Omara maga a latin életöröm

A sors úgy hozta, hogy éppen a latin világra oly jellemző térben, egy belső udvarban ülhettünk le beszélgetni Omara Portuondóval, a kubai zene nagyasszonyával, akit előszeretettel neveznek a kubai Edith Piafnak is. Természetes közvetlensége pillanatok alatt elhessentette minden lámpalázamat, negyedórára kikapcsolt körülöttünk a világ.

A lét napfényes oldalán. Kint langymeleg november, bent temérdek ember. Lassan megtelik a terem, tekingetek. Nézem, vajon kik gyűlünk össze ezért a nyolcvan felé közeledő, apró, törékeny hölgyért, aki mögött úgy sorakozik hatvan év tömény történelem, mintha csak egy soha véget nem érő, fülbemászó bolero lett volna. Gracias, Gracias – énekli rögtön felütésképpen legújabb lemeze üzenetét, miszerint köszönet, mindenkinek, mindenért. Lassan ocsúdó taps, tétovaság… Miközben Omara Portuondo brazil gitárossal, virtuóz bőgőssel, fiatal tehetségekkel frissített zenekara Kuba ritmusát diktálja alánk a pesti novemberben. Hiába, ilyenek vagyunk. Árnyékba húzódunk inkább, onnan sandítunk a létezés napfényesebb oldalára. Aztán Omara Portuondo természetességének hála, ugyanaz történik, ami két évvel ezelőtti koncertjén; járnak a lábak, lekerül néhány zakó, és a közönség a harmadik számnál már önfeledten, állva tapsol. Még ha nehéz is szabadulni attól az érzéstől, hogy a Művészetek Palotája minden erénye, kiváló akusztikája ellenére valahogy steril, és mennyivel jobb lenne ugyanezt a brazil ízekkel dúsított kubai zenét máshol hallgatni, az egyszerű báj, ahogy Portuondo a színpadon papucsban lejt fel-alá, képes a kereteket feledtetni. Néha elfárad, széken ülve folytatja, és a hangján is hallható némi fátyolos patina, mégis árad a színpadról az energia. Van valami eleve ellenállhatatlan a pályájuk alkonyán sztárrá lett előadók minden megszólalásában, abban a mélységgel átitatott életigenlésben, amely a Buena Vista Social Club öregjeit is egy csapásra világsztárrá tette – gondolom, miközben Portuondo altatót dúdol a színpadon. Úgy húzódik az ember a hang irányába, mintha áldást várna, része akar lenni annak a teljességnek, ami Evora, Baca vagy Portuondo derűjét olyannyira hitelessé teszi. Nem marad el a köszönet Ibrahim Ferrernek, a néhány éve elhunyt nagy öregnek, aki még részese lehetett a Buena Vista világsikerének, és szűk két óra alatt jut terep a zenészeknek is, akik az új lemezhez is friss inspirációt jelentettek. A koncert legszebb pillanata talán mégis az, amikor Portuondo fáradtan, de vastapsra azért még csak visszatipeg egy ráadásszám kedvéért, és akkor a teltháznyi közönséggel együtt, „Forte, como amor!”, valahonnan nagyon mélyről a mikrofonba búgja: Bésame… (Klementisz Réka)

Fáradt vagy? – kérdezi Omara Portuondo, amikor lehuppanok mellé a székre, majd figyelmesen végigmér, és arról érdeklődik, vajon ránk, magyarokra a sötét haj és szem jellemző-e, mert ugyan szőkéket is szép számmal lát itt mindig, de mintha ez lenne a domináns. Nem először látogat el hozzánk, mondhatni, visszatérő vendég, de most, hogy pályafutásának 60. évfordulóját ünnepeli, különös ajándék volt fellépése a magyar közönségnek. A Buena Vista Social Club 78 éves énekesnője, ahogy mindenben, az interjúadásban is rácáfol arra a képre, amelyet a zenei élet világsztárjairól alkothattunk. Elégedetten ecseteli, hogy svájci, bécsi és mostani, budapesti fellépését követően még Németország, Anglia, Spanyolország vár rá tárt karokkal, s csak december 16-án érkezik haza. Igen, Kubába, hisz ott született, ott is élte le az életét és imád oda hazatérni. Mikor arról kérdezem, nem esik-e nehezére újra és újra elhagyni az otthont, csak a fejét rázza: – Egyáltalán nem esik nehezemre. Szeretem a munkám, szeretek énekelni, és úgy gondolom, elég jól is csinálom. Rengeteg szeretetet kapok az emberektől, telt házak éneklik velem a legismertebb dalokat – s már sorolja is a legfrissebb híreket: szeptemberben jelent meg a legújabb lemeze Gracias (Köszönöm) címmel, mondják, hogy Magyarországon még nem lehet kapni, de majd biztos itt is megjelenik. – Ezzel ünneplem meg azt, hogy 60 éve a pályán vagyok. Borzasztó hálás vagyok, és ezzel az albummal mondok köszönetet mindenkinek, aki a pályámat segítette, a közönségnek, a szerzőknek, a zenészeknek, akik nagyon fontosak nekem.
Annyian vannak, akik támogatnak, kezdve a saját szüleimmel, akik engedték, hogy ezt a pályát válasszam, és így a saját országom kultúráját reprezentálhatom. – Nehéz lenne a szavába vágni, a mosolyából, minden mozdulatából valami eredendő nőiség árad, ő irányít, lehetetlen a hatásán kívül maradni. Latin-Amerikán kívül az emberek olyan mások, mi nem vagyunk olyan őszinték, képtelenek vagyunk úgy kifejezni az érzelmeinket, ahogy az ő népe, ott a tengerentúl, próbálom pedzegetni a komorabb húrokat, de ő rendíthetetlenül derűs marad. – Nem tudom, hogy lehet, de az emberek mégis értenek engem. Amerre járunk, mindenhol sikert aratunk. A magyar közönség is ilyen – mondja Omara Portuondo, majd hirtelen hozzáteszi: – Van egy anekdotám, ami Magyarországhoz kötődik! Egy alkalommal, amikor itt adtam koncertet, egyszerre kiment az áram. Nem tudom, mi történt, de többé se hang, se fény nem volt. Erre az emberek követelni kezdtek egy dalt, és én énekeltem, mindenfajta erősítés nélkül. Rengeteg ember ismerte azt a számot, nagyszerű élmény volt. – Majd hirtelen arról kezd beszélni, mennyire szereti a fiatalokat, az együttesében is sok fiatal játszik. Úgy emlegeti őket, mint nagymama az unokáit, a zongorista kiváló és még csak 24 éves, a dobos 23, a bőgős kicsit több.
Amikor az ember őt hallgatja, egyszerre elfogja egy szörnyű gyanú: mintha ott, a vakítóan kék tenger partján az emberek, akiknek a zenéjét, kultúráját hozza magával összesűrítve, nem is tudnának szenvedni. Hiszen a legszomorúbb szövegek alól is kilóg a lóláb: hihetetlen életöröm árad ezekből a zenékből. – Igen, a népünk nagyon optimista. Tudjuk, hogy kell erőnknek lennie, mert, ahogy a dal is mondja, az életnek virágai és tüskéi is vannak. – Van egy dal, amelyet Che Guevara tiszteletére énekelt Hasta siempre (Örökké) címmel valamikor. A negyvenéves kommunista diktatúrát elszenvedett Magyarországon, magyarázom, kissé furcsán cseng ez a füleknek. Ma is elénekelné ezt a dalt? – És ha igen, talán nem fog tetszeni neked? – függeszti rám nagy, sötét szemeit.
Az emberek az ő énekével, a Buena Vista Social Club zenéjével azonosítják Kubát, mondom, majd nekiszegezem a kérdést, vajon hiteles kép-e, amit így kapunk erről a népről? Habozás nélkül vágja rá: Ez a leghitelesebb, ami létezik. Rengeteg jó zenészünk van, akik sok koncertet adnak, zenei fesztiválokat rendeznek a sonnak, a bolerónak; és millió felvételünk van, amelyek soha nem juthattak ki az országból a blokkád miatt, hiszen nem kereskedhetünk egyetlen más országgal sem.
Nagyon sok fiatal zenész él ott, de sok más oldala is van ennek a népnek, amit érdemes megismerni. Remek táncosaink vannak, például a Kubai Nemzeti Balett világhírű – teszi hozzá nem titkolt büszkeséggel –, egyszer gyere el, hogy megismerhesd azokat a szeretnivaló dolgokat, amiket még nem tudsz Kubáról – mondja, mintha azt mondaná, este gyere át, sütöttem almás pitét. Persze, mondom, megyek, amint tudok, és már búcsúzom is, de még visszahúz: – Van még egy dolog, aminek nagyon örülök, amikor Magyarországra jövök – mondja. – Azok az emberek, akik a különböző vendéglátóhelyeken hegedülnek, olyan csodálatosan játszanak! Ezt nem szabad elveszni hagyni, én mondom neked!