Magyarország és az IMF

Hazánk és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) kapcsolata több mint huszonöt éves (1982 óta tart). Az intézmény alapvető célkitűzéseit rögzítő alapokmányának megfelelően hazánk is időközben nyitott piacgazdaság lett, a külvilággal addig nem látott volumenben kereskedünk, pénzünk, a forint pedig átváltható (1995 óta). Az IMF az egyes országok világpiaci nyitását a világpiac vezető erőhatalmainak érdekében segíti elő, adott esetben pénzeszközök (készenléti hitelek) nyújtásával. Az IMF szóhasználata szerint működésével hozzájárul a szabad kereskedelem előtti pénzügyi akadályok lebontásához. Arról, hogy a nyitás a célországnak is előnyökkel szolgáljon, a célországok kormányainak kell gondoskodniuk.
Az elmúlt két évtized arról tanúskodik, hogy az IMF és a kormányok tárgyalási pozícióját nem az egyenrangúság jellemezte, rendre a világpiac főhatalmainak érdeke érvényesült a piacnyitásokkor. A célország ugyan bekerült a világpiac vérkeringésébe, milliárdos összegekben érkezett működő tőke, az export hatalmasra duzzadt, de az országlakók (belföldi tulajdonú vállalkozások és munkavállalók) ebből alig vagy egyáltalán nem profitáltak. A hazai vállalkozások elsorvadtak, a munkabérek reálértéke pedig alacsony szinten stabilizálódott a felzárkózás helyett. Ráadásul még alacsony béren sincs lehetőség a munkaképesek foglalkoztatására, az aktivitás rendkívül alacsony, a hazai tulajdonú tőke akkumulációja elhanyagolható. Vannak azonban országok, amelyek jól megtanulták a leckét, és levonták a tanulságot. Nekik egy IMF-lecke is elég volt, sorsuk irányítását a saját kezükbe vették, és azóta kiváló eredményeket mutatnak fel. Az óriási potenciállal rendelkező Brazília például mindenképpen idesorolható.
Hazánk akár állatorvosi ló szerepet is betölthet. Legutóbb az „álompáros” (Bokros–Surányi) regnálása alatt járt nálunk az IMF. Valutaleértékelést, tömegprivatizációt, felpörgetett inflációt kértek – és kaptak. Ekkor alakult ki véglegesen a világpiaci beilleszkedés, amiből az IMF titkot sem csinált, hiszen olvasható alapokmányaiban. Mára az exportot nemzetközi vállalatok uralják, annak hasznát az országból rendre kiviszik, az államot és újabban a hazai vállalkozásokat, a lakosság fogyasztásának egy részét is iszonyatos haszonnal külföldi tulajdonú bankok finanszírozzák. Mindezt úgy, hogy több tíz milliárd euró és dollár jött be hazánkba hitelként. Ebben a nekik reményteli helyzetben ütött be a nemzetközi pénzügyi válság. Minden hitelező a saját bőrét menti, és pánikszerűen kéri vissza a pénzét. Gyorsan kiderült, hogy a legjobban fizető adós, a magyar állam nem tud fizetni. Ezért több tíz milliárd euró ragadhat az országban időtlen időkre. Ez nagy veszteség lenne a világpiac erőhatalmainak. A példa is ragadós lehet. Rá kell venni a készséges magyar kormányt, hogy kérje az IMF segítségét. Kérés nélkül ugyanis nem jöhet. Gyors számolás következett. Kiderült, hogy mennyi pénz van veszélyben. Azt is tudják, hogy a magyar jegybank mekkora összegű devizatartalékokkal rendelkezik. Tudnak az Európai Központi Bank ötmilliárd eurós keretéről is. A hazánkban lévő fogyasztói, vállalati és költségvetési devizahitelek összegét sem nehéz megállapítani. A kormánynak annyi pénzt kell adni, hogy fizetni tudjon. Egyben arról is gondoskodni kell, hogy az IMF is majd visszakapja a pénzét.
Nos, itt jön a feketeleves. Talpra kell állítani a forintot. Az első lépés egy drasztikus kamatemelés volt. Ez még a főműsoron kívül. Gondoljuk csak át közösen! 11,5 százalékos jegybanki alapkamat és 5,7 százalékos infláció mellett mennyi lesz a reálkamat? Nyilván forintban nem 11,5 százalékért, hanem sokkal többért lehet majd csak forráshoz jutni. Nem lesz ritka a 15*20 százalékos reálkamat sem. Bátraké a szerencse. A forint árfolyama is romokban. Az euróért 270 fölött adnak most. Az IMF pedig pénzt fog adni. A hitelezők elkezdik hamarosan forintban finanszírozni az országot. Egy kicsit a forint is vissza fog erősödni. Az IMF-nek azonban meg kell regulázni a csődközelbe került államot. Természetesen a szokott módon. Drasztikus elvonás az ágazatoktól (egészségügy, oktatás, szociális szféra). Közszolgálati bérek, nyugdíjak megfaragása, újabb elbocsátások. Minderre ütemterv készül majd. Az ütemterv tartásától függ az IMF-pénz részleteinek a lehívása. Ha nem lesz elég a megszorítás, akkor újabb privatizációs hullám is várható (kórházak, felsőoktatás). Nagyon sok függ azonban attól, hogy mikor (ha egyáltalán) tér vissza a bizalom a magyar kormánnyal szemben. Bizalom nélkül nem kezdődik meg a pénz visszaáramlása, még iszonyú felár esetén sem.
Akkor az IMF-nek tovább kell szorítani. Ne felejtsük el: a Nemzetközi Valutaalap a pénzügyi főhatalmak érdekében ténykedik. A magyar mizéria pedig ezek útjában áll. Példa nélküli ugyanis, hogy egy EU-tagországban az IMF-re van szükség. Az IMF a példátlan mizéria elhárítására ad pénzt, de közben visszaállítja a főhatalmak profitkilátásait, és a saját pénzét is vissza akarja kapni. Irgalomra tehát nem számíthatunk. Talán itt lenne az ideje, hogy az országot felelősségteljesen kormányozzák. Rengeteg felár spórolható meg vele.

A szerző közgazdász