Europatriotizmus

Nicolas Sarkozy francia elnök újabb ötlettel lepte meg európai partnereit az állami befektetési alapok (sovereign weath fund) ötletével. A Francia-Alpok Annecy nevű városkájában ipari vezetőknek tartott előadásában megismételte az európai parlament strasbourgi ülésén is javasolt ötletét, hogy minden ország állítson fel olyan állami befektetési alapokat, amelyek támogatják a stratégiainak tartott hazai iparágakat. „Nem akarom, hogy néhány hónap múlva az európai polgárok arra ébredjenek, hogy az európai vállalatok nem európai tőkések kezében vannak, akik a legolcsóbb áron vásárolták fel azokat” – mondta az unió soros vezetője. Az európai vezetőket győzködve Sarkozy még azt is hozzátette, Európa nem lehet olyan naiv, hogy vállalatait a ragadozók kegyelmére bízza.
Az ötlet nem kapott osztatlan elismerést. A német kormány szóvivője, Ulrich Wilhem például kijelentette, hogy „a kormány úgy gondolja, hogy erőteljesebb protekcionista intézkedések Németországban nem szükségesek”. A szóvivő lényegében a valamikori molnárból lett német gazdasági miniszter, Michael Glos szavait ismételte meg, aki kijelentette: „A francia javaslat, hogy az államnak érdekeltséget kell szereznie az iparvállalatokban, hogy megvédje őket a külföldi felvásárlástól, ellene van a mi gazdaságpolitikánk sikeres elveinek.”
A francia államfő persze egyes országok részéről számított az ellenkezésre, és ezzel kapcsolatban meg is jegyezte: „Nem tudom elképzelni, hogy valaki azt mondja nekem, a pénzügyi válság esetében szükség volt egy egységes európai válaszra, míg a gazdasági válság esetében ez nem szükséges.”
Valóban nehéz megérteni, miért van az, hogy az EU vezetői az uniós költségvetés mintegy 120 milliárd eurójának apró tételein képesek késhegyig menő vitákat folytatni, míg ha a bankok megmentéséről van szó, pillanatok alatt jóváhagynak négyévi költségvetésnek megfelelő összeget.
Lehet, hogy a német gazdaság még mindig a legerőteljesebb és legfejlettebb, de minden, amit európai teljesítményként fel szoktak hozni, az a francia patriotizmushoz, vagy ahogy korábban hívták, etatizmushoz (állami szerepvállaláshoz) kapcsolódik. Állami, mindenekelőtt francia állami szerepvállalással valósult meg a TGV gyorsvasút, az Európát a brit szigetekkel összekötő alagút, az európai repülőgépgyártás, az Airbus, az európai nyomottvizes atomreaktor (a legkorszerűbb elveken nyugvó atomreaktor), a fúzióserőmű-kutatások magasabb szintre emelése, az európai űrkutatás, hogy csak néhányat említsünk a létező és gyakran hangoztatott eredmények közül. Ezzel szemben a németek által kifejlesztett mágneslebegtetésű gyorsvasutat Kínában valósították meg: a sanghaji repülőteret köti össze a belvárossal.
Az európai vezetők között világosan kettéválik két irányzat: a pragmatikusan gondolkodók tábora és az ideologisztikusoké. Az előbbiek közé tartozik Silvio Berlusconi olasz kormányfő és Sarkozy; számukra mindegy, hogy a macska tarka-e vagy fekete, a lényeg, hogy megfogja az egeret (ez volt Teng Hsziao-Ping elhíresült mondása, amivel Kínát kiemelték a maoista kulturális forradalom mocsarából). Az ideologisztikus irányzatot a volt szélsőbaloldaliból neoliberálissá változó olyan vezetők képviselik, mint például az Európai Bizottság elnöke, Manuel Barroso, a német KISZ-vezetőből lett jobboldali vezér, Angela Merkel, vagy a volt német külügyminiszter, Joschka Fischer, és még lehetne folytatni a sort a többi országból vett példákkal. A nemzetközi és a hazai történelem is azt bizonyítja, hogy az ideológia primátusa a józan ész felett csak gazdasági és társadalmi káoszhoz vezethet.