Kérdés persze, hogy ennek következtében nem öntjük-e ki a fürdővízzel a csecsemőt is, és ezt a dilemmát a Carmen CET-nek sem sikerült feloldania. Apróság, de azért meg kell jegyezni – bár a CET (Central European Time) jelzi, hogy nem a hagyományos operát halljuk – szerzőként ugyanúgy Bizet van feltüntetve, semmi sem jelzi azt, hogy ki vállalja a felelősséget a rövidítésekért. Pedig nem mindegy, a rendező vagy a karmester nyesegette meg annyira a zenét, illetve a történetet, hogy egyik sem állt össze kerek egésszé, és így a produkció sokkal inkább egy keresztmetszet előadás vagy egy operagála érzetét keltette. Azzal ugyanis, hogy a csempészszál teljesen eltűnt, követhetetlenné vált, hogy került egyik napról a másikra tivornyázó bűnözők társaságába Don José, de azt sem értjük, miért verekedett össze annyira Carmen a nőkkel, hogy késelés lett a vége. Még ha hosszú és unalmas is a teljes opera a darab célközönségének, az operától idegenkedő fiataloknak, fogódzkodók nélkül egész biztosan nem értik meg Carmen történetét, és akkor a zenéről még nem is beszéltünk, ahol a zenekari részekben visszatérő motívumok egy részét kitörölték a partitúrából, így a zene magyarázó, az értelmezést, asszociációt segítő mankója is értelmetlenné vált.
Persze, a negatívumok mellett a rendezés rengeteg kellemes meglepetést is rejt, hiszen alapjaiban jó az az ötlet, amely megtisztítja a darabot a sallangoktól és az eredeti Mérimée-regényhez hozza közelebb a történetet, s a graffitis proliközeg is jó választás. Igazából szívesen megnézném a teljes Carment Telihay Péter rendezésében. Egy-egy jelenetnél kifejezetten új megvilágításba helyezi az operát, főleg, ami Carmen személyiségét illeti, még ha néha úgy is tűnik, olyannyira Carmenre koncentrál, hogy a többi szereplő kidolgozása időnként kissé elnagyolt marad.
A koreográfus Ladányi Andrea volt, legalábbis a műsorfüzet szerint, be is harangozták, hogy igazi táncszínház kíséri majd a produkciót. Valójában azonban nagyítóval kellett keresni a tánc- és általában a mozgáselemeket az előadásban, az egyetlen állandóan visszatérő motívum Carmen az énekesnő Madonnát idéző mozdulata volt, ami nemcsak szegényesnek, de egy idő után fárasztóan elcsépeltnek tűnt.
Igazából a rendezéssel van a legkevesebb baj. A fő probléma az, hogy az énekesek gyengék, és ezt egy opera esetében semmi sem tudja feledtetni. Némi mentséget ad a Thália hírhedten rossz akusztikája, de ezúttal nemcsak a hangszínekkel volt gond, hanem az intonációval is, és ez alól tulajdonképpen egyik főbb szereplő sem volt kivétel. A legjobbnak még mindig Herczenik Anna (Micaela) bizonyult, de ő sem adott bele mindent. Vadász Dániel Don José szerepében jó színésznek, közepes énekesnek tűnt: magasabb hangjai és fortéi érdesek, kidolgozatlanok. Várhelyi Éva Carmenként igazán nagyszerűt alakított, játékának sokszínűségét azonban az éneke nem mindig tükrözte. A legrosszabb élményt talán Káldi Kiss András nyújtotta, akinek nagy valószínűséggel a hangjával is gondja lehetett, mert időnként kifejezetten rekedtnek tűnt. A többi szereplőt a sok húzás miatt jóformán megítélni sem lehetett, anynyira kevés megszólalásuk maradt. Általánosságban azt kell mondjuk: Telihay nem operarendező, és ennek következtében mindaz, ami a színészi játék körébe tartozik, jobban működött, mint általában opera-előadásoknál szokott, a zenei teljesítmény azonban kontroll nélkül maradt, ráadásul Török Géza, az est karmestere sem hozta ki a maximumot a zenekarból.
(Carmen CET, Thália Színház, november 8. 18.00.)
origo.hu
Holnap jön az igazi tél!
