Köznapló

Október 11., szombat
Szülőhelyem, Túrkeve kétszáz éve város. Erre mondják, hogy magánügy, s okkal. Kirakatba tenni, ami privát, és elvárni, hogy a másik is ugyanazt érezze, amit én: ízléstelen. Mégis muszáj ezt tennem, egy párhuzam sarkall rá. A kunok és a jászok alól kétszáz éve kiárulták a földet, most meg a mai magyarok feje fölül kezdik eladogatni az értékeket. Különbség alig. 1702-ben Lipót császár – egy idegen – adta el a Jászkun Hármas Kerületet a Német Lovagrendnek. Most ugyan honfiak kínálgatják a kórházakat, a vasutat, Bábolnát, a vízbázist, de honfi-e az, aki idegen érdeket szolgál?
Párhuzamot a múltból a jövőbe mutató kényszer jelent. Mert mit is tett Túrkeve s a megannyi kis-, nagykun és jász település? Csikorgatva a fogát pénzt gyűjtött, és visszavásárolta az udvartól, amit az elvett tőle. Nem tűrte, hogy vendégeskednie kell a saját földjén.
Engem mindez, az indulat mellett, amit az osztogató-fosztogató „honfiak” iránt érzek, bizakodással tölt el. Ha őseim daca eleven még, semmi kétség, hogy ami a miénk volt, az is marad. A bitang nyakasság nem enged igazán teret az idegeneknek ezen a szűk 93 ezer négyzetkilométeren. (Hahó, idegengyűlöleti szakfogalmazók! Vegyék csak bele bátran példatárukba a megátalkodott jászokat és kunokat is! Nevezhetik őket kirekesztőnek is, hiszen sosem adtak sarzsit az olyannak, aki nem tudta megmutatni öregapja sírját a temetőben. Petőfi Szabadszálláson tapasztalta meg, mit is jelent ez. Hogy ebben nincs tolerancia? Lehet. De gyökér, amely mélyen kapaszkodik a földbe, az van.)

Október 13., hétfő
Jörg Haider mindent nagy tempóban vezetett: a pártját, a tartományát, az autóját, a táncpartnerét. Két napja a szokásosnál is gyorsabb volt. Új kocsija lesodródott az útról, összetört, és neki vége lett. Halála módot ad rá, hogy szóljunk a módszerről. Pontosabban: a Módszerről. Jogcímet nem azért érzek erre, mert kilenc éve Villachban egy krigli sör mellett jót beszélgettem vele, és volt egy dedikált könyvem is tőle (valaki nem adta vissza). Többről van szó, mint személyes élményről, bár az, hogy Haidert okosnak láttam, megnyerőnek és udvariasnak, hatással volt rám. Főleg az utóbbi.
Haider pártja akkor – 1999-ben – felzárkózott a választásokon a nagyok mögé, és a klagenfurti kormányzó hordhatott volna nagy mellényt. Nem tette. Okos meg azért volt, mert nem igyekezett Bécsbe, hogy kormánytag legyen. A háttérben maradt. Hiába, mert a hadjárat, amelyet az unió kezdett ellene, beindult. (Hogy milyen galádul, a Bécsi Filharmonikusok vendégszereplése példázta. A sajtó által megfélemlített berlini közönség negligálta a koncertet. Fél ház előtt muzsikáltak. Kevesen hitték, hogy Bach, Mozart, Beethoven és Mahler Európáját ide züllesztheti a hatalmát fitogtató média.)
Hamarosan nálunk is fenni kezdték a késeket. Legélesebbre a gyülekezeti pap, aki követve Thomas Mann porondhipnotizőrét, templomában időnként elvarázsolta híveit. Németh Sándornak volt saját kiadványa – a Hetek –, ebben idézett egy-két nyugati lapból. Mind Haiderről szólt, mind ugyanazt állította. (Arról egy hang nem esett, hogy a karintiai kormányzó képes volt szétrázni az évtizedeken át tartó, korrupt politikai leosztást. Mert addig, ha egy választáson szocialisták nyertek, az iskolaigazgató is szocialista lett a faluban, néppárti győzelem esetén meg néppárti. Nem ismerős?) A bulvárhajhászokat mindez nem érdekelte. Írjuk azt, hogy a Haider buzi, jó? És leírták. A hasonuló lelkész meg azt mondta: vegyük át. És átvették.
No, itt most szépen álljunk meg, s tapogassuk le türelmesen a Módszert.
Kikkel is járt kéz a kézben a Hit Gyülekezete? Igen, az SZDSZ-szel. Őket segítették a választásokon: Hack Péternek Németh Sándor hívei adták a hátországát. Mit mond ez a párt a „melegekről”? Hogy az együtt élő homoszexuálisok kapjanak a törvény előtt éppolyan jogokat, mint a heteroszexuális házasságban élők. Ej, de furcsa! Itthon az SZDSZ teljes mellszélességgel „melegbarát”, míg ha emberei csak lélekben átlépik a Lajtát, habzik a szájuk, mint a Rába Szentgotthárdnál.
Miféle elvi politizálás, amely a jobbos homoszexuálist szapulja – még ha erre a német Tageszeitung gyanúsításán kívül nincs is bizonyíték –, a liberálisért meg veri a parlamentben a dobot? Ez nem elvi, hanem sunyi politizálás. És még valami: a Hetek főszerkesztője 2000. április 1-jén, az osztrák kormány uniós hisztériával kísért megalakulása idején publikálta lapjában ominózus dolgozatát (Jörg Haider, a nővér címmel), és nehogy félreértés legyen, kiegészítette még egy cikkel. Álszent náci vezérek, ez állt az elején. Szerzője elbújt az E. I. szignó mögé, fedezékből elméskedett – végig Haiderre utalva –, és írásának lényege, hogy minden náci szexuálisan aberrált. Rendben. De akkor mi a helyzet a kommunista vezérekkel? Az ő szexuális vágyaik milyen természetűek? Leniné például? Vagy a jó Ulbrichté, akiről azt beszélték a berliniek, hogy megfertőzte egy nyilvános kurva az illegalitásban. De ez aligha igaz. A mi vezetőink, ellentétben az aberrált nácikkal, a nép fölemelkedésével foglalkoztak éjjel-nappal.
Bár E. I. derék alatti tanulmánya féloldalasra sikeredett, én mégis gratulálok alapos munkájához, amely bepillantást engedett egy szörnyű korszak nagyságainak slicce mögé. Természetesen elismerés illeti a vallási hipnotizőrt, aki publikálta a merész írást lapjában.
De ne ragadjunk le vallási lapoknál – ha egyáltalán azok –, figyelmünkre érdemesebb, miként elevenítette meg egy nagy példányszámú orgánum újságírója azt az embert, akit már nem lehet föltámasztani. (Mellesleg Haider életében ezen az újságírón kívül tán senki sem kívánta jobban, hogy Karintia ura – legalább politikailag – elhalálozzon. Érdemes hát a figyelmünkre: közelebb hozza a Módszer lényegét.)
Szászi Júlia a Népszabadságot tudósítja Bécsből, de időnként a 168 Óra és az antifasiszták is közlik. Nem gondok nélkül. Ausztria közel van, és előfordult, hogy hazugságon kapták. 2000. február 12-én interjú jelent meg lapjában Jörg Haiderrel, amit a hölgy meghamisított. (Pikáns egyezés: a Hit Gyülekezetének lapja, a Hetek is akkoriban hozta az említett írást. Véletlen? Vagy össze volt hangolva? Ki által? És honnan?)
Szászi Júlia természetesen nem kért bocsánatot, sőt az eset olyannyira feltüzelte, hogy attól kezdve ütötte-vágta az osztrák politikust. Kesergett, hogy a muzulmánoknak csupán „két igazi, minarettel ellátott mecsetjük van” Ausztriában. Oka az idegengyűlölet, amelyet Haider és társai szítanak. Az is milyen dolog, hogy az „osztrák fenegyerek” háborús bűnösnek nevezi Busht? De ami igazán parádésra sikerült, Szászi prognózisa az idei osztrák választások előtt. Átsüt rajta a hozzáértés meg a látványos tárgyilagosság.
A tudósító ujjong augusztus 8-án: a jelenlegi állás szerint lehet, hogy Haider pártja nem éri el a négyszázalékos parlamenti küszöböt, írja. Nem így a Liberális Fórum, élén a kitűnő képességű és rokonszerves Schmidttel. Ők biztos bejutók. Mit tesz isten – meg az osztrák választó –, Haiderék csaknem háromszor anynyit: 11 százalékot szereztek, a kitűnő liberálisok meg, ó, kárhozat, kiestek… A dühös magyar tudósító ezt a címet írta értékelő cikke fölé: Szélsőjobboldali ország lett Ausztriából?
Várná az ember, ha már gyűlöletének tárgya halott, a hölgy korrekt lesz. De nem. Egy mondat Szászi mai nekrológjából: „Haider rossz ügy szolgálatába állította képességeit, hírbe hozta Ausztriát, a világban lenullázta a náci múlt feledtetésére tett kísérleteket.”
Annak idején, 1999-ben hetente utaztam Ausztriába. Az osztrákokat nem izgatta, hogy Haider „hírbe hozza” a hazájukat. Jól éltek, ahogy jól élnek ma is, főleg Karintiában, és levegőnek nézik a liberális bajkeverőket. Szászi másik állítása, hogy a világ kísérletet tesz a náci múlt feledtetésére. Ennek épp az ellenkezője igaz. Simon Wiesenthal erre tette fel az életét. Hogy a most születő csecsemők se feledjék.
Haider halála alkalom a lelkiismeret-vizsgálatra. Talán belátja, asszonyom, hogy tudósításai: hisztériázók. Aggódom is magáért. Most, hogy nem tud kit ütni-vágni, mit tesz majd? Mi lesz a Módszerrel, amely hozzásegítette, hogy félrevezesse a magyar olvasót?

Október 14., kedd
Én lassan haladó típus vagyok. Húszévesen gyereknek néztek a lányok, jógázni negyvenen túl kezdtem, az írásra, ahogy szeretném, talán öt-hat év múlva leszek érett. Néha még a könyvek is megkésve kerülnek hozzám.
Vásáry Tamás augusztusban volt hetvenöt éves. Tegnap egy antikváriumban megtaláltam születésnapi könyvét. Ujjongva vittem a pénztárhoz. Itthon kinyitom, ó, de hisz ez a hetvenedikre jelent meg… Az öröm így is teljes volt, részben azért, mert Vásáry plasztikusan ír, és mondatai időnként előhívnak zenéket. Az ember hallja őket, még az olyan amatőr fül is, mint az enyém. Távolról összeköt vele a jóga, egyszer meg abba a reformboltba lépett be, ahol vásároltam. Odavonzotta a szememet a mód, ahogy a kenyerek, a teák, a magok meg az olajok között válogattak a feleségével. Sosem láttam őket azelőtt. Mozdulataikban és abban, ahogy egymás felé fordultak, légies finomságot láttam.
A Vásáry-könyvben van egy anekdota. Mozart koldusba botlott az utcán, de pénz nem volt nála, csak papír és ceruza. Elővette őket, egy kis zenét komponált, s a kottázott papírt dobta a koldus kalapjába. A rövid történet mögött vibrál valami égi. Vagy az ördögé a kérdés, ki kedvesebb Isten előtt: a koldus vagy Mozart? A válasz, amely adja magát, túl kézenfekvő. Meg hát van-e rá egyáltalán jó válasz? A kérdés nyugtalanít. Mert hozza a többit. Hogy miféle élet vezet üdvösségre? Hogy nagynak lenni, és adni, vagy kicsinynek maradni, beleolvadva a természet örök rendjébe – melyik útra kell lépni? Ami biztos, s Mozart kottája a koldus kalapjában erre utal: zene nélkül nehéz. Talán nem is lehet.