Iskolaszék

Rossz hír, megírni való. Rossz hír, azaz téma. Meg is írta az újság. Merthogy az olvasók fejében még mindig nem lapok vannak, hanem Az újság, így, nagy kezdőbetűvel. Az közölte a Havaria Presstől átvéve a következőket. „A Szerencsi Rendőrkapitányságra a napokban érkezett bejelentés, hogy a megyaszói óvodában elvitték az ott dolgozók pénztárcáit a bennük lévő értékekkel együtt. A bűnügyi nyomozók adatgyűjtése során hamarosan kiderült, hogy senki idegen nem járt az épületben, a tettest az óvodán belül kell keresni. Az eredmény azonban a tapasztalt rendőröket is meglepte: kiderült, hogy a bűntettet néhány óvodás követte el, akik megbízásra kutatták át a csoportszobákban talált táskákat. A megszerzett értékekkel ezután az udvarra mentek, ahol a kerítésen keresztül adogatták ki azt a megbízónak, aki még maga sincs 14 éves. A Szerencsi Rendőrkapitányság lopás miatt indított eljárást az ügyben.” A gyanúsítottak, mondjuk így, persze nem büntethetők. Ehhez tessék szólni! Elképzelem, ahogy a bűnügyi rovat a személyiségi jogokra való maximális tekintettel a Kovács Lacika vagy a Horváth Pityuka neve helyett csak monogramot ír – K. L. avagy H. P. – lásd: K. E. – értsd mint Kaiser Ede.
A globális fölmelegedés miatt a hóhatár egyre feljebb kúszik, a korhatár viszont egyre lejjebb. És nemcsak itt. Ez világjelenség. Tizenkét évesek erőszakolnak meg három-négy éveseket. Pöttöm Fritzl bácsik hidegvérrel megfontolt és meggondolt szadista bűncselekményei, amelyeket legföljebb körülményként enyhít, ám föl nem ment a krisztusi szállóige: nem tudják, hogy mit cselekszenek. Szerintem meg tudják. A mi lelki nyugalmunkat hivatott szolgálni a nekik tulajdonított tudatlanság. Olyan ez, mint amikor apu, amikor fiacskája betöltötte a tizennegyediket, elpirulva nemi felvilágosításba kezd, mondván, komoly beszédem van veled, fiam, mire a fiúcska odavágja: ne aggódj, papa, ritkán szakad ki a Durex.
A kriminalizált szélső értékek a nem kriminalizált középértékre utalnak, a megváltozott középérték torz kijelzései. Nem ússzuk meg, hegy ne gondoljuk át ez egyszer ismét, a huszonegyedik században, hogy mi is a gyerek. Minek tekintjük, és mi valójában, és hogy mi az összefüggés a kettő között, mármint a közt, aminek tekintjük, amilyennek láttatjuk és látni szeretnénk, illetve a közt, amilyen valóságosan – saját társadalmi, gazdasági és technikai evolúciónk következményeként. De nézzük előbb, hogy mi fán is terem a makk, avagy szalagcímben gondolkozva tisztázzuk: kié is a gyerek. Mióta van egyáltalán gyerek?
Szerintem a gyerek a felvilágosodás ajándéka. Megállt a kórházkapu előtt Rousseau, s az antiklerikalizmus mózeskosarába beletette a gyermeket. Addigelé nemigen volt gyerek. Voltak persze gyerekek, avagy inkább úgy fogalmaznék, hogy az embereknek volt gyermekkoruk, de a gyermek mint társadalmi probléma, pláne mint érdekcsoport vagy ízlésvilág, nem létezett. Eladdig a társadalom a gyermekkorral, illetve a terhességgel mint ritualizált exlex állapottal birkózott meg. Nem tekintették önelvű minőségnek. Jó példa erre a középkori festészet, amely képtelen volt még érzékelni a gyermeki test a felnőttétől különböző arányait. A középkori – még nem perspektivikus – táblaképekről cirkuszi törpékként bámulnak ránk a felnőttarányú gyermekek. Az, hogy a felvilágosodás előtti társdalom még nem nőtt föl a gyermekig, nem értette meg, hogy itt korántsem kicsinyített hasonmásról, hanem önálló minőségről van szó, jelentett egyfelől kiszolgáltatottságot, másfelől korai felnőttséget. A gyerekek ahelyett, hogy játszottak volna, dolgoztak. Nem volt előéletük, tüstént a valódi élettel kezdték. Ehhez képest a felvilágosodás alkotta gyermekkép diszkriminatív. Igen, igen, egyfajta diszkrimináció, „ageista”, vagyis korelvű hátrányos megkülönböztetés az, hogy a gyereknek más jellegű cipő, ruha, könyv jár, mint a felnőtteknek. Hogy sohase kaphatnak „igazit”, mert hisz gyerekek.
A gyermekek kiszakítása a nagycsaládból, beiskolázásuk, azaz korosztályos alapon történő kényszerű nevelőtáborba küldésük mind a felvilágosodás hozadéka, amely később romantikusan bővült Benedek Elek és Tutsek Anna gyermekkönyveivel, a porcelánbabák bávatagon bandzsa szemeivel és a tedimackók bumfordi szomorúságával. A huszadik század közepére a gyermek, a fiatal tökéletes bentlakójává vált az általunk számára teremtett világnak. Ebből a bentlakásos kollégiumból csak a felnőttkor jelentett szabadulást. Csak felnőttként lehetett átlépni a valódi világba, eldobni a tejfogakat, és harapni, jó mélyen. Így volt ez egész a beatkorszakig. Akkor aztán a fiatalok, ye-ye-ye, rádöbbentek: van más kiút is a bentlakásos kollégiumból, mint a felnőttség: saját jogon kell fiatalnak lenni. Miki egér szövetkezett John Lennonnal, és az eredmény: tömeges infantilizáció. A hippinemzedék mintegy nivellálni kezdte a való világot, a fiatalság szubkultúrája normatívaként, fertőző mémként beszüremlett a felnőttszférába. Minden lila lett egyszer csak, vidám, könnyed és laza. Puha lett minden, mint a rágógumi, és nevetségessé vált minden, ami karakán, következetes, elvhű és kemény. A komolyság fejedelmét egyszer s mindenkorra detronizálták. És az így szocializálódottak immár képtelenek voltak felnőni. Nem tudták, hogy kell. Harmincéves óriáscsecsemők, főzni soha meg nem tanult szinglik lettek jellemzőek az aktualitásra – egész az internetig.
Az internet a huszonegyedik század beatforradalma, de mást csinál, mint az. Nem a fiatalságot terjeszti saját magán kívülre, hanem az épp regnáló felnőttvilágot robbantja be a gyermekkorba, gyűri, tűri korhatár alá. Ami most történik, az paradox módon épp a középkor reneszánsza, épp a felvilágosodás előtti állapot egyfajta recidívája. Kezd ismét eltűnni a határ gyermek és felnőtt közt. Kezd ez a határ tarthatatlanná válni. Az internetet megismerő gyermek nem a neki külön kitalált mesevilágot ismeri meg, hanem azt a világot, amelyben később dolgoznia, boldogulnia kell. Nem az az igazi fő bűn, hogy óvodások parancsra mobiltelefont lopnak, hanem a korhatáros karika: tizenkét év alatt csak felnőtt jelenlétében. Álszentségünk a bűn, hogy nem érzékeljük a változásokat. Pedig nagy feladat vár korunk felnőttjeire: idegenvezetőknek kéne lenniük egy olyan megváltozott környezetben, ahol tulajdonképpen lelkük szerint idegenek.