A gazdasági kényszerpálya fogságában

Lassanként közhely, hogy a gazdaság teljesítményét tartósan meghaladó fogyasztás igazából elkerülhetetlen, mint ahogyan az is: a fokozatosan mérséklődő állami szolgáltatások miatt a lakosság életszínvonala megállíthatatlanul csökken. Mialatt a kormányzat rendületlenül hallgat arról, hogy a társadalmi feszültségek elviselhetetlen mértékig felerősödtek, miként az infláció napról napra gyorsul, és mind magasabb szinten állandósul. Mert érzékelhető módon a gazdasági veszteségek az árakba, illetve az államháztartás terhei és az elhalasztott döntések következményei egyaránt beépültek. Amiből persze egyáltalán nem következik, hogy bármiként le kellene szűkíteni – többek között – a teljesítményösztönzést, korlátozni a versenyt, tompítani a hatékonysági kényszert, valamint a társadalomból kiiktatni az egyéni felelősséget és kezdeményezőkészséget. Kétségtelenül ez megint csak rendkívül magas jövedelem-újraelosztásra épülne, amely végső soron mesterséges árszint fenntartásához vezetne, valamint eltorzítaná a bérek és a természetbeni juttatások arányát az utóbbiak javára. Holott a gyarapodás szempontjából meghatározó gazdasági növekedés az infláció három évtizede alatt alig mozdult előre. Így ha csupán egy-két százalék a növekedés, mindenképp visszaesésről beszélhetünk, hiszen a reál-munkajövedelmek alig haladják meg a rendszerváltozás előtti szintet. Vitathatatlanul a szegénység egyik mutatója az is, hogy legfeljebb hatvanmilliárd jut 180 ezer családra, ami egymillió ember utolsó esélye, hogy éhen ne haljanak.
Ugyanakkor szemmelláthatóan felgyorsult a jövedelem, a vagyon és a területi fejlettségi polarizáció, amelynek következtében a látszólag eddig nivellált pozíciókat soha nem látott különbségek váltják fel. Méghozzá annyira nagy intenzitással, hogy a területi és társadalmi megosztottságok visszafordíthatatlanul nőnek, aminek következtében olyan értelemben is kettészakadt az ország, hogy joggal beszélhetünk az egytizedes és kilenctizedes társadalom valóságáról. Az utóbbi években látványosan csökkent a széles értelemben vett és óhatatlanul megszokott biztonság a társadalomban és a gazdaságban egyaránt, aminek következményeképpen a gazdaság nyílttá váló veszteségei és a felhalmozott adósságterhek növekvő egyensúlyhiányhoz vezetnek. Ezért sem véletlenszerű, hogy a gazdaság alacsony versenyképessége, magas importigényessége, illetve a továbbra is túlköltekező államháztartás magas deficitje miatt gyorsan nő a hazai és külföldi adósságállomány, finanszírozási csapda alakul ki. Ám abban is mindenki egyetérthet, hogy az állam mérhetetlenül súlyos adóterhekkel köti gúzsba a kisebb-nagyobb vállalkozásokat, a sikeres vállalkozások révén felhalmozott gazdagság mégsem szivárog le a társadalom eresztékébe. S miután a társadalmi egyenlőtlenségek meredeken növekednek, ezzel egyszersmind egyre nagyobb teret nyer a szegénység és a nyomor, de több százezren vannak olyanok is, akik alacsony bérük vagy éppenséggel hiányzó jövedelmük miatt közelébe sem jutnak az adókötelességnek. Álom tehát, hogy az adóképesség növelése egy jottányit is változna, s még kevésbé, hogy így az adókedv növekedése bekövetkezett volna. Egészében is észrevehető, hogy az ország olyan stagnáló, visszaesésekkel tarkított pályára került, amelynek következménye a lassú leszakadás, a perifériára szorulás, s mindez a társadalomban nemcsak a latin-amerikai modellek jellemvonásait erősíti fel, hanem ugyanígy a balkanizálódás szimptómáit is. Még ha ez a negatív pálya csődszerűen nem is fenyegeti az országot, nyilvánvalóan mégsem kerülhető el lassú leszakadás esetén.
Ameddig azonban az infláció mérséklését főként formális kampányok szolgálják, nem pedig tartós – az infláció okait mérséklő – gazdaságpolitikai döntések, aligha várható előrelépés. Erre elsősorban az egyensúlyőrző gazdaságpolitika, a teljesítmények, a hatékonyság és a bérek összhangja, a megtakarítások valódi ösztönzése, az összehangolt monetáris politika, a monopóliumokkal szembeni következetes fellépés stb. terén volna szükség. Viszont kár lenne akárcsak egy pillanatig is tagadni, hogy a mégoly nyílt piaci viszonyok nyomán széleskörűen érvényesülő verseny felerősítette volna a teljesítménykényszert a gazdaságban. Vagy ennek révén számottevően nőtt volna a természetes ösztönzés a gazdasági hatékonyság javítására, a minőségi követelmények teljesítése az alkalmazkodóképességre vonatkozóan. Mert kétségkívül a hatalmon lévő politikai erőt változatlanul a gazdasági sodródás jellemzi, hiszen egyetlen területen sem indultak el gyökeres reformok, hanem inkább a gazdasági kényszerek hatnak, amelyeknek a megtörése elodázhatatlan.

A szerző szociológus, egyetemi oktató