Köznapló

Október 3., péntek
Időnként kapok könyveket. Küldik őket. Ismeretlenek. Tudom, hogy nem szépségem és nagyszerűségem miatt költenek bélyegre. Ezzel nincs is semmi baj. Azzal már inkább, hogy ritkán mellékelnek kísérősorokat. A borítékban a könyv, slussz, passz. Aki maga is szerző, persze érti. Egy kis hírverés volna jó – ezt hallgatja el a szemérem. Persze ha nemes a szándék, vagy igazi tehetség bújik elő a küldeményből, nem vagyok rest. Címet küldök, boltokét, terjesztőkét, hívom a barátokat, vegyék, vigyék.
De vannak mások is, akikre ugyanúgy több órát áldozok, aztán kiderül, hiába. Passziózás az egész. Szórakozásból ír. Hátha neki „csuklóból” is sikerül. Pedig nem. Kemény munka, és égi áldás nélkül zárva marad előtte a kertkapu. Hundertwassertől való a hasonlat: „A művészet olyan kert, ahová egyesek bejuthatnak, mások nem.” Igaza van, és még sincs. Azért állítom határozottan, mert nemrég könyvet kaptam ezzel a címmel: Fafeldolgozó vasszerszámok védjegyei, ami ugye nem sok jót ígér, ha Hundertwasser mondata a mérték. De egyelőre lássuk, ki írta. Recska Endre. Biztosan műszaki ember. A borítékba levelet is tett. Könyvét ötszáz példányban nyomatta ki – saját pénzéből. A felét eladta. Ez a tiszta beszéd. Lássuk a medvét!
A könyvben 1100 védjegyképet találni. Van köztük művészien szép, van suta, hivalkodó, pofonegyszerű: megannyi vasba ütött, tehát kemény karakter. (Egyik fajtáját áldásjegynek mondják – nem szép?) Engem értő kézben megigéznek a szerszámok. Az asztaloséi főleg. Az ő munkájának nagyobbat köszönök, mint a többiekének. Fával dolgozik: cseresznyével, fenyővel, dióval, egyik szebb, mint a másik. Kosztolányi is megénekelte: gyaluja alól kerül ki a bölcső, reszortosa a koporsónak, ő készíti az asztalt, amelyet szenteste vagy vasárnap körülülünk. A fa Istennek is kedves anyaga lehetett, különben a gyermek Jézus aligha négykézlábolt volna gyalu forgácsai között.
A könyv világos ipartörténet. A kézművesség dicsérete. Benne van, hogy az egykori Monarchia területén 1876 és 1945 között kinek a műhelyében kerültek a baltára, a fejszére, a vésőre, a bárdra rajzos jegyek. Arról szól, ami volt, és már nincs, de ha ez az álságos világ összeomlik, és a többség rákényszerül az egyszerű életre, még feltámadhat halottaiból.
Egyébként is a katasztrófák lendítik át a nagy dolgokat a holtponton. Például a filoxéra. A Dunakanyar falvaiban kiirtotta a megélhetést adó szőlőket. Mi következett ebből? A környék gazdagyerekei közül tízből nyolc már iparos pályára ment a századfordulón. A szakmát a bukott szabadságharc után hozzánk érkező – korábban otthon nyomorgó – osztrák, sziléziai, cseh, morva, német iparosoktól tanulták. (Mert nem csak Bach-huszárok jöttek…) Köztük volt Zimmer János, aki Szentendrén alapított szerszámüzemet. Az ő személyén keresztül avat be minket a szerző a szakma mindennapjaiba. Nem romantikus Waldmüller-képet fest. Szava olyan, mint szekerce a hozzáértő kézben: ott hasít, ahová célzott.
A könyv 605. mesterjegye egy turulmadár. A rajzhoz a magyarázat: „Goldmann és Varjú czég Budapesten, képv. Neufeld Ármin budapesti szab. ügyvivő által. A budapesti kereskedelmi és iparkamaránál 15 141. szám alatt belajstromoztatta 1906. évi november hó 27-én de. 11 óra 45 p-kor. Budapesti műszaki kereskedések részére, kazalmetsző késekre és szerszámokra alkalmazandó.”
Beszédesek a nevek. S az is, ahogy Iványi Gábor al-metodista főlelkész pár napja a turult minősítette. Meg Ungár Klára. Meg Ján Slota a Duna túlsó partján. Egy gyékényen árulnak. Goldmann nincs velük. S ez jó.
A könyv kuriózum. Tanulni lehet belőle. Tisztességet is akár. Arra nagy szükség van mostanában. Koptatnak rajtunk ezek az évek.

Október 4., szombat
Nézzük őket a tévében. Kevesen verődtek össze. De miért is jöttek volna többen? A múlt héten a chartások, most a „tarka magyarok”. Vonulnak… Sok fasiszta lehet az országban – nyilván több, mint a szegény –, ezért kell a szapora vonulás. Vonulni minden héten, aztán mindennap, hogy az élet egy idő után már inkább vonulás legyen, s ne élet. Helyettesíti a színházat, a vendéglőkben a szakácsok főzés helyett vonulnak, és az egyetemen is tanszék létesül vonulásból. Vitázni fognak, a római jog vagy a statika óraszámaiból faragjanak le, végül eljön az a korszak, mikor csak az remélhet díjat, előmenetelt, uniós támogatást, aki igazolja, hogy ott volt, részt vett és vonult.
De volna még itt megjegyeznivaló, nehogy valaki alultájékozott legyen.
A második világháború után voltak számonkérések. Népbírósági ítéletek. Kivégzések. Akiről kimondták: a fasiszták oldalán állt, netán maga is az volt, elítélték. Míg Budapesten 24 835 személyt állítottak népbíróság elé, Nürnbergben 2169-et. S míg Csehszlovákiában 19894 eljárást kezdtek, Magyarországon 58 953-at.
Az arányokon el lehet gondolkodni. Utána a vonuláson. Kik s miért?

Október 5., vasárnap
Füzesabonyban is kitéptek egy pénzautomatát a falból. Sokadszor drótkötéllel. Úgy tetszik, a kisipar kezd fölzárkózni. A milliárdosokban nincs gátlás, bennük miért legyen? A lopás az urak privilégiuma? Már nehogy! A kisember eddig csak erdőt tarolt és vasúti síneket rövidített meg. Tévedés volt. Fűrészelni, kocsira rakni, orgazdához szállítani – sok hibalehetőség. Már nem akarnak ilyesmikkel babrálni. Átállnak a direkt munkára. Miért ne? Azok is lopnak, akik az automatákat etetik. Az elmúlt hónapokban kétszázmilliót tettek el. A cégvezető csodálkozik. Nem érti. Képeket vág. Még teheti. A parkolási díjat szedő cég főnöksége már nem. A bírságoló fiúknak az elsíbolt pénz javát le kellett adni. Nekik. Mert rend a lelke mindennek. Csak hát az egyik befújta a huncutságot. Azóta folyik a vakarózás…
Ott vakaróznak, máshol meg készül az új ranglétra. Hősök, feltalálók és korszakos költők – az ő szezonjuk lejárt. Tocsik az új klasszikus. Annyit emlegették, hogy egy gyerek is tudja a nevét. De arra lassan a felnőttek sem emlékeznek, hogy volt egy ilyen nevű asszony, aki semmi munkáért besepert 800 milliót. Nem emlékeznek, mert közben a „Tocsik” fogalom lett. A törvényest mímelő törvénytelenségé. A névadót több törvényhozó támogatta. Leszedték róla a sápot, úgy. Mint Boldvai, a szocialisták szolid-méla pártpénztárosa. Akkora házat épített Salgótarjánban, amire az osztrák kancellárnak sem futná, pedig a Lajtán túl kicsit jobb az élet.
Aztán ott a nyolcosztályos bankfiú… A Kulcsár név úgy ráragadt, hogy a többség, mikor hallja, az olimpiai bajnok vívó helyett egy igen együgyű arc jut az eszébe. Ez az együgyű milliárdokat adott, vett és forgatott számos előkelőségnek, bár az urak – a politika, a bankvilág, a sajtó képernyőn kitakart arcai – a vádirat hallatán nem látszottak túl előkelőnek. Az ügy kipattanásakor elhangzott egy jól ismert név, a hatalom gyorsan idegen földre csempészte ki a fiút. A fejtől bűzlő halak országában alá kell merülni, ha baj van.
Már várom, mikor jelentik be: a Parlament épületét külföldi cég veszi át – működtetésre. S miért ne? Az igazán nagy tolvajok azt „privatizálták”, amit Rákosiék hajdan „államosítottak”. Kétszer loptak hát: egyszer balról, másszor jobbról. (Az idézőjelek arra az igyekezetre hívják fel a figyelmet, miként próbált szalonképes formát találni a kommunisták és az utánuk nyomuló liberális tolvajok ambícióinak a velük cinkos média.)
A bankvilág lármás csődje mesebeszéd. Maszatolás. Duma. A rendszer van csődben. Az egész. Ahogy van. És kihúzni a szarból megint a mi pénzünkből fogják. Abból, amit a bankban tartunk. Úgy intézték, hogy a bankot ne lehessen megkerülni. Ráadásul néhány harácsoló elhitette, hogy a tétel, miszerint értéket munkával lehet előállítani, elavult. Nem az embernek, hanem a pénznek kell „dolgoznia”, mondták. Ez a sok pénz receptje. Egyetemeken tanították. Aki mást gondolt, utóvizsgára küldték. Most meg eljátsszák, hogy napok múlva bedől a szisztéma, mint a gyerekek dominósora. (Mindez a madárinfluenzára emlékeztet. Hallott valaki a bankcsődök idején döglött madarakról?)
Két napja megbolondult a marosi pénzautomata. Ma a zebegényi nem adott pénzt. Mi lesz, ha egy napon egyik sem ad? A drótköteles brigádok ezt akarják megelőzni. Nekik ne jelentsen a bank csődöt. És műszaki zavart se. Tesznek róla, hogy a dohány egy része ne azoknál legyen. Eleget loptak az elmúlt évtizedek alatt.
Az új világ jöttét nem lehet föltartóztatni. A Kelet az előszobában várja a pillanatot, hogy belépjen. Akik ránk hozták a bajt, riogatnak majd, hogy azok idegenek. Meg barbárok. Pedig ők voltak azok. Furcsa érzés lesz a felkelő napba nézni ennyi mocsok után.
Hogy a pénzautomatákat drótkötéllel tépik ki a falból? Semmi ez, összevetve azzal, amit a Nyugat udvaroncai téptek ki a szívekből? A reményt, hogy a millióknak is joguk lehet emberi életre.

Október 6., hétfő
Szerencsétlenség Monornál. Az összepréselődött kocsikból négy halottat emeltek ki. A személyvonat hátulról belefutott a másikba. Ok az elavult technika. A miniszter lemondott. A MÁV elnöke szintén. A képernyőn feltűnik Magyarország miniszterelnöke. A könnyeit nyeldesi. Egy államférfi? Az ország legtöbb hatalommal bíró embere? Ezek igaz pillanatok? Vagy így volt megrendezve? Mindkettőnek a gondolatától elborzadok.
George W. Bush nem az esetem, de mikor azon a szeptemberi napon odaállt a kamerák elé, férfiként viselkedett. Mert ne ő szipogjon. Az a nép dolga. A hozzátartozóké. Asszonyoké. Akik két éve a gumilövedékeket szedték ki férjük meg a szeretőjük szeméből. Azokból a szemekből azóta nem jön könny. És nem is jöhet soha már.