Show-műsor hűvös időben

Ha valóban szóba került volna a rendőri erőszak kérdése, a falvakban kialakuló önbíráskodás felszámolásának állandó elnapolása, akkor egyből kiderült volna, hogy a miniszterelnök önmaga ellen tüntet. Tényleg, hát mit tegyen egy vacak kis kormányfői megbízatással?

Jó kis tüntetés volt. A miniszterelnök magánemberként csókdosta a felesége haját, dürrögött kicsit, így kell ezt, bele a kamerába. Félre az avítt intimitással. Aki eddig azt hitte, ő a miniszterelnök, most a saját szemével láthatta, hogy mennyire magánember. A Nap-keltében pedig megtudtuk Kiss Pétertől, aki, mint máskor, zűrzavaros fogalmazása révén ezúttal is akaratlanul ragadta meg a lényeget: „A Tarka Magyar szervezői azt kérték, lehetőleg minél többen vegyünk részt a felvonulásukon magánemberként, és ezért fogadta el a miniszterelnök úr a meghívást. Átpolitizálni ő sem szeretné, ezért a szervezők eredeti célkitűzései meg fognak így is valósulni.”
Ott fényeskedtek a magánemberek a „Tarka Magyar” tüntetésen. Miért is találtak volna ki a szervezők egy kevésbé röhögtető lózungot, nagyon is jól jött nekik a „magyar” és a „marha” ilyen egyszerű, nemes összekapcsolása. Remekül lehet róla asszociálni a „Talpra magyar”-ra, ami a „tarka magyar” jelszó kitartó sulykolása után mintegy fölöslegessé válhat. Erre a kabarészintre kell lenyomni mindent, ami a magyarsággal kapcsolatos. Tarka magyar, hí a haza! Bruhaha. Ilyen mirelitpoénok kellenek a Heti hetes mikrosütőjébe, és pár perc alatt fölforrósítható a hangulat.
Gyurcsány Ferenc és Dobrev Klára mellett láttuk Bauer Tamást, Eörsi Mátyást, Dessewffy Tibor önmagától független értelmiségit, Lévai Katalint, aki csókhintés közben legalább egy parfümmel beszórt rózsaszínű tűpárnát meglóbálhatott volna. Láttunk továbbá egy fekete tüntetőt, talán kenyai diák volt, egy piros-fehér-zöld papírzászlót tartott a kezében; róla a rendőrök, akik csak magyarokra vannak kiképezve, szemmel láthatóan nem feltételezték, hogy rasszista. Őt még arra sem kérték meg, volna-e kedves kint hagyni a nyamvadt nacionalista jelképét valamelyik kordonnal lezárt mellékutcában.
Vannak tüntetések, amelyeket védenek a rendőrök. Úgy oltalmazzák a résztvevőket, mintha csupa kis Gyurcsány Ferenc menetelne óvó pajzsaik mellett. Ők a kormány figyelmével kitüntetett tüntetők. Arról ismerszenek meg, hogy védik elöl, védik hátul. Végül is nem Fidesz-nagygyűlésről hazafelé tartó családok, akiket sorsukra lehet hagyni. Eörsi Mátyást megkérdezte a Hír TV riportere, hogy a rendőri erőszak ellen is tüntetnek-e. A liberalizmus nagyobb dicsőségére ez a válasz hangzott el: „az ellen a rendőröknek, a bíróságoknak föl kell lépni… ha ilyen van.” Vagyis a rendőri erőszak nem a civilek, nem az állampolgár ügye, így aztán nem is kell elgondolkodnia róla a demokratikus kormányzásnak sem. Kizárólag a rendőrségre meg a bíróságra tartozik a rendőri erőszak, „ha ilyen van”. Eörsi szájából ez a Marsról jött ember tájékozatlanságát idéző „ha ilyen van” olyan szép volt, hogy még Korom Mihály pártállami igazságügy-miniszter is megirigyelte volna. De a tüntetők valahogy mégsem voltak elegen. A szervezők természetesen a hűvös időt említették, amiért csak néhány ezer ember gyűlt össze, holott korábban százezres tömeget vizionáltak. Olyan volt ez a tüntetés, mint egy fásult május elseje valamikor a Kádár-rendszer alkonyán, amikor már mindenkinek mindenből elege volt, de a főnök éppúgy tudta, mint a beosztott, hogy jobb, ha kimennek, mert a párttitkár mindkettejüket figyeli. Egye bánat a felvonulást, majd utána leöblítik valahol.
Bár a köztársasági elnök vette magának a fáradságot, és azon kevesek közé tartozott, aki nagyon is fontosnak látta megemlíteni, hogy amikor az erőszak ellen tüntetünk, akkor azért nem csak a szélsőjobbot illik megnevezni, a híradások és tudósítások valami oknál fogva elég visszafogottan viszonyultak a kínosabb témákhoz. Holott levelében Sólyom László – akinek érdemes „sifrírozni” a beszédeit, üzeneteit, mert a nyílt és az indirekt közlések egészen sajátos összetételével kommunikálja álláspontját – nem csak azt hangsúlyozta, hogy „a radikális jobboldal eszméi és tettei elfogadhatatlanok és veszélyesek”. Azt is üdvözölte, hogy a demonstráció fellép a rendőri erőszak és a falvakban kialakult azon helyzet ellen is, amely a közrend felbomlása és az önbíráskodás felé tart.
De ezen a tüntetésen, mind a jobb-, mind a baloldali sajtó tükrében, úgy tűnik, sem a régi lemez, sem a hangadók, sem a hangsúlyok nem változtak. „Elég a kisebbségek elleni atrocitásokból!” „Elég a lincshangulatból!” „Elég volt a magyar identitás kisajátításából! Tarka magyar!” Ezek voltak az eredeti mozgósító jelszavak, és a fősodor nem változott. Politikailag kétségkívül kevésbé macerás a több mint hat évtizede legyőzött fasizmus által megjelenített erőszak ellen tüntetni, mint egyáltalán szóba hozni, mi történik a borsodi falvak szegényeivel. Előre látható volt, hogy a bűnösökre mutogatás itt csak egyfelé történhet meg: szélsőjobbozás folyt, orrvérzésig. Mintha az ország legnagyobb problémája az a néhány tucat randalírozó lenne, amúgy pedig itt aztán minden rendben van. Egyik szeptemberi nyilatkozatában Deák Gábor, a demonstráció egyik szervezője azt mondta, hogy a civil szervezetek szeretnék jelképesen visszafoglalni a belvárost a szélsőjobboldaltól. Hát hogy kié a belváros, azon lehet vitatkozni. De polgári állam volnánk, isten őrizz, hogy utánanézzünk, kik vásárolták föl a belváros luxuslakásait, üzleteit, üzletházait. Maradjunk annyiban, hogy azok, akiknek elég pénzük volt. Csak hát akkor milyen visszafoglalásról tetszenek beszélni? Az erőszak nem az, amiről a kancellária döntést hoz, hogy annak kell tartani. Erőszak az, ami beleváj az életünkbe, ami eldurvítja kapcsolatainkat, ami félelmet szül, őserdei állapotokat teremt. Lehet akciózni a kameráknak, megcsúfolni az évtizedekkel ezelőtt oly sokat szenvedett zsidó honfitársaink emlékét mai Dunába lövettetési víziókkal. De aki ilyet tesz, az jól fűtött lakásába megy haza, eldől a díványon, olvas kicsit, tévézik vagy koncertre, színházba megy, de semmi esetre sem retteg attól, hogy ajtaján kopog a véreiből alakult, segélykiszipolyozásra szakosodott maffia.
Persze, megértem én, hogy miért nem lehetett ezen a tüntetésen az ország valódi problémáit nevesíteni. Hiszen ha valóban hangsúlyosan szóba került volna a rendőri erőszak kérdése, a falvakban kialakuló önbíráskodás felszámolásának állandó elnapolása, akkor egyből kiderült volna, hogy a miniszterelnök önmaga ellen tüntet. Tényleg, hát mit tegyen egy vacak kis kormányfői megbízatással? Talán bizony szervezze át a rendőrséget, és küldje le falura kedvenc rohamosztagait? Akkor mi lesz a tüntetésshow-val? Hát nem jobban mutat a kamera előtt egy Árpád-sávos lobogóval caplató bakancsos fiú, akitől ötven pajzsos-sisakos rendőr véd minket, mint egy mínuszos hír valami isten háta mögötti faluról, ahol nem a Magyar Gárda, hanem a rendőrök fellépése akadályozta meg, hogy az indulatok elszabaduljanak? Nem jobb, ha az állampolgár sós mogyorót rágcsálva ül a tévé előtt, és tüntetések napján nem megy se utcára, se istentiszteletre, mert pánikroham jött rá a legutóbbi könnygázgránáttól? Végül is mit akarunk? Talán a roma vezető is önmaga ellen forduljon? Hogyan is tüntethetne az óvónőt megverő roma szülők ellen, a tanárukra támadó agresszív, neveletlen, föltüzelt, társadalmi beilleszkedésről soha nem hallott gyerekek ellen? Ennél sokkal kényelmesebb antifasisztának lenni.
Nagyon halk a szavuk azoknak, akiknek a mai Magyarországon tényleg van félnivalójuk. Az időseknek, a gyereküket egyedül nevelőknek, a nagycsaládosoknak, a vidéki szegényeknek, akik a kis kertjükből vegetálnak, mert nem volt pénzük holdakat vásárolni. Talán közelebb kellene menni hozzájuk, hogy hangjuk hallhatóbb és érthetőbb legyen.