Rémállam

Madarász Imre, a Debreceni Egyetem olasz tanszékének vezetője az idén adta ki huszonötödik önálló könyvét. A Kultusz, vita, feledés – Olasz irodalom- és kultúrtörténeti tanulmányokat a Hungarovox Kiadó jelentette meg. Madarász Imre a valódi és az álságos kultuszok, a halhatatlanság és a mulandóság kettősségét kutatja olasz irodalomtörténészként s a magyar irodalom búváraként is.
– Életművének egyik vezérszólama: mit kezd az utókor a nagy klasszikusok életművével?
– Már kutatásaim első számú célpontja, Vittorio Alfieri és az olasz risorgimento elemzése közben is élénken foglalkoztatott a szerző és a műalkotás posztumusz sorsa. Három lehetőség van. Az első szerint az alkotó művei kanonizálódnak, egy részük kötelező olvasmány lesz, az íróból meg tananyag és szoboralak. A második lehetőség, hogy heves viták középpontjába kerül, mint nem egy, a hetvenes években túlértékelt magyar alkotó. A harmadik eset, hogy egy korábban kanonizált írónak a feledés jut osztályrészéül. E sorslehetőségek között természetesen vannak átjárhatóságok. Gyakori a negatív példa, amikor a maga korában agyonmagasztalt író eltűnik a sülylyesztőben. Azt gyanítom, hogy a mai sztárolt írók sokkal hamarabb jutnak e sanyarú sorsra, mint hinnénk. A pozitív variáció sem ritkaság, amikor elfeledett szerzőt fölfedeznek, és személyét hirtelen kultusz tárgyává teszik. Gondoljunk csak Márai Sándorra, akit halálának pillanatában Magyarországon is alig ismertek, most pedig ő a legkeresettebb magyar alkotó. S ugyanez történik Wass Alberttel is, hiába próbálják sokan még ma is bagatellizálni politikai indíttatásból. Az Antiretró című tavalyi könyvemben a deheroizálódás és az újrafelfedezés újabb kori magyar példáiból szedtem össze egy csokorra valót. Az új kötetben az olasz irodalomtörténet tárházából keresek modelleket abból a szemszögből: hogyan él már a saját korukban is az alkotókban az a vágy, hogy még életükben a halhatatlanság lovagrendjének tagjai legyenek. Valljuk be, mindőnket érdekel: mi történik művünkkel, amikor már nem leszünk a világon.
– Arról is meditál, hogy nem ártana a múlt iránti érdeklődést a nem irodalmárokba is átplántálni.
– Jelenkori nem túl rózsás életünk egyik alapproblémájának tartom, hogy az átlagembert szinte csak a szó szoros értelmében vett jelen érdekli, a közeli jövőről még csak-csak föltesz magának egy-egy kérdést, de a múlt iránt közönyössé vált. A mi gyermekkorunkban az a szó, hogy régen, még többnyire az ókort jelentette, ma már legfeljebb a nyolcvanas éveket. Pedig identitásunk jelentős mértékben a múlton alapul. Az olasz irodalom Európa legklasszikusabb irodalma, mi, magyarok még mindig nem ismerjük eléggé.
– Ön irodalomtörténészként, tanárként is kötelességének érzi, hogy levetkőzve egyes magyar irodalomtörténészek érthetetlen sznobizmusát, a közönség nagy kultuszműveivel és a sokak által indokolatlanul lenézett gyermek- és ifjúsági irodalommal is szembenézzen.
– Valóban, kollégáim egy része nyilván megjegyzi: mit keres egy kötetben Campanella, Umberto Eco és a Pinocchiót megalkotó Carlo Collodi elemzése? Tudomásul kell vennünk, hogy a kultusznak ezernyi megjelenési módja van. Pinocchiónak egy időben minden körben mítosza volt, ugyanakkor a különféle mesekönyvesített, rövidített, zanzásított, rajzfilmesített, játékfilmesített – legutóbb Roberto Benigni rendezett belőle filmet – feldolgozásoknak köszönhetően szórakoztató gyermekfilmhősként él a köztudatban. Én a gondolati értelmezését adom a kultikus, ezernyi alakban élő történetnek.
– Milyen viselkedési modelleket állít a gyermekek elé Collodi?
– Például arra figyelmezteti őket, hogy tanuljanak, különben szamárrá változnak. Nevelődési kalandregényről van szó, amely a gyerekek ízlésvilágát célozza meg, ugyanakkor erkölcsi értelemben nagyon is szigorú. Szegény Pinocchio, olykor majdnem megsütik, fölakasztják, kis híján éhen hal. Sokan állítják, a gyerekek nem szeretik ma már, ha fenyegetik őket, ezzel együtt a Pinocchio népszerűsége mindmáig töretlen, pedig kevéssel az olasz egység XIX. századi megvalósítása után íródott.
– Nagyon érdekes a tudatosan félreértelmezett írók problémaköre is.
– Tommasso Campanella Napállam című zseniális utópiáját a szocializmus próbálta magának kisajátítani. A mű mélyen vallásos, alkotója eretnek módon, lázongón istenkereső ember, akinek a legnagyobb tragédiája nemcsak az volt, hogy mintegy negyed évszázadon át börtönben tartották a spanyolok mint a spanyolellenes lázadás vezéralakját, hanem az, hogy amikor a börtönben páratlan akaraterővel, az alkotó szellem diadalaként megírta életművét, s próbált elképzelni egy tökéletes államot, már az elmélet szintjén is zsarnokivá sikeredett a konstrukció. Ha valóban ez volt az első kommunista utópia, akkor nyilvánvaló, hogy már mint utópia is rossz csillagzat alatt született. Campanella élő cáfolata annak a még mindig erőltetett elméletnek, hogy a szocializmus, a kommunizmus elmélete jó, csak eddig mindig rosszul valósították meg. Sajnos nem így van, hiszen amikor Campanella és az utópisták meseszerűen próbálták leírni, hogy milyen legyen az ideális állam, már akkor is olyan rémálomállam lett belőle, mint Madách falansztere, amelyben meg van határozva, mely férfinak kell összeházasodnia mely nővel, hogy tökéletes legyen az utód. Nincs semmiféle egyéni szabadság, csak a lidérces közösség, amelynek értékeit az állam határozza meg. A Páros portrék a Mazzini-bicentenáriumra című tanulmányomban pedig emlékeztetem az olvasókat egy elfeledett dologra. Kevesen tudják, hogy Marx Károly tanainak egyik első nagy kritikusa Giuseppe Mazzini volt, Garibaldi osztályos társa, aki a demokratikus szabadságjogok nevében kérdőjelezte meg a marxizmust. A Kommunista kiáltvány, amikor számos ponton meg nem nevezett kispolgári nézeteket bírál, valójában Mazzinival vitatkozik. Mazzini kimondta a mi Eötvös Józsefünkkel együtt, hogy a kommunizmus győzelme a despotizmus győzelme, az ókori rabszolgaság felélesztése lesz, a gulágon vagy a Hortobágyon a szó szoros értelmében megvalósult a nagy olasz szabadsághős rémálma. Az a félelmetes, hogy Marxról már evidencia, hogy elavult. Ám a baloldal mindmáig nem tudott helyette új bálványt találni. Ezen sem ártana elgondolkodniuk azoknak, akik még mindig nem találnak jobb népboldogító alternatívát a ki tudja, hányszor csődöt mondott szocialista, kommunista kísérletnél.
– Szó esik a kettős mércéről is, a fasiszta vagy fasizmussal megvádolt, illetve a kommunista alkotók, gyilkosok nagyon is különböző megítéléséről.
– Giovanni Gentilét, aki Benedetto Croce mellett a huszadik század egyik legjelentősebb olasz filozófusa volt, fasisztaként könyvelték el, mert a Mussolini-rezsim támogatója volt az utolsó pillanatig. Őt partizánok gyilkolták meg, s e kétségtelen tényt hosszú ideig azzal indokolták, hogy áruló írástudó volt. Nagyon nyugtalanító kérdéseket vet föl ma e gyilkosság. Egyrészt: valóban, vajon mi az írástudó felelőssége? Meddig mehet el egy filozófus egy totalitárius rendszer kiszolgálásában? Másrészt: az az adekvát válasz e gondolatokra, hogy kiötlőit megöljük? És a legnyugtalanítóbb: az még ma is szinte rendjén van, hogy egy kollaboráns fasiszta gondolkodót törvénytelenül legyilkolnak. Ezzel szemben ha a totalitárius kommunista rendszert Gentilénél sokkal gátlástalanabbul kiszolgáló filozófusok, ügyes taktikával módosítva világnézetüket, továbbra is ünnepelt filozófusok maradnak, akkor el kellene gondolkodnunk azon, hogy e különleges század, amelyet magunk mögött hagytunk, nem valószínű, hogy a legdicsőbb századok egyike lesz a világtörténelemben. S még inkább azon: hogyan szolgáltat igazságot helyette a huszonegyedik század az írástudóknak, a szellem embereinek?