Gondolatok a kapitalizmus reformjához

Az évtizedek óta legnagyobb pénzügyi megrázkódtatást okozó világválság fokozatos kibontakozása az elmúlt hetekben néhány európai nagyhatalom állami vezetőit már arra ösztönözte, hogy a nyugati világ alapjait jelentő neoliberális-monetáris kapitalizmus reformját is felvesse. Sarkozy francia elnök már a válság kirobbanásának első napjaiban a lényegre tapintott, és a Bretton Woods-i rendszer visszaállításában jelölte meg a tennivalót, nem takargatva azt, hogy ez az utóbbi évtizedek egész nyugati kapitalista rendszerét alapjaiban változtatja meg. A pénzügyi válság lassanként ezermilliárd dollárokra rúgó kifejlődése aztán az elmúlt napokban már az angol miniszterelnököt és a német kancellárasszonyt is egy új Bretton Woods-i rendszer létrehozásának támogatása felé tolta el, és Bush elnökkel meg is állapodtak egy novemberi dátumban, ennek egy átfogó konferencián való megvitatásában.
Több mint pénzügyi válság
A téma az eddigiekben inkább csak a makrogazdasági szakembereket késztette elemzésre és megszólalásra, ezért a világválság és az erre adott kapitalizmusreform-válasz csak egy szűkebb pénzügyi reformtematizálást kapott. Pedig itt többről van szó, és a pénzügyi rendszer felszíne alatt a Bretton Woods egyezménye is a teljes kapitalista társadalmi rend alapjait szabta meg, benne az uralmi rend és a résztvevő országok minden szektorának működésével, majd az ennek összeomlása után kifejlődő monetáris-neoliberális kapitalizmus az 1970-es évek közepétől egy másfajta uralmi rendet hozott létre. Így a mostani átfogó reform és valamilyen formában a Bretton Woods kapitalizmusának visszahozása szintén jóval többről szól, mint pusztán egy új pénzügyi világrendszerről.
Nézzük meg először, hogy így, teljesebben szemlélve, mit jelentett a Bretton Woods rendszere, és mi változott az 1970-es évektől a monetáris kapitalizmussá változással. Az elemzés fényében jobban láthatóvá válnak, hogy milyen tétek forognak kockán a most felvetett kapitalizmusreform kapcsán, de az is, hogy milyen óriási erők érdekeltek a Bretton Woodshoz visszafordulással szemben. A tervezett konferencián a nyilvános viták mögötti tényleges erőviszonyok meghatározásában a globális kapitalizmus megtartásáért küzdők és a nemzeti kapitalizmus felé részleges visszafordulás erői között nyilván a válság mélysége döntő fontosságú lesz. Napjainkban azonban a pénzügyi világválság és az ennek nyomán felsejlő tartós gazdasági válság arányai még nem láthatók teljes horderejükben, így a lehetséges reformok radikalitása vagy csak mérsékeltebb szinten maradása ma még nehezen becsülhető fel. Így ennek elemzését egy későbbi cikkre hagyom.
A Bretton Woods-i egyezmény, 1944.
A második világháború lezárása után a nyugati kapitalista világ szerveződési kereteit a Bretton Woods-i egyezményben rögzítették 1944-ben, és ez egészen az 1970-es évek elejéig biztosította ezt a keretet. Ez a résztvevő nyugat-európai országok és Észak-Amerika gazdaságait és valutáit egyetlen rendszerbe kötötte össze, és az aranyalaphoz kötést – és ezzel a végső stabilitást – ezeknél az biztosította, hogy az amerikai dollárra beváltás esetén mindegyik valuta után az amerikai központi szövetségi bank biztosította az aranyra beváltást végső soron. Erre a közös valutarendszerre alapozott gazdasági és társadalmi szerveződésnek a következők voltak a lényeges elemei:
1. A piaci termelés és a társadalom megszervezése az egyes államok keretein belül történt, ahol a mindenkori kormány és parlamenti többsége erős állami beavatkozást valósított meg, aktív gazdaságszervezéssel, céltudatos iparpolitikával.
2. Az egyes országok valutáját kezelő jegybankok az ottani kormányok gazdaságpolitikájának eszközeként a kormány fennhatósága alatt álltak, annyi korláttal a kormány felé, hogy ha a túlzott költségvetési hiány vagy más ok miatt megingott a valuta értéke, akkor a Bretton Woods-i egyezmény két ikerszervezete, a Valutaalap és a Világbank kölcsönt adott az adott az államnak a belső pénzpiac konszolidálásához, és ennek egyensúlyát vissza kellet állítania, de máskülönben a kormányok aktív pénzpolitikája megengedett volt, és a két ikerszervezet, mint a tagállami kormányok „szolgálóleánya” funkcionált ebben az időben.
3. Az ekkori gazdaságpolitika lényege volt a magas munkabérek rendszere, amely a keynesi tanítások szerint magas keresletet hozott létre, így a termelés ugrásszerű bővítéséhez automatikusan biztosította a belső piacot. Vagyis ez a belső jólét emelésén keresztül – ezt mint eszközt felhasználva – igyekezett dinamizálni a gazdaságot. Ebből adódott, hogy a kormány az éves költségvetési és hosszabb távú gazdaságpolitikai döntéseit a nagy társadalmi csoportok országos képviseleteivel (szakszervezetekkel, munkaadó szövetségekkel) egyeztetve tudta meghozni, hisz egy kis jóléti emelést ebben a rendszerben mindenki kaphatott. (Ez adta a jóléti kapitalizmus elnevezésének igazolását!)
4. Az aktív kormány az ország valutája és jegybankja ellenőrzés alatt tartása mellett az ország határait is zárva tartotta a tőke és a pénz mozgása előtt, és csak céljainak megfelelő tőkét engedett be, illetve a tőkekivitelt is ellenőrzés alatt tartotta. Emiatt az egyes országok tőkéscsoportjai és bankjai alapvetően egy-egy országon belül szerveződtek, és csak a kormányok ellenőrzése mellett történhetett meg a pénztőke országok közötti mozgása.
5. Politikai síkon ez azt jelentette, hogy egy-egy államban a demokratikusan választott politikusrétegek domináltak, és a gazdasági-vállalkozói csoportok csak ezek dominanciája mellett tevékenykedhettek. Ez a meghatározó politikusréteg azonban a ciklikusan visszatérő választásokhoz kötve kaphatott csak kormányhatalmat, így ez pedig a társadalom sokmilliós állampolgárságáéhoz volt visszakötve.
1971: megszűnik az aranyra átváltás
Ez az öt jellemző vonás változott meg az 1970-es évektől beinduló változásokkal a nyugati kapitalista társadalmakban, és mi, közép-európaiak már az 1989-es rendszerváltások után az átalakult újfajta kapitalizmushoz csatlakoztunk. Nézzük meg most, hogy mi hozta létre ezt a változást, és hogyan alakultak át az előbb vázolt szerkezeti jellemzők a monetáris-globális kapitalizmusban.
A változást közvetlenül 1971-ben az váltotta ki, hogy az amerikai elnök egyoldalúan bejelentette az aranyra átváltás megszüntetését, és ez az addigi keynesi kapitalizmus alapjait rengette meg. A bizonytalanná vált valutáris helyzetben a megszokott békés éves költségvetési elosztások és egyeztetések az egyes államokon belül a nagy társadalmi csoportok képviselői között felborultak, újraéledtek a sztrájkok és az éles gazdasági és politikai küzdelmek. Az évtizedekig megszokott jóléti növekmények kimaradtak, tömegessé vált a munkanélküliség, és mindez alapvető társadalmi nyugtalanságokhoz vezetett az 1970-es évek első felétől a nyugati társadalmakban.
Belép a Világbank és a Valutaalap
E bajok és nyugtalanságok okaiként először a briteknél vált elterjedtté az az ideológia, hogy ezek a bajok a nagy állami beavatkozás, az aktív kormány miatt, és másik oldalról pedig a piac erőinek korlátozása miatt jöttek létre, és minden jóra fordul, ha megindul az állam és a kormány gazdaságpolitikájának visszaszorítása, és a piac erőinek mindenoldalú szabadon engedése. Ezzel jutott hatalomra Angliában 1976-ban Margaret Thatcher, aki rögtön meg is kezdte a privatizációt, és a piac erőinek teljes felszabadítását, majd az ugyanezen terápiát hirdető Reagan elnök az USA-ban kapta meg a hatalmat 1980-ban. A nemzetközi porondon mindig is együtt fellépő két állam a nemzetközi síkon, a Valutaalapnál és a Világbanknál olyan politikát juttatott uralomra (az itteni főtisztviselői gárda lecserélésével), amely az egész világon a privatizációt és az aktív kormánypolitikák megszüntetését célozta meg, és az országhatárokon átlépő tőkemozgás korlátozásának lebontását.
A mai globális rend jellemzői
Ez valósult meg az 1980-as években a legtöbb nyugat-európai országban – nagy ellenállás letörése után – és a Világbanktól függő latin-amerikai és ázsiai államokban is. A szovjet blokk felmorzsolásának eladósításpolitikáján keresztül való megvalósítása után, 1990-től a közép- és kelet-európai országokban is ezt a politikát kényszerítették ki a Világbank és a Valutaalap részéről. Nézzük meg, hogy e struktúraváltás után milyen szerkezeti jellemzőkkel írható le a mai monetáris-globális kapitalizmus:
a) A legfontosabb változás, hogy az aktív kormányok és kormányzati gazdaságpolitika helyett a kormányok visszaszorítása történt meg. A termelés szervezése tisztán a piac erőinek meghatározása alá került.
b) Ennek kiegészítője az, hogy a jegybankokat elszakították a mindenkori kormányok ellenőrzése alól, és az egyes országok valutája felett az önállóvá vált jegybankok váltak egyedüli meghatározóvá.
c) Emellett a WTO létrehozásával 1994-től teljessé vált az országhatárokat átlépő tőkemozgások szabadon engedése, és az egyes kormányok ez elé nem állíthatnak akadályokat, ezt a megkötött nemzetközi egyezmények büntetik.
d) A szabaddá vált tőkemozgások révén a tőke az olcsó munkabérű országok felé vándorol, és ezzel a magas bérű nyugati munkásokat és életszínvonalát a fillérekért dolgozó ázsiai munkásokkal és ezek életszínvonalával versenyezteti. Ennek révén az évtizedekig tartó jóléti növekmény megtorpant az 1980-as évektől, és míg a társadalom felső egyötödénél jelentős növekedés jött létre, az alsó négyötödnél egy folyamatos csökkenés indult be. Az ez elleni sztrájkolás lehetőségét azonban csökkenti, hogy a tőke erre rögtön kivonul az országból. Jogilag most már akadályok nélkül megtehetik a szabadon mozgó globális pénztőkés csoportok, és a pénztőke átutalásának elektronikus új eszközei technikailag napok alatt pénzügyi káoszba taszíthatják a velük ellenkező országokat. Így egy nagyobb sztrájk után inkább a munkanélküliség nő, nem a bérek.
e) Mindezek révén a korábbi magas munkabérek politikája helyére, amely a belső fogyasztás és jólét révén igyekezett dinamizálni a gazdaságot, az olcsó munkabérek politikája lépett, és ez nem a belföldi piacok bővítése, hanem a féktelen export révén igyekszik az árukat eladni.
f) De a kormányok és az állami szervezés visszaszorítása nemcsak a termelés szférájában történt meg, hanem a piac egyre inkább az összes társadalmi szektorban igyekszik átvenni a szervezést, és az egészségügy, az oktatás, a média, a rendfenntartás, sőt újabban már a katonaság és a börtönszféra is privatizáció alá kerül, és oktatási piac, egészségügyi piac, őrző-védő vállalkozási piac, a magánbörtönök piaca, a magánkatonai vállalkozások és a biztonsági cégek piaca jött létre. Sőt a közszolgáltatások teljes megszüntetése után a szolgáltatások piaca is mindenhol kiteljesedésre kerülhet a WTO egyezményei szerint a következő években. Ezzel azonban a piacot uraló erők már nemcsak a termelést tudják uralni, hanem az új szektorok elpiacosítása utána a teljes társadalmat.
g) Még egy fontos fejlemény, hogy az országhatárok közé zártságból kiszabadult bankár- és más tőkéscsoportok között globális szinten öszszefonódások, és eközben nagy küzdelmek zajlottak le az 1970–90-es évek folyamán, és ebben a küzdelemben az élre kerültek az addig is domináló amerikai bankárcsoportosulások, összefonódva az angol és a holland banktőkés csoportokkal. Ezzel szemben a német banktőke, illetve a francia–belga banktőkés csoportok alárendelt helyzetbe kerültek az amerikai–angol–holland globális tőkétől.
Kettős változásban a világ
Írásomat úgy tudnám összegezni, hogy kettős változás zajlott le a keynesi kapitalizmustól a monetáris-globális kapitalizmus felé vezető úton az elmúlt harminc évben: egyrészt a demokratikusan választott aktív kormányok és az állami szervezés szerepét felváltotta a piac szervezése és a piacot uraló banktőkés csoportosulások meghatározó ereje. De másrészt ez a változás nem egyszerűen az egyes országokon belül a politikuscsoportok helyett a banktőkés csoportok szervezését és uralmi pozícióját hozta létre – mert nem egyszerűen egy államon belül történt meg az uralmi pozíció áttolódása –, hanem a nemzetállami szerveződés szintjéről globális szintre került át az uralom és a meghatározás szintje. És ezen a globális szinten az amerikai– angol–holland banktőke összefonódott blokkja került meghatározó helyre.

A szerző alkotmányjogász, egyetemi tanár