a fehérek; a termőtáj, a lösz alapú terroir kiváló adottságú, a helyi borkultúra ismert. Lábadi Károly egyik pompás munkáját, a Drávaszög ábécét például ámulattal forgattam a kanizsai írótábor nyugodtabb perceiben – hiánypótló munka, még a szőlészetéről szóló szócikkei is (legújabb könyvét, Boranyja, már egyedül a borászatnak szentelte). Innét is tudható, hogy a horvátországi magyarok 1940-ben még 70 ezren voltak, azóta a fogyás megállíthatatlan: az 1991-es adatok 25 ezres, a 2001-esek már csak 16 ezres magyarságról beszélnek. „Tárgyilagos rekviem a magyarság egy kicsiny csoportja felett”, írja a szerző, ám neves professzora, a szintén híres drávaszögi kutatásokat végzett Katona Imre kritikájában ráirányítja a figyelmet Lábadi egyik látszólagos ellentmondására, amelyben szerzőnk mégis a talpon maradás esélyeit latolgatja.
Vörösmart, ahová hamarost befutok, a legenda szerint magától Batinától ered – a kiskőszegi vár hajdani úrnője vörös hajú zsarnok volt, aki még az álruhás Mátyást is szertelenül magas révpénz fizetésére kötelezte – volna. Ám az inkognitós király megtagadta a fizetést, erre a kiskőszegi úrnő arcul csapta, és háromnapos szőlőkapálásra ítélte. De időben megjelentek az igazságtévő király poroszlói – erre a vörös hajú úrnő a vár erkélyéről szégyenében, ahogy mondani szokás, a folyóba veté magát, és testét a vörösmarti révnél halászták ki. Innét ered a legenda szerint Vörösmart neve. Amúgy, írja 1790-ben Vályi András, Mart „magyar és német falu Baranya Várm. a’ Belyei Uradalomhoz tartozó, lakosai katolikusok és reformátusok, fekszik Tsuza és Kis-Kőszeg helységeknek szomszédságokban, határja három nyomásbéli, búzát, rozsot, kukoritzát és zabot terem, erdeje van, legelője is bőven, midőn Duna áradása nintsen, szőleje is van, halászó tavai és viza fogó tanyái is vagynak, szarvas, és sertés marhákat is tartanak, e’ helység a’ Törököknek Magyar Országba való bé tsapások előtt nagy Város vólt, a’mint most is hajdani Várának sántzai látszatnak”. Vörösmart takaros falu, első látásra is többet mutat, mint vártam – a polgárosodásnak szép nyomaival; parasztpolgári portákat, házakat, sőt egész házsorait látni szép templomokkal. Az egész hegyaljai tájon éles fények és harsogó zöldek – szőlősorok közt kanyarog az út, itt-ott pompás gyümölcsös, néhol ugar, ahogy a faluban, Vörösmarton is tapasztalni elhagyott házakat. Pincesora, több is van belőle, pazar, bevágva a löszbe, fák közé a szurdokban – mint „otthon”, mondjuk Szekszárdon. Kint is szőlőérlelő a csönd, itt-ott már komótosan készülnek a szüretre – akivel beszéltem, noha a helyi szőlészet állapota érdekelt a leginkább, és szőlészeti vizsgálódást szerettem volna folytatni, hamar a politikára terelődött a szó: a magyarság helyzetére, a lakosság fogyására, elvándorlásra, elhagyatottságra, kihaló falvakra. Arról, hogy az anyaországban mennyire kevesen ismerik a Drávaszöget, nem tudnak, nem beszélnek róla, arról meg, hogy itt kiváló borok készülnek, pláne nem tudnak. De nem panaszkodtak, mert perlekedés nélkül is tudják a legfontosabbat. Tudják: bort termelni archaikus bizalom. Kóstoltam például Martin Károly olaszrizling–sauvignon blanc cuvée-jét: nyugodtan benevezhetné bármelyik hazai borversenyre.
Persze igaz így is, úgy is, a Drávaszög nem csak nekem terra incognita. Magyarkanizsán beszélgettem egy fiatal(abb) íróval, az áttelepült Apró Istvánnal, akinek Sepsén van a háza és megművelt szőlője, s akinek ’91-es novellája, az Ezer tőke sauvignon lényegében a hiány metaforájáról, a veszteség absztrakciójáról beszél tán a legerősebben. A pusztításról, a halálról, az új élet esélyéről. „Szétdúlt, kirabolt otthonom, gaz tarolta kertem üzen, és most már igazán fájni is tud: nem ültethettem el az ezer tőke sauvignont! Pedig volt idő, amikor a népi emlékezet századnyi távon is megőrizte annak a nevét, aki új szőlőskertet adott a világnak. Nemzedékeken átszövődő nemes befektetés. Ezen a tavaszon ezer tőke sauvignonnal kevesebb ver gyökeret a Drávaszögben, ennyivel szegényebb leszek barátaimmal, a világgal együtt.” Azóta az idő talán jóvátett valamit – a sepsei szőlőoltványok a helyükre kerültek-kerülhettek. Reméljük, nemcsak a valóságban, a lelkekben is.