Négyszáznegyven nap

Essennel és Isztambullal közösen 2010. január 1-jétől egy évig Pécs lesz Európa kulturális fővárosa. Az idő sürget, de eddig csak nagyszabású tervekről és botrányos kirúgásokról érkeztek hírek, az építkezések elkezdéséről nem hallottunk. Úgy gondoltuk, a helyszínen nézzük meg, hogyan készül a város arra a szerepre, amely hatalmas lehetőséget kínál a fejlődésre és a nemzetközi figyelem felkeltésére. Netán a gigantikus bukásra.

Október van, elmaradt a vénasszonyok nyara, de gyaníthatóan nem emiatt várnak az építkezések megkezdésével, ugyanis a város egyáltalán nincs feltúrva.

Hónunk alá csaptuk a könyvnyi vastagságú, A határtalan város című pályázatot, és elindultunk Pécsre. A település ezzel a fotókkal teli, csili-vili munkával nyerte el szinte napra pontosan három évvel ezelőtt annak a jogát, hogy Magyarország képviseletében 2010-ben Európa kulturális fővárosa legyen. A kormány döntése megerősítette a tizennégy tagú előkészítő zsűri javaslatát – a baranyai város mögött Miskolc és Debrecen végzett, a főváros pályázata nem került fel a dobogóra. Különben az ország tizenegy városa jelentkezett a felhívásra, és több forduló döntött arról, melyiket javasolja közülük a kormány Brüsszelnek.
Derűs októberi szombaton érkezünk meg, és úgy gondoljuk, a kontinens leendő kulturális fővárosába elsősorban igényesebb turisták érkeznek majd, ezért sokcsillagos szállodában próbálunk szállást találni. Nem bonyolult feladat, ugyanis ötcsillagos hotel nincs, négycsillagosból is csak kettő akad. Az egyik, a Mecsek oldalában fekvő Hotel Kikelet tiszta hegyi levegővel és wellnessközponttal várna, de hiába az októberi időpont, mind a harminchárom szoba foglalt (a másik jónak tűnő szálláshely, a belvárosi Boutique Hotel Sopianae még kisebb, csak huszonkét kiadó szobája van). Bánatunkban kiülünk egy kávéra a közelmúltban felújított műemlék szálloda teraszára, és azon gondolkozunk, mi lesz akkor, ha a közeljövőben „kulturális” turisták hada lepi el a várost, és minőségi szálláshely után kutatnak. Van idő a merengésre, a pincérek ugyanis észre sem vették az érkezésünket; a mellettünk levő asztalnál ülő társaság is dohogva teszi szóvá, hogy már fél órája szeretné kifizetni a kapucsínóját.
A város fölé magasodó szálloda teraszáról gyönyörű a panoráma. Bár köd – vagy szmog – üli meg a települést, a lábunk alatt meghúzódó épületek közül messze kiemelkedik az elhíresült Magasház. A nyolcvan méter magas panelházat jugoszláv utófeszített technológiával építették a hetvenes évek közepén, de a rendszerváltás idejére életveszélyessé vált, így a lakókat 1989 karácsonyán kiköltöztették. Még a rekordok könyve is jegyzi mint Közép-Európa legmagasabb lakatlan épületét.
Megnézném közelebbről is a huszonöt szintes monstrumot, és amíg learaszol a busz a hegyről, van idő elolvasni a történetét, amely szép szimbóluma lehetne mindannak, amivel melléfogott az ország az utóbbi évtizedekben. Annak idején kétszázötven család vette birtokába az épületet (egy- és másfél szobás lakásokat kaptak), de hamar kiderült, hogy életveszélyes módon korrodálódott a tartószerkezet, mert az építő, vagyis a Baranya Megyei Állami Építőipari Vállalat kispórolta a tömítőpasztát az előre gyártott vasbeton födémlemezek és vázoszlopok közül, így a feszítőpászmák megrozsdásodtak. Le kellett volna bontani, de mivel időközben a város egyik jelképévé vált, nem akarták lerombolni. Az önkormányzat hosszas pereskedés után visszaszerezte az épületet, 2003-ban háromszázhatvanmillió forintot költött szerkezeti megerősítő munkálatokra, majd eladta a házat egy osztrák vállalkozásnak azzal, hogy az PPP-programban alakítsa át egyetemi központtá és kollégiummá. A cég meggondolta magát, és két éve visszalépett a megállapodástól, így újra tulajdonost kerestek neki. A nyáron aztán győzelmi jelentések láttak napvilágot: megvásárolta a spanyol Grupo Milton – több más pécsi ingatlannal egyetemben –, hogy a „XXI. századi igényeknek megfelelő felhőkarcolóvá” alakítsa.
*
További húsz méterrel megemelik a toronyházat, és irodaközpontot, fényűző apartmanokat, exkluzív éttermet, a földszinten pedig üzleteket alakítanak ki. Az épület két oldalán futurisztikus látványliftek közlekednek majd, a fűtést és a melegvíz-ellátást a tervek szerint napenergiával oldják meg, az üvegfalat alkonyat után színes fények világítják át.
Lázas munkára számítok tehát az épületnél, hiszen olyan sajtóhíreket is olvastam, amelyek szerint 2010-re elkészülnek az átalakítással, azaz Pécs új „felhőkarcolója” már a fesztiválokra ideérkező turisták kényelmét szolgálhatja majd. (Igaz, arról is cikkeztek a lapok, hogy a szerződés szerint a város semmilyen jogi eszközzel nem tudja gyorsításra bírni a spanyol befektetőt, így ha az netán csak spekulációs céllal vásárolta meg az ingatlancsomagot, akkor minden marad a régiben.)
Megérkezem a toronyház elé, ahol szó szerint megállt az idő. Az épületet ideiglenes kerítéssel zárták körül, de nem mostanában, ugyanis fák nőttek mellé. A betonlapok között néhol méternyi magas a gaz, az alsó emeletek ablakai bedobálva; láthatóan hónapok óta nem járt erre senki, munkagépnek, lázas tevékenységnek végképp nyoma sincs. Van még négyszáznegyven nap, mondom magamnak, és tény, hogy Pekingben ennél rövidebb idő alatt is történtek csodák az olimpia előtt.
Hagyjuk a magánberuházásban tervezett fejlesztéseket, nézzük meg, hogy állnak a közpénzből megvalósítandó tervek. A pécsi győzelem kihirdetésekor az állt az indoklásban, hogy a baranyaiak vették legkomolyabban a kulturális alapú városfejlesztés kritériumát. Koncepciójuk, amely a Balkán kapuja címet kapta, „korrekt módon ismeri fel és használja ki a Magyarország geopolitikai helyzetéből adódó lehetőségeket, ebből fakadóan az európai kontextus továbbra is ebben a pályázatban a legerősebb és a legérzékenyebben kimunkált”. A nyakatekert mondat mellett tényeket is találunk: a döntéshozók értékelték, hogy a pécsiek a belvárosban, a Káptalan utca meghosszabbításaként, felújítják és kiegészítik a régi városházát, amelyben így ezerötszáz négyzetméteres kiállítótér jön létre. A Zsolnay-gyár műemlék épületeit felújítják, és kulturális negyeddé alakítják, a közeli Balokány-ligetben pedig zenei és konferencia-központot építenek. Épül regionális könyvtár és információs központ is, újjáélesztik a parkokat, átépítik, modernizálják a köztereket.
Még élénken él bennem Nagyszeben látványa. Az erdélyi város tavaly volt Európa kulturális fővárosa, ezért 2004 és 2006 között a teljes nyolcvanhektáros történelmi városmagot felújították úgy, hogy az épületek rehabilitációja mellett a vízvezetékektől az útburkolaton át a közvilágításig mindent kicseréltek! Két évig ostromállapot uralkodott a belvárosban, de Guttmann Szabolcs városi főépítész vezetésével mindennel idejében végeztek: helyrehozták a lábas házakat, közösségi tereket, kulturális központokat építettek, és régi pompájukba öltöztették a palotákat. Az európai fővárosi cím sok százezer turistát vonzott, a főépítészt azóta elcsábította Kolozsvár, hogy ott is tegyen rendet.
Pécsett nem érezni efféle lázas munkát, a városban nagy a csend. Különben így is élhető helynek tűnik: szombat este jó bebarangolni a Széchenyi térből elágazó sétálóutcákat, és beülni valamelyik hangulatos étterembe egy pohár borra vagy egy levesre. Nincs pánikhangulat, az embereket nem foglalkoztatja a cím, pedig a pályázat első oldalán ezt olvashattuk Toller László tollából: „Nem hiszem, hogy volna város, amely jobban akarná az Európa kulturális fővárosa címet elnyerni, mint Pécs, ahol közel három éve ez a legfontosabb, szenvedélyesen tárgyalt témája a nyilvánosságnak.” Beülnénk az Apolló Art moziban működő étterembe vacsorázni – ezt a helyet javasolta egy barátunk –, de éppen a MovEast nevű filmfesztivál zajlik, így a terem tele van a mozgókép szerelmeseivel. „Azért kicsit jobban odafigyelhettek volna a szervezők a vetítés technikai körülményeire – dohog valaki, akit zavart az előadásokon tapasztalt rossz hangminőség és a karcos kép –, ha még ezt sem tudjuk megoldani, hogy akarunk Európa kulturális fővárosa lenni?”
Ha a belvárosban sétálunk, hamar észre lehet venni, hogy a Pécs, 2010 hivatalos honlapon levő ígéret egyáltalán nem fedi a valóságot. Ott ugyanis az áll, hogy a közterek és a parkok megújítása tárgyában „az építkezések előkészületeként a területekre az építészeti tervpályázatok már megszülettek. A tervek elkészülte és a pályázatok lebonyolítása után, 2008 késő nyarán kezdődnek meg az építkezések.” Október van, elmaradt a vénasszonyok nyara, de gyaníthatóan nem emiatt várnak az építkezések megkezdésével, ugyanis a város egyáltalán nincs feltúrva. És minden bizonnyal legkorábban csak tavasszal tudnak nekifogni, hiszen parkot rendezni télen nem lehet. Ha lehet, még rosszabb a helyzet a Zsolnay kulturális negyed ügyében, hiszen még az engedélyezési terve sem készült el. Sőt a felmérések során kiderült, a felhagyott gyárépületek egy része olyan rossz állapotban van, hogy el kell bontani őket, és új épületeket kell tervezni. Erre pedig már nincs idő, így aztán nagy valószínűséggel a dizájnközpont, az inkubátorház, a kortárs művészeti központ, az ipartörténeti témapark vagy a tervezett szolgáltatóépületek közül (szállodák, vendéglők, kávéházak, irodák) jó néhány egyáltalán nem készül el. Hasonló a helyzet a kaptárnak elkeresztelt tudásközpont előkészületeivel is: az építési engedélyt ugyan szeptember végén megkapták, de még nincs kivitelező, nem ismerik az erre fordítható összeg nagyságát, és nincsenek kivitelezési tervek sem.
A politikusok viszont már megtalálták a menekülési útvonalat: egyre gyakrabban hallani tőlük, hogy egyetlen épület befejezését sem ígérték 2010 elejére, és különben is, nem az épületek a fontosak, hanem a programok. Ezzel csak az a baj, hogy a tervek szerint a 2010-es kulturális programokra másfél–két milliárd forint áll a rendelkezésükre, és ebből az öszszegből nehéz olyan rendezvényeket szervezni, amelyekre csőstül jönnének a külföldi turisták. A most ismert várható eseményeknek a színvonala, minősége egyáltalán nem magasabb, mint amit eddig is megszokhattak a pécsiek, és egyik sem nevezhető világszenzációnak. A művészeti tanács eddig nyilvánosságra hozott elképzelései szerint a pillérprogramok a következők: Bauhaus-kiállítás (ez a kiállítótér építésének csúszása miatt biztosan elmarad), operaverseny, Martyn Ferenc-életműkiállítás, egy Lickl-opera bemutatása, európai bányász-kohász találkozó, máriagyűdi roma zarándoklat. Az eredeti pályázat szerint 2010-ben itt szervezték volna meg a kórusolimpiát, a világ amatőr kórusainak versenyét – és erről a város közgyűlése határozatot hozott –, de végül visszaléptek a rendezéstől.
Minden bizonnyal a könnyen végzetessé váló csúszások következménye az is, ami a múlt héten történt: bár a városvezetés korábban folyamatosan arról beszélt, hogy minden a legnagyobb rendben van, a határidők tarthatók, és a Pécs, 2010 projekt főigazgatója jól végzi a dolgát, a múlt csütörtökön leváltották Mészáros Andrást (a Dunántúli Napló szerint az igazgató a helyi szocialisták belső hatalmi harcának lett az áldozata). Ő különben már a sokadik távozó vezető. Takáts József pályázatíró és Tarrósy István ügyvezető azért mondtak le önként, mert szerintük a politika lehetetlenné tette a tevékenységüket. Kiss Tibor félévnyi munka után távozott, az egyetlen pályázattal kiválasztott embert, Freivogel Gábor főépítészt pedig menesztették. Legutóbb Méhes Márton művészeti igazgató ment el, mert nem tudott együtt dolgozni Mészáros András akkori főigazgatóval. Mészáros András a múlt péntekre sajtótájékoztatót hívott össze, ám hiába mentek el nagy számban az újságírók, a várt biliborítás elmaradt. Ehelyett látványos megmozdulást szervezett a városvezetés: fényképezőgépek és kamerák kereszttüzében elkezdték bontani a leendő koncert- és konferencia-központ területén lévő régi épületeket. Az építkezésre egy hete (!) kapták meg az engedélyt, de a kivitelezőt csak novemberben választják ki, és annak el kell készíttetnie a kivitelezési terveket is. Az eredetileg tervezett avatás időpontja: 2010. március 15.
Vasárnap délelőtt mi is meglátogattuk a helyszínt, előtte ismét hatalmas sürgés-forgásról, dolgozó munkagépekről, napok alatt felszabaduló területről képzelődtünk. „A Zsolnay utca elején forduljanak jobbra – kaptuk az útmutatást –, s ha eltévednének, kérdezzék meg, hol volt a B52 diszkó!” Odaérve hamar kiderült, hogy a múlt idő erős túlzás: nekifogtak ugyan az épülettömb elbontásának, de az egykori diszkó épülete még délcegen áll. Egyetlen munkagép sincs a telken, munkást is csak egyet találtunk: egy középkorú férfi szedegette egykedvűen a téglát a sajtótájékoztató alatt ledöntött falból. Az elszállítandó építőanyagra kéttonnás kisteherautó várakozott, de a sofőr is tisztában lehetett a ritmussal, mert bezárta a kocsit és elment. A téglát pakoló munkásnak bőséges élettapasztalata lehet, mert a fényképezőgép láttán arra kért: ne legyen rajta a képen, mert még ő lesz a hibás a Pécs, Európa kulturális fővárosa, 2010 projekt csúszása miatt, amiért nem szedegette elég gyorsan a téglát. A történethez tartozik, hogy amikor lapunk fotósa a hét közepén a bontási területre látogatott, már megnégyszereződött a munkások száma, mert négyen pakolták a téglákat.
Való igaz, az elárvult munkás egy szál magában kitűnő szimbóluma lehetne a „lázas” készülődésnek.
Hirtelen ötlettől vezérelve a munkásnak akarom adni a százharminc oldalas pályázatot, de nem fogadja el az ajándékot. Mielőtt kidobom az építkezés melletti diszkontáruház kukájába, megakad a szemem egy bekezdésen: „Az Európa kulturális fővárosa pályázat városfejlesztési és városimázs-alakító jellege arra is ráirányítja a figyelmet, hogy a város legfontosabb kulturális tényezője az építészet, pontosabban az épített környezet alakítása. … A címet elnyerő város épített környezetének átalakítása, mint ahogy kulturális politikája általában is, modellé válhat Magyarországon vagy akár Európa ezen részében.”
Ahogy a dolgok jelenleg állnak, csak fohászkodhatunk, hogy a Fennvaló mentsen meg bennünket ettől a modelltől!