Vigyázz, ha jön a vonat!

Amióta a miniszterelnök önmérsékletre szólította fel az állami vállalatok vezetőit jutalmuk tekintetében, és amióta tudjuk, hogy a MÁV elnöke havi hárommillió forint körül keres, azóta gondolkodhatunk azon, hány talpfa is telne ki ebből a MÁV-elnöki fizetésből. Lehet, hogy ez így és ebben a formában demagóg, de azért vizsgálódjunk egy kicsit e kijelentés tájékán.
Nézzük például a tényeket. Mondjuk egy agglomerációs település, egy tizenhétezres lélekszámú kisváros helyzetét, amelynek lakossága szívesen járna be vasúttal a munkahelyére vagy intézni fővárosi dolgait. Ehelyett a város lakosságának a zöme reggel beül az autójába, és dugul, dugul, míg el nem éri budapesti célját. Mindezt nem kizárólag kényelemszeretetből teszi, hanem mert erős rossz tapasztalatokat szerzett a Magyar Államvasutak megbízhatóságával kapcsolatban.
Tekintsünk mindjárt a kisvárosi vasútállomásra, e graffitivel agyondíszített, elhagyatott épületre, ahol a kassza piszkos függönye többször van leeresztve, mint félrehúzva, hisz jegy ott csak ritkán vásárolható. A váróban nem lehet leülni, de ehhez amúgy sem volna senkinek se kedve, és nincs pihenőhely az épület előtt sem, mert alig maradt már faléc a padokon. Egykor ezen az állomáson nagy élet volt, akkor még erre jártak a tehervonatok, szenet, cementet hoztak, sőt fel lehetett adni vasúton a bicikliket is. Leszámítva, hogy menet közben a lámpa és a csengő eltűnt róluk, azért csak célhoz értek. Akkor bosszankodtunk a vasúti szarkákon, ma már annak is örülnénk, ha nem kellene bevinni Budapestre a kerékpárt, hogy elvigye valahová a vonat.
A kisváros állomásának telefonja sincs. Előfizető nem kapcsolható. Erről nyilván a takarékosság jegyében döntöttek, lehet, hogy még maga Kóka János találta ki. Annak idején egy faluban csak az orvosnak meg a vasutasnak, e két fontos közszolgáltatónak volt telefonja. 2008-ban, ha valaki meg akarja tudni, hogy a Budapest–Veresegyház–Vác relációban várható-e közlekedési anomália, hogy jár-e a vonat a köd, az ónos esőtől megfagyott váltók vagy a hóesés miatt, fel kell hívnia a központi tudakozót. De jól is van ez így. Mert ezekre a kérdésekre egy helybeli vasutasnak kínos volna azt felelnie: nem tudom, Marika néni. Honnan tudná? Az anomália ugyanis maga a vonatközlekedés. A hangosbeszélő a tíz–tizenöt perces késésekről már meg sem emlékezik, jó, ha a félórást bemondja. Az utasok fogadásokat kötnek a peronon, ki mennyit fog késni.
A fogadásokat rendre a vasút nyeri. A vonat ugyanis akkor jön, amikor akar, pontosabban, amikor tud. Ha lehetősége van kikerülni a szembejáratot, ha nem várakoztatják fél órát valamelyik állomáson, és ha nem hiányzik a kereke alól az infrastruktúra. A magyar vonatok menetidejéről legendák keringenek, a vágányokon vagányságnak számít már ötvenre is felgyorsítani. A menetrend pedig csak a vasúti szakma jelentéktelen mellékterméke.
Nehezen hihető, hogy mindez kizárólag ebben a kisvárosban történik meg. A MÁV nagy úr, ha bárki tárgyalni akar vele, jó esetben visszaüzen, hogy nála a biztonsági előírások a legfontosabbak, ezek miatt sajnos nem tud semmin sem változtatni. Rosszabb esetben szóba sem áll a köznéppel. Megy a maga vágányán.
De azért azt a havi néhány milliócskás fizetést, azt a kis éves jutalmat, nem beszélve a sorozatos elnökalkalmatlanság miatt fájdalomdíjul adott lelépési tízmilliócskákról, talán mégiscsak okosabb volna vagontakarításra, állomásfestésre, menetrend-korrekcióra, esetleg olcsó flottatelefonra költeni.
Elnöknek valószínűleg akad jelentkező kevesebbért is.