Sebláz

A főváros 1945-ös ostromát átélt emberektől – köztük a szüleimtől, rokonaimtól és más szavahihető emberektől – sokszor hallottam gyerekkoromban, hogy a pesti oldal nagyobb pusztítást szenvedett 1956-ban, mint a nagy háborúban. Régi fényképek és filmfelvételek is mutatják, hogy a Nagykörút és egyes városrészek borzalmasabb állapotban voltak az ’56. novemberi orosz bevonulás után, mint egy évtizeddel azelőtt.
A Vörös hadsereg 1944. december elején érte el Budapest keleti határait, a főváros bekerítése december 29-én vált teljessé. A németek, akkori szóhasználattal rugalmas elszakadással feladták a Duna bal partján húzódó állásaikat, és a nehezen védhető síkságról az erődnek kijelölt „Festung Buda” felé vonultak vissza. Rövid utcai harcok voltak a Belváros egyes részein, a Dunához vezető főútvonalak és a hídfők mentén. Jellemző epizód: az üres Parlament elfoglalását a szovjet híradósok úgy „dokumentálták”, hogy a Kossuth téri „rohamot” másodjára, megrendezve vették fel filmre. A gyors tempóban visszavonuló németek átkeltek a folyamon, fölrobbantották maguk mögött a Duna hídjait és a budai oldal három vonalát védték. Pest részleges pusztulása először az angol–amerikai terrorbombázók, másodszorra a szovjet tábori tüzérség és a sorozatvetők decemberi „munkájának”, és csak kisebb részben a budai várat hat héten át tartó német és magyar katonaság lövöldözésének eredménye.
A főváros háborútól megszabadult, sokat szenvedett lakossága gyorsan eltakarította a romokat, és három év leforgása alatt újjáépítette Budapestet. Egyedül a budai vár és Várnegyed teljes rendbehozatala maradt későbbre és vár a befejezésére még most, 63 esztendő elmúltával is. Pest újjáépítése után tehát csupán hét-nyolc – mondjuk úgy – normális év telt el, és a magyar főváros lakóinak megint át kellett élniük egy ármádia hatalmas támadását. 1956. november 4-én hajnalban a főváros körül összpontosított szovjet páncélos- és gépesített lövészalakulatok – az összesen 16 magyarországi hadosztály zöme – minden irányból behatolt Budapest testébe. A legsúlyosabb harcok az Üllői útnak a Nagykörút felé bevezető szakaszán, a Corvin közben és a környező mellékutcákon, a Baross tér és a Rákóczi út környékén; a budai oldalon a Széna tér és a Móricz Zsigmond körtér körül bontakoztak ki és tartottak kettő-öt napig. Pesterzsébettől Újpestig, Kelenföldtől Óbudáig mindenütt volt lövöldözés, az Üllői úton és a József körúton több szovjet páncélost és szállító járművet kilőttek kézifegyveres felkelők, a körtéren négy szovjet tankot intéztek el egyetemista nemzetőrök és kisdiákok benzines palackokkal. A Fehérvári úton hármas hadoszlopban érkező tankok rommá lőtték a Körtéri büfé négyemeletes épületét, a „Lordok háza” – ma McDonald’s – üszkös romjai napokig füstölögtek. Szovjet tüzérség szállta meg a Citadellát és a gellérthegyi erődből lőtték a főváros legnagyobb épületét, a Ferenc körút és Üllői út sarkán lévő Kilián-laktanyát, a felkelők egyik menedékét. A körtér környékén lakók egy-két éjszakát újra a pincében töltöttek a falrengető ágyúzaj miatt.
A harcok elcsendesedésével – a kijárási tilalom adta időn belül – a pincéből előjövő pestiek szeme elé ugyanaz a látvány tárult, mint 1945 februárjában. Kettévált bérházak, szétdúlt kockakő barikádok a Körúton, felborult villamosok, leszakadt villanyvezetékek, kiégett tankok és teherautók az úttesten, mellettük szénné égett szovjet katonákkal, elesett felkelők tetemével. Az ország új vezetői – Kádár, Apró, Dögei és társaik – minden anyagi és műszaki erőt a fővárosba vezényeltek, hogy mihamarabb eltüntessék a világ szeme elől a szégyenfoltot, ami a szocializmus pendelyén esett. Gyorsan újjáépítették a Zsukov marsall által „sürgősen és kiköltözés nélkül leválasztott” lakásokat, és – a népfelkelés tanulságaként – élelmiszerrel töltötték meg a közérteket és hentesboltokat. Megint eltűnt a „házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom” (Radnóti), aki azonban nyitott szemmel jár-kel a városban, különösen az egykori harcok színhelyein, még most is észreveheti a harcok be nem gyógyult sebeit a házak falain, erkélyein, ablakkeretein.
Két éleslátású, jóval az „októberi sajnálatos események” után született fiatalember, Epress József és Wodicska György nagyobbat gondolt annál, mint hogy a golyó ütötte lyukakat bámulja a pesti és budai házakon, nyakába kapta tehát a fényképezőgépet és a várost, összegyűjteni és fotókon megörökíteni az 52 éve történtek ma is látható nyomait. Két évig tartó munkájuk eredménye az a szép kivitelű kötet, amelynek 176 oldalán 185 színes felvétel látható, dokumentumértékű idézetek és szövegrészletek kíséretében. A szerzők akkurátusan tisztázták a történelmi és műszaki források, valamint a még élő tanúk elmondása alapján, hogy a könyvben szereplő háborús sebek nem 1945-ben keletkeztek, hanem többnyire újjáépített, renovált házak vakolatát, falát érték ’56-ban, és csúfítják el azóta is. A gyűjtemény kerületenként, külön fejezetekre bontva mutatja be a Corvin köz, a Széna tér, a Józsefváros, Ferencváros és egyik-másik külső városrész harcainak golyók és repeszek által írt történetét. Az élettelen házakon ütött sebek mellett a könyv készítői nem feledkeztek meg arról sem, hogy a pár napig tartó fegyveres harcok 1945 magyar halálos áldozatot követeltek, és mintegy 17 ezer sebesültet láttak el a kórházakban és rendelőkben. Bírói ítélet alapján 117 ember végezte az életét hóhérkötélen a fegyveres harcban való részvétel miatt. A szerzők egyike édesapja emlékének ajánlja a munkáját, az ő személyes ügye, hogy miért. De ez is biztosan egy parányi történelem a XX. századból.