Harmincéves az inflációs paradigma

Nagy hagyománya van hazánkban az utóbbi közel száz évben a pénzérték állami eszközökkel történő rombolásának. Az első világháborút követően a rövid életű bolsevik diktatúrának és az azt követő trianoni ország-szétdarabolásnak köszönhetően, egészen 1927-ig kellett várni arra, hogy stabil, nemzetközileg is elismert és elfogadott pénze legyen Magyarországnak. A második világháború utáni hazai hiperinfláció szerepel szinte minden állampénzügyekkel foglalkozó szöveggyűjteményben, mint negatív példa. Példa nélküli a fejlettebb világot felölelő OECD-országokban az is, ami hazánkban infláció tekintetében az elmúlt harminc évben történt.
Olyan évünk 1979 óta nem volt, amelyben a pénzérték romlása belül maradt volna a papíralapú pénzrendszerekben még elfogadhatónak tekintett háromszázalékos mértéken. Mindössze három évben mértek öt százalék alatti fogyasztóiár-emelkedést. Hét évben sikerült a rátát tíz százalék alatt tartani. A többi évek tíz százalék felett inflációt hoztak. Ezen belül hatszor húsz százalék felettit, és egy alkalommal (1991-ben) a ráta 35 százalékos volt. Joggal jelenthető ki, hogy az elmúlt harminc év magyar gazdaságpolitikája napi gyakorlatává merevedett az infláció.

Az első lépés 1979. július elseje
Az első masszív inflációs löketet a fogyasztói árak 1979-ben kapták. Július 1-jén szinte minden fogyasztási cikk ára számottevően emelkedett. Összhatásában a központi áremelések közel tíz százalékkal emelték meg az árszintet. Ekkor született meg a máig túlélő magyarázat is, ami szerint az áremelésekre azért volt szükség, mert sokkal többet fogyasztott az ország, mint amennyit megtermelt. A valós ok azonban már akkor sem ez volt. 1974–78 között elindult az ország nemzetközi eladósodása, amit a fizetési mérleg növekvő deficitje jelzett. Ez 1978-ban elérte az akkor riasztónak számító egymilliárd dolláros értéket. Természetesen a növekvő import nem nyugati fogyasztási cikkekben testesült meg, amiket az ország elfogyasztott volna, hanem olyan javakban, amelyek növekvő mértékű harmadik világbeli kereskedelmi hiteleinket alapozták meg. Ezek aztán soha meg nem térültek. Ennél is nagyobb terhek keletkeztek magán a halmozódó adósságon. A dollárgyengülés 1978-ban úgy találta az országot, hogy devizatartalékai gyenge dollárban, tartozásai pedig erős német márkában és svájci frankban voltak. Ráadásul az export döntő hányadát nekünk ugyancsak gyenge dollárban fizették, de az importért erős márkában és schillingben kellett fizetni. Több tíz milliárd forint értékű volt a veszteség (a dollár hivatalos árfolyama akkor 30 forint volt).
Az akkori pénzügyminiszter csak úgy állt el a felelős fejének követelésétől, hogy magasabb beosztást kapott. Ő lett a gazdaságpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes. A gazdaság- és pénzügy-politikai hibából adódó veszteség fedezésére nyúltak az áremeléshez, a fizetések reálértékének megkurtításához. Dönteniük kellett ugyanis, vagy az inflációt, vagy a növekvő áruhiányt választják, ami a felesleges vásárlóerőből adódott volna. Az akkori logika szerint ugyanis be nem vallhatták, hogy a felelőtlen külkereskedelmi ügyletek és az annál is hazárdabb eladósodás miatt rengeteg pénz odalett. Helyette azt mondták, hogy a nép többet fogyaszt, mint amit megtermelt. A következő évtizedben a módszer zavartalanul működött. Még a polgári oldal szóképes emberei is élnek időnként ezzel az elcsépelt szólammal.
A 80-as években jöttek az év eleji megszokott áremelések, a vállalatok exportkedvének fokozására pedig a forint sorozatos leértékelései. Az 1988-as adóreform óta újabb játéktér keletkezett a kormány részére. Az 1988. január 1-jén bevezetett adónemekkel mind a fizetések, mind a vállalati jövedelmek a kormány igényeinek megfelelően voltak kurtíthatók. Polgárjogot kapott az évközi módosítás is. A kibontakozó árliberalizáció miatt már csak a hatósági körben maradt áraknál (főként energiák) kellett a kormánynak rendszerint a karácsonyfa alá tenni az áremelést. A többit már a piac végezte el. Hosszú évekig rejtve maradt az inflációs politika igazi terhe, az adósságnövekedés. Ez úgy lehetséges, hogy a jegybank nem az elfogadott piacgazdasági normák szerint könyvelt. A forintleértékelésekből adódó árfolyamveszteségeket évtizedekig nem jelenítette meg a mérlegében. Azok úgynevezett vonal alatti tételként szerepeltek.
1996-ban, amikor már tarthatatlan volt a helyzet, a felhalmozott veszteségeket úgy zúdították az állam nyakába, hogy a műveletet adósságcserének nevezték el. Ilyen művelet valóban ismert, de a cserék egyenértékűek. A Magyar Nemzeti Bank és az állam esetében az állam valós többletadósságot vett a nyakába, de a jegybanknak nem keletkezett csereadóssága. Az állam újabb 2000 milliárd forint adósságot vett magára növekvő kamatterhekkel. 1997-től lehetőség nyílt arra, hogy végleg megszabaduljon az infláció által okozott károktól. Az 1998-as választási győzelem után a polgári kormány ezzel kiválóan élt is. Az antiinflációs politika 1998–2003 között volt érvényben, és kitűnő eredményeket hozott. Az éves pénzromlás az 1997-es 18 százalékról 2003-ra 4,7 százalékra csökkent. Javult a fizetési mérleg, a folyó költségvetés, csökkent az államadósság GDP-ben mért aránya.

Közpénzügyi Mohács 2003-ban
A kétszer száznapos vigalom fedezésére a Medgyessy-kormány reflexszerűen a régi módszerhez nyúlt. Meghirdette, hogy túl erős a forint, ezért le kell értékelni. Ettől kettős hatást várt, egyrészt az infláció felpörgését, ezáltal többlet állami bevételt, másrészt exporttöbbletet. Még több pénzre volt azonban szükség. Ezért az áfatarifákat is átrendezték a 2004-es költségvetésben. Értelemszerűen szinte minden magasabb tarifába került. Hosszú unszolásra a befektetői piac is elhitte, hogy baj van a forinttal, és menekülni kezdett. Annak érdekében, hogy semmi kétség ne legyen a szándék felől, a kormány és a jegybank közös döntéssel eltolta a forint mozgási sávját, ami gyakorlatilag 15 százalék körüli leértékelést jelentett. A pokol elszabadult, a tőke menekült. A jegybank rövid ugrásokkal a kamatot 6,5 százalékról 12,5 százalékra emelte. Történt mindez az ország uniós csatlakozásának előszobájában; amikor mások sikerrel valósították meg a pénzügyi konvergenciát, mi fénysebességgel távolodtunk a követelményektől. Amíg konkurenseink az adósságokért egyre kevesebbet fizettek, mi egyre több adósságért egyre magasabb kamatszázalékokat (2001–2006 között Románia 1,88 százalékkal, Szlovákia pedig 3,1 százalékkal olcsóbban jutott hitelekhez).
Csoda-e, hogy romokban az ország versenyképessége? A növekvő kamatteher egyaránt terhelte az államkasszát és a vállalkozókat is. A jóléti rendszerváltozás maszlagának bedőlve a háztartások is rohamosan adósodtak el abban reménykedve, hogy jövedelememelkedésük tartós lesz. Mohácsnál Tomori érsek hadvezetési hibái és az erdélyi vajda, Zápolya János kárörvendő távolmaradása vezetett a katasztrófához. 2003-ban a felelősségen a hivatalban lévő miniszterelnök és a jegybankelnök osztozhatnak, mert a kormány és a jegybank közös döntése volt a forint árfolyamsávjának leértékelése. Mohács után céltudatos védekezés helyett Buda bevétele következett 1541-ben. 2003 után is volt két év semmittevés, és jött a Gyurcsány-kormány, amelyet kártételeiben nyugodtan hasonlíthatunk Buda törökök általi bevételéhez.

Az inflációs paradigma haszonélvezői
és kárvallottjai
Józan fejjel azt gondolná az ember, hogy egy ország gazdaságpolitikájának célfüggvénye polgárai jövedelmének és vagyonának folyamatos gyarapítása. A gazdaság teljesítményének évről évre azért kellene nőni, hogy a megtermelt javak értékesítéséből keletkező jövedelmek gazdagítsák a polgárokat. A gyarapodás szempontjából meghatározó gazdasági növekedés az infláció harminc éve alatt ugyancsak laposra sikerült. A gyorsnak tekinthető öt százalék feletti értéket jószerivel csak egyetlen évben sikerült elérni (2000-ben). Évek sora szólt visszaesésről és stagnálás körüli 1-2 százalék közötti növekedésről (ezek a megszorítások évei). Az alacsony ütemű gazdasági növekedésnél is laposabbra sikerült a bérek és bérjellegű jövedelmek növekedése. Az egy munkavállalóra és a ledolgozott egy munkaórára jutó termelékenység meredek emelkedése ellenére a reál munkajövedelmek ma alig haladják meg a rendszerváltozás előtti szintet. A munkavállalók tehát abszolút vesztesei lettek az inflációs paradigmának.
Kiemelkedő sikerekről a hazai tulajdonosi osztály sem tud beszámolni. Távolról sem mondható el, hogy az emelkedő termelékenység haszna a magyar tulajdonosi kör vagyongyarapodásában lett volna tetten érhető. Tulajdonszerzésük a privatizációban és tulajdonfelhalmozásuk a termelési folyamat részeként egyaránt a folyamatosan inflációvezérelt magas kamatok akadályába ütközött. Olyan hazai tulajdonosi kör, amely legalább a régióban versenyképes lenne, nem jött létre. Olyan tulajdonosi kör sincs, amelyik legalább egyes hazai termelési szektorokat ural. Egyáltalán nincs hazai tulajdonosi részvétel a bank- és biztosítási szektorban. Az építőipari kivitelezés megaprojektjeit rendre nem hazai vállalkozások kapják. Az E-adminisztrációhoz szükséges hardver- és szoftverszállítók is csak kis részben hazai vállalkozók.
A munkavállalók mellé a hazai tulajdonosi osztály is feliratkozott a vesztesek közé. Az inflációs gazdaságpolitika alkalmazói a munkavállalóknak rendre azt mondják, hogy túl sokat fogyasztanak ahhoz képest, amit megtermeltek. A hazai termelékenységi mutatók azonban ennek az ellenkezőjét mutatják. A hazai tulajdonosi kör háttérbe szorulását divatos dolog a kisméretű hazai nyitott gazdaságra és a globalizációra fogni. Csakhogy ez is sántít, hiszen ugyanilyen környezetben más országok sokkal jobb eredményeket értek el. Erről szólnak a volt szocialista országok uniós csatlakozás előtti és utáni évei. Sorra hagynak el bennünket konkurenseink. Harminc év után joggal állapíthatjuk meg, hogy az inflációs paradigma hazai alkalmazói sem a hazai munkavállalók, sem a hazai tulajdonosi osztály érdekeit nem tartották szem előtt. A fokozódó problémák magyarázatára szolgáló hivatkozásaik a gazdaság nyitott és kiszolgáltatott jellegére, különféle nemzetközi szervezetek elvárásaira, elfogadhatatlanok.
Hasonló helyzetekben lévő országok ugyanis a közelünkben nálunk sokkal eredményesebbek. Azon, hogy az inflációs politikát kiszolgáló média még mindig dédelgeti őket, nincs mit csodálkozni, hiszen a pocsék árut nagyon kell reklámozni. A kérdés csak az, hogy lesz-e annyi politikai elszántság, ami véget vet ennek a három évtizedes kártételnek.

A szerző közgazdász