Utolsó tartalékaikat élik fel délkeleten

Kisdombegyház és Magyardombegyház január elsejével körjegyzőséget bont, mert a társulás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Már mindkét településen arra kényszerültek, hogy az önkormányzati földtulajdonból adjanak el, mert csődben a gazdálkodás.

Magyardombegyház gazdálkodása nem először került nehéz helyzetbe, korábban is fordultak már a kormányzathoz segítségért. A körjegyzőséget és az egészségügyi társulást közösen működtetik Kisdombegyházzal, iskolásaikat Dombegyházára hordják.
– Most csőd közeli helyzetben vagyunk – feleli érdeklődésemre Dús Ildikó, Magyardombegyház társadalmi megbízatású polgármestere. – Kis lélekszámú közösségünk a normatív támogatásból él, hitelünk pénzintézetnél nincs. Ezért a munkabért sem fedezhetjük hitelből, a nettó finanszírozásból próbálunk kijönni. Fizetésekre és segélyekre ez elég, viszont a fejlődésre nem. A társulási hozzájárulásokra nem mindig futja, vagyis önhibánkon kívül vagyunk fizetésképtelenek. Ha az önkormányzati minisztérium segít rajtunk, megpróbáljuk rendezni a tartozásainkat.
Csakhogy a novemberi fizetnivaló elmaradt. A falu kasszájában hó elején kétmillió forint volt, ami csak a legszükségesebbekre bizonyult elegendőnek, a társulási hozzájárulást eddig nem tudták rendezni, és ebből bizony nézeteltérés adódott közöttük. Amikor Magyardombegyházán kifizették a béreket és a segélyeket, egy fillér sem maradt a pénztárban.
– Sorakoznak a kiegyenlítetlen számláink – panaszolja Dús Ildikó. – Már csak a kormányzatban bízunk, országgyűlési képviselőnk a miniszternél és az államtitkárnál lobbizik értünk. Remélem, hogy nem hiába. Magyardombegyház zsáktelepülés a magyar–román határ közvetlen közelében, csupán egy bekötőút visz a külvilágba. Az EU-csatlakozás előnyeit nemigen érezni, egyelőre a határ légiesítése is csak szlogen. Nyugodt az élet, talán túlságosan is, csak a közélet iránt érdeklődők sejtik, hogy milyen súlyosak a gondok a közös gazdálkodásban. A munkaképes korúak 80 százaléka segélyezett. A közelebbi városok sem szippantják fel a felesleges munkaerőt, vagyis a jobb megélhetésre kilátás sincs. Vállalkozók nem jelentkeznek, hogy új munkahelyeket teremtenének itt, mentsvárnak marad a mezőgazdaság, amely inkább az önellátást fedezi, s nem nyújt távlatot. Egyetlen büszkeségük az óvoda, 16 gyermekkel, amelyet erős elszánással próbálnak működtetni. Legszívesebben már ezt is bevinnék a közösbe, de az állandó fizetésképtelenség béklyóba köti a szándékot.
A 8 kilométerre fekvő Dombegyházára 23 iskolást hord a busz, a polgármesteri hivatalban három köztisztviselő intézi nap mint nap az ügyes-bajos dolgokat.
– A kisebb településeket nem szabadna egy kalap alá venni a nagyobbakkal – vélekedik a társadalmi megbízatású polgármester. – Ha egyenlő esélyekkel indulunk az önhibájukon kívül nehéz helyzetbe jutott települések számára kiírt pályázatokon, akkor mi nem rúgunk labdába. Gyula belvárosát gyönyörűen felújították, mi pedig vegetálunk. Az itteni embereknek is joguk van az élethez! Az idén már kaptunk egyszer négymillió forintot a működésképtelenség elkerülésére, ám ha most nem esünk a körbe, megnézhetjük magunkat – mondja. A szomszédos településen, Kisdombegyházon Tankó Istvánné polgármester fogad. Mint mondja, annak idején azért alakítottak körjegyzőséget Magyardombegyházzal, hogy a pályázatokon nagyobb sikerrel szerepeljenek. A gesztor Tankóné faluja lett, mégpedig azért, mert – nevével ellentétben – lélekszáma több a másikénál.
– Ami közös, azt együtt kell működtetni – magyarázza. – Az igazság az, hogy a társunk csak részlegesen teljesíti a befizetéseket, amiből már bajok származtak. Akár a körjegyzőséget vagy az egészségügyi társulást veszem, mindig akadtak gondok a finanszírozással. Ez így megy másfél éve, lassan összecsapnak a fejünk fölött a hullámok. Egyszer azt mondták a képviselő-testületünk tagjai, hogy eddig, és ne tovább. Nincs több hitelezés, már úgy álltunk, hogy lekapcsolják a villanyunkat, becsukhatjuk intézményeinket. Inkasszót nyújtottunk be ellenük, amiből csak földeladással tudtak kijönni – idézi fel. Ám a lavina elindult, a pénztelenség és a gazdasági válság újabb és újabb próba elé állította az összeboronált két falut. Most újfent milliós nagyságrendű tartozás halmozódott fel. Kisdombegyházon a munkabéreket visszatartották a hónap elején, ami nem szült jó vért az érintett körben.
– Száztíz aranykorona értékű földet adtunk el az önkormányzat tulajdonából, így húztuk ki magunkat a csávából – mondja Tankó Istvánné. – Ebből oldottuk meg a munkanélküli-segély, a lakásfenntartási támogatás és az ápolási díj kifizetését. Munka híján az embereknek a mindennapi betevőre kell a juttatás, ezért nem kockáztathatunk. Szerencsére végtelenül türelmesek az itteniek, megértették a problémát.
Az ország délkeleti részén tisztában vannak vele, hogy az állam szekere is tengelyig sárban, ezért a jövőre nézve nem optimisták. Egyelőre kenyérre és tejre még futja.