Felelni kell a hanyag kezelés miatt

A magyar kormány a kibontakozó pénzügyi és gazdasági világválságból semmit sem érzékelve, illetve a magyar állam és gazdaság sebezhetőségét nem látva előbb fellendülési kampányba kezdett (Beindultunk), majd amikor a krízis Európába ért, akkor arról beszélt, hogy az minket nem fog érinteni. Gyurcsány Ferenc újabb melléfogásait tapasztalva az EU beavatkozásra szánta el magát, nehogy a magyar szindróma (államcsőd és valutaválság) megfertőzze és megsebezze a többi tagállamot is. Ekkora belső és külső adósságnál, illetve külföldi befektetéseknél, amennyi nálunk van, ugyanis már a nekünk hitelezőknek és a külföldi részvényeseknek is nagyon kell aggódniuk, vajon dől-e hozzájuk innen továbbra is a magas kamat és a sok profit, és megmarad-e befektetéseik értéke. A kormányfő nem tiltakozott a tervezett külső beavatkozás és az azzal járó gyámság ellen, „csupán” azt járta ki, hogy ő tűnhessen föl annak kezdeményezőjeként, és hogy maradhasson miniszterelnök. Ezeket könnyen elérte, mert az EU a cinkosa volt a 2004 utáni jelentős adósságnövelésben azzal, hogy szó nélkül elnézte a hiányok növelését a 2006-os választások végéig, és mert a külföldi hitelezőknek és befektetőknek is jól jött a válságig a sok kamatprémium. Ezek mellette szóltak. A nemzetközi beavatkozás leplezésére és személyes politikai túléléséért Gyurcsány cinikus politikai játszmába kezdett.
Szorította az idő, ezért összehívta az általa nemzeti csúcsnak nevezett tanácskozást, amely minden kézzelfogható döntés nélkül zajlott le. A kormányfő-pártvezető sem előtte, sem ott nem terjesztett elő válságkezelő döntéseket. A Fideszt csak egy biztos kudarcot hozó összejövetelben kívánta a vele való összefogás elutasítójaként felmutatni, méghozzá egy súlyos válság idején. Terve sikerült: a nemzeti csúcs bukásával egyrészt „igazolta” külföldön, hogy egyedül áll a vártán a nemzetközi beavatkozás „kezdeményezéséhez”, másrészt olyan politikai nyomás alá helyezte az SZDSZ-t és az MDF-et, hogy azok versengve jelentkeznek a kiadások lefaragására és a költségvetés támogatására.
Egy hétre rá, némi kiszivárogtatást követően, derült égből villámcsapásként jött a hír, hogy meg vagyunk mentve (mitől is?), mert az EU, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank (WB) együttesen 25,1 milliárd dollárnyi készenléti hitelkeretet bocsát Magyarország rendelkezésére a jelenlegi kormány és Országgyűlés mandátuma lejártáig (?!). A nemzeti csúcson erről egy szót sem ejtve, az oda meghívottak és a választók háta mögött, titokban tárgyalt és egyezett meg Gyurcsány azokkal, akik a piacok helyett hiteleznek ugyan a magyar államnak, de a szuverenitásából is elvesznek. Az EU tagjai közül egyedüliként és elsőként nemzetközi (EU- és USA-) gyámság alá kerültünk: ránk tették a gyeplőt, és kényszerinfúzióra lettünk kötve. Természetesen a megszokott neoliberális feltételekkel: liberalizálni, deregulálni és privatizálni, azaz államtalanítani. Akkor, amikor a gazdasági válság mérséklésére az egész világon ennek ellenkezőjét teszik azok a kormányok, amelyek pénzéből és irányításával működnek a mögénk álló intézményeik. Az IMF arra szólította fel a világot, hogy mindenütt élénkítsék a gazdaságot és csökkentsék a kamatlábakat. Tőlünk viszont mást követelnek. Miért? Hogy az ide korábban befektetett külföldi pénzek mielőbb és bármilyen áron megtérüljenek. De miért nem bíztak abban, hogy magunk is megoldhatjuk a helyzetet? Mert Gyurcsány kormánya felelőtlen gazdálkodásával és az adósságállomány megnövelésével ellentétes pályán járt 2004–2006-ban, mint amilyet az EU-val kötött szerződés, a konvergenciaprogramok és az euróbevezetés feltételei előírtak. A mostani válságot sem ismerte fel. Veszélyeztette a külföldiek befektetéseit, ezért elveszítette a hitelességét és a bizalmukat. És ki hiszi el kül- és belhonban, hogy a költségvetésekkel előbb a választási győzelemért oly hanyagul bánó, majd azután hirtelen megszorítóvá váló, idei tavaszi népszavazási veresége után és két országos választás előtt ismét adakozóvá lett, koalíciót felrúgó kormányfő-pártvezér mostantól valóban jó gazdája lesz a hiteleknek és a közpénzeknek? Senki. Hogy mégis sok pénzt bíznak rá, annak ára a nemzetközi gyámság és az, hogy vállalta a mindannyiunkra kényszerítendő példátlan és jelentős áldozatokat. És mert a Fidesz programjától féltik eddigi kiváló pozícióikat (adókedvezményeiket, támogatásaikat, kamatprémiumaikat). Ezért a kormányfőt most nem mondatták le, de gyámság alá helyezték, nehogy ismét gyorsan elköltse a másra adott kölcsönpénzt a választások előtt. Ez neki láthatóan megfelel, ő lesz a helytartó. Nekünk aligha.
Gyurcsány és néhány elvakult támogatója bármennyire is hárítaná most a helyzet súlyosságáért való felelősséget főként az ellenzékre, vitathatatlan, hogy a fontosabb gazdasági mutatók szerint 2002 elején álltunk a legközelebb az euróbevezetési feltételek teljesítéséhez, és akkor az EU-hoz később csatlakozó országok között az élbolyban voltunk. 1998-tól 2004-ig erőteljes ütemben közeledtünk az EU-15-ök fejlettségéhez. A fideszes választási költségvetés és döntően az MSZP első száznapos programja megnövelte ugyan a kiadásokat, de csak egyszer, azokat a gazdaság bőven kinőtte, ezért nem azok vezettek a mai problémákhoz. Gyurcsány volt az, aki nem tartotta ígéretét és saját 2004. decemberi konvergenciaprogramját. 2005–2006-ban felelőtlenül túlköltekezett, ezért 2007 végére államadósságunk a 2002 eleji 52,1 százalékról 66,0 százalékra, az infláció 5,3 százalékról 8,0 százalékra nőtt. 2005-től már nem konvergálunk, hanem divergálunk az EU-tól, miközben a visegrádi országok, a globális és az európai konjunktúrát jól kihasználva, száguldva közeledtek ahhoz. Ezért döntötte le elsőként és eddig egyedüliként az EU-ban a magyar államot (és nem a bankokat) a pénzügyi világválság.
A jegybank közben három abszolút százalékkal felemelte az alapkamatot 11,5 százalékra. Ez sem fogja a gazdaságot élénkíteni, viszont azonnal növeli a hitelezőknek fizetendő kamatokat. A kormány szerint a lakosságnak össze kell húznia a nadrágszíját, ezért csökkenti a béreket, valamint lefaragja az EU–15-öknél már ma is kisebb arányú és összegű jóléti kiadásokat. A recesszióba tartó magyar gazdaságban tovább szűkíti az amúgy is csökkenő keresletet, azaz a válságot tovább mélyíti. Nekem ez nem tetszik, mert szerintem így nálunk hosszabb és mélyebb lesz a viszszaesés, mint lehetne. Mit tehetünk?
Kezdeményezzük, hogy az Állami Számvevőszék citálja bíróság elé a kormányfőt (Gyurcsány Ferencet) és a pénzügyminisztert (Veres Jánost) a tervezett költségvetési kiadások és hiányok, különösen a 2006-os túllépése, azaz hanyag kezelése miatt bekövetkezett károkért. Akik az államot csődbe vitték, azok nem lehetnek a csőd gondnokai, mert bebizonyították gazdálkodói alkalmatlanságukat. A külföldieknek megfelelhetnek, mert az IMF csődgondnokként majd érvényesíti az érdekeiket. De mi lesz velünk, magyarokkal, a mi érdekeinkkel?
Demokráciában ilyenkor a büntetőjogin túl a politikai felelősséget is vállalni szükséges: a kormányfőnek le kell mondania; ha nem teszi, akkor azt politikai nyomással, ha kell, az utcán szükséges – persze alkotmányosan – kikényszerítenünk. Az európai parlamenti szavazásra előre hozott országgyűlési választáson lehetne és kellene megmérni a különböző pártok válságból kivezető programjainak elfogadottságát. (Az USA elnökválasztása sem zavarta meg az ottani válságkezelést. Ott senkinek nem jutott eszébe a kőkemény kampányt és voksolást elhalasztani.) Addig a Gyurcsány-kormány ügyvezetőként dolgozzon, ne felelősséghárító és erőpocsékoló csúcsokat szervezzen. Ezekről kellett volna a nemzeti csúcson és kellene most konkrét egyezségre jutni. Minden késlekedés a recesszió mélységét és a veszteségeinket növeli, mert a gazdálkodásában hiteltelen Gyurcsány-kormány miatt a környező országokhoz képest évente több száz milliárd forinttal több kamatot fizetünk majd, ahogy eddig is, a külföldi hitelekért. Ilyen gazdagok lennénk?

A szerző közgazdász, volt kerületi MSZP-elnök