A bankrendszer csúnyán megégette magát

A bajok a hitelkihelyezések oldalán keletkeztek. A jelzáloghiteleket ugyanis sikerült úgynevezett változó kamatozású jelzáloghitel-konstrukcióban kiadni, kihelyezni. Ezt majdnem Magyarországon is bevezették 15 évvel ezelőtt, csak az akkori inflációs körülmények között a hazai közönség rájött arra, hogy ez neki nem lesz jó. Az emberek elenyésző számban vettek fel ilyen hitelt, és a nagy erővel beharangozott konstrukció Magyarországon csendben megbukott. De ha nem vagyunk ilyen – idézőjelben – szerencsés helyzetben, akkor itt is keletkezhettek volna hasonló problémák, habár nálunk a piac mindenhatósága azért még nem volt akkora, mint Amerikában, bár az is tény, hogy lett volna erre is igény.
Ennek a változó kamatozású hitelnek a kedvezményezettjei igen széles körben a szegényebb rétegekből kerültek ki. Részben azért történt így, hogy hiányzó szociális hitelezési eszközöket pótoljanak, és hozzáférhetőbbé tegyék viszonylag alacsonynak látszó részletek mellett a kisemberek számára a nagy összegű hiteleket, amelyek a lakhatás iránti elemi létszükségletük kielégítését szolgálták. Ennél a konstrukciónál nagyon hosszú visszafizetési idő volt, amit a szerződés szabályozott, és cserébe, hogy a bank biztonsága meglegyen, illetve komplex szempontok érvényesüljenek, a hitel kamatlába a piaci helyzet alakulásának megfelelően változhatott. Ez a szerződés megkötésekor nem látszott olyan veszélyesnek. Amikor azonban problémás helyzet alakult ki a bankok számára, akkor igyekeztek élni azzal a lehetőséggel, amit a megkötött szerződések biztosítottak; ezeket a hiteleket a szerződések szerint általában nem is lehetett korábban viszszafizetni. Ez egyfajta garancia volt a bankok számára, hogy az ő szempontjukból nagyobb kockázattal kihelyezett hitelért a változtatható kamat és a szerződésben biztosított hosszú futamidő összességében nagyobb hozamot biztosított. Tehát a bankok olyan várakozással éltek, hogy a kihelyezett pénzükért összességében – időben ugyan széthúzva, mindenféle feltétel mellett – majd nagy összeget fognak visszakapni. Ezeket a hiteleket nagy tömegben kihelyezték az amerikai lakás- és ingatlanpiacra, és értékpapírokká konvertálva forgalmazták őket a világ tőzsdéin, illetve a bankok egymás közti kereskedésében.
A problémát a következő váltotta ki: a tőzsdéken a befektetők ezekből a kötvényekből vásároltak be olyan komplex csomagokat, ahol ezek megbújtak, és senki nem tudta, hogy mennyi mögötte a jelzálogalapú, változó kamatozású hitel. Amikor az egyes hitelek bedőltek, akkor nem teljesült a hitelező banknak az a várakozása, hogy magas összeget hozamként, ellenértékként végeredményként meg fog kapni. A változó kamatozású konstrukció kihasználásával megemelt kamat és a hosszú futamidőn alapuló várakozási érték ugyanis sokkal magasabb volt, mint a jelzálog tárgyát képező ingatlan értéke. (Ezt vásárolta meg a hitel kedvezményezettje a hitelből.) A közben értékpapírrá alakított banki követelést és így a kötvény értékét sokkal magasabban állapították meg, mint a hitel biztosítékául szolgáló, jelzáloggal terhelt ingatlan ingatlanpiaci értéke volt. A bank által elvárt teljes összeghez képest így maradt egy óriási lyuk, ez az a bizonyos fedezetlen rész a kötvényekben. A kötvényeket viszont szétterítették az amerikai bankközi piacon, hitelpiacon, de sajnos jutott belőlük európai bankokhoz is.
Amikor megjelent a probléma Amerikában, már hárommillió ember maradt fedél nélkül, kétmilliót fenyegetett közvetlenül ugyanez, és a prognózisok szerint több mint tízmillió hitelfelvevő kerülhet ebbe az örvénybe. Amerikai viszonylatban is hatalmas tömegről van szó, a hatalmas tömegű problémás jelzáloghitel hatalmas összegű fedezetlen értékpapírt is jelent.
Azt gondolom, hogy óriási strukturális probléma került a felszínre azzal, ami történt, hiszen az amerikai kongresszus második menetben viszonylag kis többséggel – mivel a republikánusok többsége nem szavazta meg – mégiscsak jóváhagyta a pénzügyi mentőcsomagot. Ebből azt a tanulságot lehet levonni, hogy megdőlt egy mítosz, megdőlt a piac mindenhatóságának a mítosza. Ezt a mítoszt Magyarországon is sokan hirdették a rendszerváltás körül és az azt közvetlenül követő időkben, a „világbankos tanulmányok” idején, vagyis hogy a piac mindent megold, a piac mindenható, aminek egyenes következménye az a felfogás, hogy az állam (és általában a közszféra) „rossz gazda”. Most, amikor hozzávetőlegesen 110 ezer milliárd forintnak megfelelő összeget fordít az amerikai állam a piaci beavatkozásra, azt hiszem, hogy nyilvánvaló: itt paradigmaváltásról van szó, ami arról szól, hogy a világ vezető gazdaságainak szembe kell nézniük azzal, hogy a piac nem old meg mindent, a piac nem mindenható. Nagy szükség van a közszféra és a piaci szereplők közötti együttműködésre, mégpedig strukturált formában. Ez 1929-ben nem történt meg, meg is lett a következménye. Ha most sem történt volna meg az amerikai döntéshozók részéről a sorsfordító első lépés ebben az irányban, akkor az amerikai „holnapután” a következőképpen nézett volna ki: 25-30 százalékos munkanélküliség, leáll vagy töredékére esik vissza az ipari termelés, gyakorlatilag leáll a pénzügyi szektor a világgazdaság „gravitációs központjában”. Szinte elképzelhetetlen történések következhettek volna be, valóságos világgazdasági katasztrófa, nem pedig válság.
A fenyegető katasztrófa elkerülése után a válság európai hatásai kiszámíthatóbbak lesznek. Szerencsére nagy a különbség az angol–amerikai banki kereskedelmi szabályozás, intézményrendszer és az európai, kontinentális között. Ezt amerikai barátaink állandóan a vén kontinens vezetőinek szemére vetették, kevesebb közösségi beavatkozást, több piacot, újabb és újabb deregulációt sürgetve annak érdekében, hogy a közszféra még nagyobb teret engedjen a kizárólag a piac törvényei szerint működő folyamatoknak. Folyamatosan kárhoztattak bennünket az ultraliberális szemlélet hívei, és most – hosszú időre – megbukni látszik ez a túlhajtott liberalizmus. Emiatt a különbség miatt Európában az amerikai befektetési bank típusú pénzintézetek kevésbé terjedtek el, illetve kevésbé jelentős a szerepük. Európában nincs strukturális válság, mint Amerikában. Az amerikai események hatását szenvedi el a bankközi hitelezési piac, és likviditási nehézségek formájában az európai bankrendszer. Én úgy érzékelem a híradásokból – európai adófizetőként az ember figyeli ezeket –, hogy az európai központi bank és a vezető európai országoknak a kormányai többnyire a helyzet magaslatán vannak, és felkészülten reagálnak azokra a hatásokra, amelyeket ellensúlyozni kell a beavatkozásokkal.
Ugyanakkor nagyon komoly elemzők hangsúlyozták, hogy amit sikerült elkerülni ezzel a kongresszusi döntéssel, az nem egy recesszió, egy visszaesés, egy válság, hanem az világgazdasági katasztrófa volt, amelyet ráadásul a modern információtechnológia felgyorsított volna. Nem tartom véletlennek azt a tényt, hogy Bush elnök a kongresszus döntése után két órával aláírta a törvényt. Talán az sem véletlen, hogy a törvény előterjesztője (Paulson miniszter) a Wall Street egyik legjelentősebb ultraliberális bankára volt azelőtt, hogy beszállt a Bush-kormányba. Nyilván ők már érezték, hogy szükség lesz a szakértelmére.
Azt hiszem sokakkal együtt, hogy paradigmaváltásról van szó, egy nagyon mélyre ható változásról, és bizony nagyon sok pénzügyi, gazdasági és politikai szereplőnek el kell majd gondolkodnia a világban. Amikor az Európai Unió elnöki tisztét betöltő francia köztársasági elnök úgy nyilatkozik, az események tükrében eljött az ideje, hogy véget vessünk a kaszinó- kapitalizmusnak, és a bankrendszernek végre a vállalkozások, a valóságos hozzáadott értéket teremtő valós vállalkozások hitelezésével kellene foglalkoznia, ez jelzi a felismerések, a várható változások horderejét. Azt gondolom, hogy Európában ennek a tapasztalatnak a birtokában ez a folyamat felerősödhet, és ha a paradigmaváltásból következő megújulást sikerül végigvinni, az egészen biztosan az európai adófizető polgárok érdekét fogja szolgálni.
Európában megvan a hagyománya annak, hogy a piacon nem történhet akármi, a piac eleve sokkal szabályozottabb, mint Amerikában. Ez a korábbi hátrány ebben az értelemben most előnnyé válik. Lehet érzékelni, hogy az európai kormányok el is határozták, hogy a likviditási problémák megoldására a szükséges beavatkozásokat megteszik, akkor is, ha ez most előre nem látható hullámokat fog vetni. Tehát Európát nem a krach fenyegeti, hanem a gazdasági visszaesés és a recesszió, hogy a növekedés nem lesz akkora, mint szerettük volna. Valószínűleg sehol sem, a nyugat-európai országokról már lehet olvasni, hogy milyen mértékben esik vissza nulla körüli értékre. Ez nyilván így lesz Magyarországon is, vagy a helyzet még nehezebb lesz, de azt gondolom, hogy talán egy pozitívuma mindenképpen lesz ennek a helyzetnek. Ezek után senki nem hivatkozhat arra, hogy a piac mindenható, s az állam és általában a közszféra hagyja a piac szereplőire a dolgokat, mert ők tudják a legjobban, mi a jó az országnak. Talán előtérbe kerül a valós értékteremtés finanszírozása és hitelezése az élet minden területén. A bankrendszer nagyon csúnyán megégette magát Amerikában, és az ember azt gondolná a józan ész alapján, hogy ezek után a bankok azokat a hitelkihelyezési lehetőségeket fogják keresni, ahol kiszámítható, ellenőrizhető, jól kézben tartható, alacsony kockázatú projektek megvalósítása történik, amelyek valóban hozzák majd az elvárt hozadékot.

A szerző a Városfejlesztés Zrt. vezérigazgatója