Villányban kockás abrosznál

No, fiam, akkor adj valamit inni! – lép be a pilledt pincehűvösbe Neumann Béla, lebben a szalagfüggöny, keskeny októberi fény kúszik a résen, és veje, Simon Csaba már tölt is, olyan természetességgel, mintha mi, a Pestről az abroszhoz tévedt kóstolgatók ott sem lennénk. Az öreg mormol még valamit arról, micsoda bűntény üdítővel öblíteni a pörköltet, s legurít egy pohárral a tavalyi kadarkából, és ahogy jött, úgy megy, libben tovább; kezitcsókolom, viszontlátás. Otthon van.
A villányi táj így bentről, friss, foszló pogácsa, pohár bor mellől, apró ablakon át egészen olyan, mint az a másik Magyarország, az a megbújó, amiről zsúfolt buszon, aszfalton zötykölődve, csukott szemmel álmodni jó; időtlen, békés, otthont adó megnyugvás. Fehérre rozé, aztán a vörösek szépen sorban, kóstolgatunk Neumannéknál, a villánykövesdi pincesoron, lapozgatjuk a Biblia vastagságú családi krónikát, s közben arra gondolok, hogy mennyire egyszerű is, így kell, persze, szépen csendben építkezve, pimaszul kizárni a panaszt. Hangos hűhó nélkül, a hagyományért, a bor szeretetéért. Hátunk mögött kádban bizsereg az újbor. Rozéval öblítem a pátoszt, falat pogácsa még, aztán leginkább semmire nem gondolok. A második korty bíbor kadarkánál már éppen azon vagyok, hogy a maguk egészében, minden magyarázat, hamis félhang nélkül szépnek lássam az élet dolgait.
Ülhetnénk valamelyik villányi sztárborász pincéjében, ahogy szokás, kapaszkodhatnánk díjakba, címekbe, oklevelekbe, hírnévbe, de Simon Csabát hallgatva egyre inkább úgy érzem, ha így tennénk, valami fontosat elszalasztanánk. Simon Csaba, az informatikusból lett hobbiborász feleségül vette Neumannék egyik lányát, és hogy legyen, aki folytatja a családi hagyományt, önként vállára vette a pincészet vezetését. Nem borász – mondja, és hiába, hogy több mint egy évtizede apósával együtt metszik a tőkéket, szüretelnek, préselik a szemeket, talán soha nem jön el az idő, amikor úgy érzi, most már ért is hozzá. Plázák polcain, puccos éttermek étlapjain hiába keresnénk Neumannék borait; néhány ezer palackkal készítenek, szájhagyomány útján terjednek, kóstolóik messziről visszajáró vendégek, csak saját pincéjükben értékesítenek. Az utóbbi években felkapott fajták helyett ősi, jellegzetesen magyar szőlőfajtákat termesztenek – büszkén tölti a poharakba a bíbor kadarkát. Hát ezért éri meg akár Pestről is leutazni, belesni, mi van a fősodor mögött; kockás abrosznál, meztelen pincefalak között meg lehet lesni, ahogy a lelkesedés szépen, csendben életben tartja a hagyományt.
(Neumann-pince, Villánykövesd, Pincesor 18.)