Köznapló

Október 16., csütörtök
A kert ünnepli az őszt. A fák, mintha bálba készülnének, annyi rajtuk a szín. Leveleik: megannyi ágakra felfűzött kaláris. A ginkgó értetlenül nézi mindezt. Keleten az élet fájának tartják, de én tudom, hogy elvarázsolt buddhista szerzetes. Hadd cifrálkodjék a többi, ő sárgába öltözik most is. Szedtem ágairól néhány szép levelet. Egy ideig préselem, majd berakom borítékba, és elküldöm a barátaimnak őket. Legyetek egészségesek! – ezt üzeni a küldemény.

Október 17., péntek
Nincs jobb annál, mint amikor teljes értékű egy napunk. A mai ilyen volt.
Kora reggel a munkások hozták a kőlapokat; Lajos megfaragott minden darabot, egymáshoz pászítva fölragasztotta őket a téglakerítés tetejére, a kerti mellvéd oldalára, az íves kapuboltozatra. Az anyagtelep új boltját is ő burkolta – ennek története van. Megcsinálta egy koma, de olyan lett, mintha csak ráborították volna a követ. Ráadásul a bolt a főút mellé épült, a csúfságot mindenki látta. A gazda üzent Lajosért, és szaporán dicsérte a szobi munkát. Szép, az övé viszont csúf, burkolja át olyanra, mint azt a másikat. Kerül, amibe kerül.
Lajos most nálunk igazgatja a követ. Ámulva figyelem, mert az ilyet nem lehet tanulni. Vagy érzi valaki, hogyan kell helyes ritmusba rakni, vagy nem. Holnap, mert másként ébred, és más híreket hall a rádióban, nem így igazítaná őket, de arányaik rendben volnának akkor is. Mozdulatait nézve újra eszembe jutott: miért halad a világ rossz irányba? Miért kopik ki a nyugati félteke mindennapjaiból a kézműves ember? Miért akarják futószalag mellé kényszeríteni, hogy egyforma alkatrészeket gyártson, s az agya is szabványosított srófra járjon?
Amit ma globalizációnak hívnak, kiöldösi a lelkekből a hovatartozást és vele a kultúrát. Ennél is többet árt, hogy a világot dirigáló gazemberek a Neander-völgyiek szintjére akarják lenyomni gyönyörű képességeinket. S mert ezek a képességek a Teremtőtől valók, próbálkozásuk istentelen. A kommunisták sárdobáló ateizmusánál is veszélyesebb. Nem volt cukros világ az övék sem, de legalább tagadtak valamit. A mai hetykék viszont a keskeny sávon kívül, amelyen eléjük gurul a pénz, mást nem látnak. És ha a fejükre olvassa valaki, hogy gondolkodásukból hiányzik egy dimenzió – erkölcsnek hívják –, és orruk alá dörzsöli, hogy a jelenlegi csődért ők a felelősek, rendőrért kiáltanak, és újságjaikkal üvöltik négy égtáj felé: ez itt egy fasiszta, egy terrorista! Így fest ma a világelit. Szépen vagyunk.
Lajos a kerítés tetején ül, s mert érti a dolgát, tojik a világelitre. Mégis ott kell hagynom, és vele az elmélkedést. A benzinkútnál találkozni fogok Luthár úrral, aki bár ügyvéd, szenvedelmes kertészként érkezik. E tény meghatározza a látásmódját is. Gödről jövet azonnal észrevette a marosi faiskolát. Mire odaértem, heves szakmai diskurzust folytatott Pistivel, a telep gazdájával, harsogta, hogy ilyen választék nincs a Dunakanyarban. Két hölgyet rögtön rábeszélt olyan növényekre, amelyeket, ha ő nincs ott, sose vásároltak volna meg. Hogy lássák, nem csak szóban képes ékes elragadtatásra, maga is vett díszfát, tőlem pedig kicsikarta az ígéretet, hogy ültetni fogok vérszilvát. „Gyönyörű fa, higgye el!” – mondta. Hangja elért a Dunáig. Alig tudtam elvonszolni onnan.
Korábban nem láttuk egymást. Felhívott telefonon, nézzek meg egy alig ismert filmet, beszéltünk Pettsonról, Findusról, a svéd mese figuráiról és időnként a kertről. Azért jött Marosra, hogy legyen végre hibiszkuszom, törpe mandulám, legyen japán jázminom. Ragaszkodott hozzá, hogy ő ültesse el őket. Rám csak a gödörásást bízta és a vízhordást. Gyöngéd szigorúsággal adta tudtomra: kertjéből ritkán ajándékoz, ám ez azzal jár, hogy időnként rájuk néz, jó gazdájuk vagyok-e. Hangsúlyából éreztem, hogy szigorúsága olyan, mint azoké, akik kiírják, hogy a kutyájuk harap, aztán benn kiderül, hogy az eb ragaszkodó és kedves.
Ilyenkor ősszel gyakran gondolok arra, hányan vannak, akiknek életéből, bár harmonikus, hiányzik egy hang, kiegészítésre vár egy mondat, mely évekkel korábban megrekedt. Jó érzés járja át a lelket, ha ráismerünk arra a hangra, és a mondatot teljessé teszi valaki. Fennköltségre nincs szükség. Ezek egyszerű, ám gazdag pillanatok. Csak arra kell vigyázni, nehogy észrevétlen elfussanak.
Luthár úr nyolcvanévesen letérdelt, úgy igazgatta el kertemben a földet. Meghatottan figyeltem a mozdulatait. Igazolta annak létezését, amit sokan örökkévalóságnak mondanak, amely összeköti a jelent a jövővel, s avval biztat, hogy semmi és senki nem múlik el nyomtalanul. Se én, se te, se ő, se azok, akikről azt hiszszük, már nincsenek. Vannak. Ott rejtőznek törpe mandulában, a lopva érkező szellő puhaságában, egy dallamban, amiről azt hisszük, rég elfelejtettük.
Délután megnyitottam a marosi képzőművészek kiállítását, este filmet néztem Indiáról. Nézd, mutattam a képernyőre, amikor bejött a feleségem. Szegények, az arcuk mégis derűs… Valóban, de ha tudsz, gyere viszsza Ázsiából: újra eltűnt a játék kacsa. Otthagytam Indiát, és négykézlábra ereszkedtem. Ő az ágy alatt kereste, én a gyerekszobában, közben jót nevettünk, mert előkerült a kacsa helyett más – olyan családban, ahol kisgyerek nődögél, folytonos mozgásban vannak a tárgyak. Nyoma vész a cipőkanálnak, de meglesz a kanadai játék autó. Ilyesmiben az ember sejt valami varázslatot. Mintha lakna velünk egy dzsinn, de mert lányunk van, inkább egy tündér, aki így adja tudtunkra: a nagy keresésben, ha jól figyelünk, másra is bukkanhatunk. Olyanra, amiről azt hittük, elveszett végképp, nem lelünk rá már soha. Hangulatok ezek, gyermek voltunk apró cserepei. Néhány darabját visszakapjuk egy időre, hogy megértsük, miért fontosabb Indiánál a műanyag játék kacsa.
Tízkor oltottuk le a villanyt.

Október 18., szombat
Az Országépítő őszi számának elején Makovecz-interjút idéznek, benne egy számsort a népnyúzásról. Az építészeti tervezés helyzetét ekként taglalja a szakma táltosa: „100 forint bevételből 20 százalék az áfa, 16 százalék a társasági adó, 2 százalék az iparűzési adó, 38 százalék a személyi jövedelemadó, 11 százalék egészségüggyel kapcsolatos adó, tehát marad 13 forint tényleges bevétel. Ilyen adózás tudomásom szerint sehol a világon nincs. Ez az adózás két dolgot szolgál. Egyik az, hogy ameddig lehet, a kis- és középvállalkozások csalással maradnak fenn, bevételeik nagy részét vagy legalábbis egy részét igyekeznek féllegális vagy illegális formában kezelni.”
Makovecz szerint a magyarországi ambiciózus emberekből alkalmazottat akarnak csinálni. „Olyan metamorfózis után, amikor a munkanélküliség nyomorából kell kimenekülni, mindenki zsarolható lesz, és bármilyen munkát vállal. A lakosságot alkalmazottként szeretnék látni, nem önálló, vállalkozásra képes emberekként. Sikeresen haladunk ezen az úton. Hogy a magyar lakosság átlátja-e és képes-e lépéseket tenni ez ellen, egyelőre nem tudom. Az viszont biztos, hogy a magyar politikusok, függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldalról vagy miről beszélgetünk, kell hogy ezt lássák. Ennek ellenére egyik kormány se tett azért semmit, hogy a szakmagyakorlás rendjét megteremtsék.”
Mindezt az juttatta eszembe, hogy egy megroppant hitelű politikus pár hete azt mondta: ha „kifehéredik” a feketegazdaság, bőven lesz pénz. Ó, a szemfényvesztő!

Október 19., vasárnap
Nem sok reményt fűztem a „nemzeti csúcshoz”, de a megjelentek ezt a keveset is alulmúlták. Vártam, hogy az ötletgazda Gyurcsány előrukkol valamivel. Férfiként viselkedik, mint ilyenkor várja az ember. Hogy majd feláll: Uraim, nehéz napokat élünk, tegyünk úgy, ahogy ilyen helyzetben a nemzet régi nagyjai. Kövessük Széchenyi István példáját! Ajánljuk fel éves jövedelmünket, lássák szerte ebben a hazában, mi is meg akarjuk hozni a magunk áldozatát. Bejelenthette volna, hogy pártjában döntöttek, lemondanak a szolgálati luxuskocsikról, mostantól Skodával járnak; kéri, hogy a többi párt is kövesse e példát.
Nem történt ilyen. Kisstílű, vacak összejövetel lett a nemzeti csúcs, és a kormányfő inkább formázott egy lakodalmi vőfélyt, mint felelős politikust. Azok szokása kockázat nélkül ígérni boldogságot, gyarapodást. Ígéret és áltatás – a teli asztal mellett mindez nem kerül nekik semmibe, hiszen ami fontos, a nászéjszakával veszi majd kezdetét. Ott már nincs duma, akkor már cselekedni kell. A vőfély akkorra eljátszotta szerepét. Fölöslegessé válik: a lényeg óráiban el kell tűnnie a színről.

Október 21., kedd
Leszakadt egy lépcsőház a Józsefvárosban, egy idős asszony épp alatta tett-vett. Meghalt. Szegeden száz építőmunkás szerszámokkal kivonult egy családi ház elé. Bontani akarják. A ház a fővállalkozóé. Sok millióval tartozik. Legbizarrabb a harmadik történet. Az ingó-bingó OTP kijelölt négyszáz települést. Ott, akár új a háza valakinek, akár régi, a tulajdonos nem vehet fel rá jelzáloghitelt. Miért? Mert ha a pénzintézet árverezni akar, nem kap jó árat az ingatlanokért. A listát az OTP visszavonta, de már későn. Kiderült, hogy ma gátlás nélkül közhírré lehet tenni: vannak első- és másodrendű települések. Ergo vannak első- és másodrendű polgárok is. Egy ilyen rangsorért engem az ifjú Bárándy és az ifjú Karsai azonnal lerasszistáz. A pénzintézet teheti?
De vannak ezenkívül harmadrendű állampolgárok is. Az önkormányzat visszaköltöztette a lakókat abba a házba, ahol a lépcsőház leszakadt. Ők azok. Ugyanakkor a vállalkozó gengszter házát, aki nem fizet, rendőrök védték. Mármost az a kérdés: ez itt Magyarország, vagy egy olyan terep, ahol a törvény fölöttiek kísérletezhetnek élő emberekkel?
Lélekben a csákányos emberekkel vagyok.